„Lényegében egy jelenkori rabszolgaság működik a felszín alatt, a szemünk előtt.” Durica Katarinával beszélgettünk
Horváth-Kovács Szilárd 2021. június 05. 13:53, utolsó frissítés: 2021. június 06. 17:45Csallóközi maffiózók által elkövetett csoportos nemi erőszakról, Kelet-Európából elrabolt lányokról, a prostitúcióról, mentalitásokról beszélgettünk a Városi rókák szerzőjével.
A Csallóközben felnövő Durica Katarina húszéves korától évekig dolgozott Egyiptomban, Jordániában, Tunéziában, Törökországban, újságíróként járt Kelet-Afrika vidékein, majd élt Budapesten, jelenleg pedig Brüsszelben írja regényeit. Több magyarországi, szlovákiai és nemzetközi sajtóorgánumnak dolgozott, négy regény szerzője: Szökés Egyiptomba (2013), Szlovákul szeretni (2016), A rendes lányok csendben sírnak (2018), és a tavaly megjelent Városi rókák.
Onnan kezdeném, hogy te művészettörténetet végeztél. Állítólag van egy sajátos középeurópaiság, ami megjelenik a városok szerkezetében, a terek stílusában, a macskaköves utcákban és a neobarokk, meg klasszicista-eklektikus épületek homlokzatán, egy-egy szecessziós folttal. Ez a térség kicsit Bécs, kicsit Pozsony, kicsit Budapest, kicsit Kolozsvár. Mikor ideérkeztél, akkor ebben az értelemben Kolozsvár ismerősként fogadott?
- Mikor megérkeztem Kolozsvárra nagyon elkapott a Pozsony-feeling: ott vannak a szép történelmi épületek, aminek egy része abszolút rendbe van téve és valami puccos hellyé van alakítva, míg mellette a másik mállik, potyog szét, kicsit arrébb pedig ott van a jellegzetes szocreál. A lakótelepen ott az autószerelő műhely, az olajos, koszos munkásaival, de mellettük ott vannak a magas sarkúban a makulátlanul tiszta lányok. Keveredik a luxus és a munka, minden egy összevisszaságban van. Látom, hogy Kolozsváron – mint Pozsonyban is – minden elfér minden mellett: „itt volt hely, ide tesszük a Kauflandot, pont.” Meg abban is sok a közös vonás, ahogyan itt élünk! Második éve Brüsszelben élek, ott ezek a dolgok nagyon el vannak választva, ott nincs ilyen keveredés.
Egymásmellettiség, keveredés: művészettörténet, újságírás, és regényírás. Mi a történeted?
- Nagyon korán szerettem volna újságírással foglalkozni, írni akartam, fontos üzeneteket átadni. Akkor média vagy kommunikáció szakra kellett volna jelentkezzem? Azt mondtam, hogy inkább legyen valami konkrétabb, mondjuk a művészettörténet. A művészettörténetben is mindig a történetek érdekeltek. Klasszikus példa: hogy alakultak évszázadokon keresztül a Madonna-ábrázolások? Az egy nőtörténet is. Nagyon érdekelnek a társadalmi hátterek, meg a személyes sztorik az alkotások mögött, ki, miért és hogyan alkotta ezt vagy azt. Nagyon sok kérdés van a művészettörténetben, körülötte, ezek engem foglalkoztatnak.
Ez az érdeklődés az összes írásomban ott van. Például A Rendes lányokban fontos, hogy vizuálisan, építészetileg hogyan alakult az a régió – Csallóköz, Dunaszerdahely és környéke –, hogy hogyan élünk a Kádár-kocka házakban vagy a panellakásokban, amelyek mind ugyanúgy néznek ki, nem volt ebédlőasztal a konyhákban, nem tudott összegyűlni a család leülni együtt ebédelni, beszélgetni. Nagyon sok minden benne van ezekben a mozzanatokban.
Nekem az öltözködésre való odafigyelés tűnt fel: nem ismertem a szlovákiai-magyar kifejezéseket. De mikor rákerestem a neten, akkor az egész korabeli világ képszerűen megelevenedett. De az újságírás kapcsán még van egy dolog: te haditudósító akartál lenni.
- Nagyon sok mindent megtettem azért, hogy haditudósító legyek. Sok időt töltöttem arab országokban, de mindig csak turizmusban dolgozhattam. Kerestem a belépési lehetőséget, a helyet, a formát. De mikor már ott voltam, hogy most sikerülhet, szakmailag is felkészült vagyok, akkor úgy döntöttem, hogy mégsem. Ennek több oka volt. Egyrészt családot alapítottam – s olyan azért nincs, hogy kisgyerekkel megyek bombák közé rohangálni –, másrészt már a klasszikus értelemben vett haditudósítók nem is léteznek. Amit például Al Ghaoui Hesna csinált, az ma már nincs, átalakult a médiahelyzet: bármi történik, azt a szomszéd felveszi telefonnal, s mindenki leközli, mire kiérne egy haditudósítókból álló tévéstáb.
Meg persze volt ebben valami romantika is: elmenni valami távoli „egzotikus” helyre, onnan bemutatni a világnak, hogy micsoda igazságtalan és borzalmas dolgok történnek. Valójában mikor egy kelet-európai fehér nő elmegy egy ilyen helyre, legfeljebb a felszínt látja, s mivel minden más, szokatlan, minden érdekesnek látszik. Egy újságírói ösztöndíjjal bejártunk kelet-afrikai vidéki falvakat, és írtam egy nagy riportot a női nemi szerv csonkításáról, a szárazság hatásairól, a babonákról. Összegyűlt egy nagyszerű anyag, az otthoniak megnézik, és elborzadnak, hogy „pfujj az a sok igazságtalanság”. De az én népem történeteit ki írja meg? Jöjjön egy afrikai férfi, s írja meg az itteni nők helyzetét? Nekem messzire kellett elmenni, hogy meglássam, a téma otthon van, az orrom előtt, az én népem, kultúrám, közösségem traumáival van dolgom.
Mikor a Rendes lányok csendben sírnak szóba kerül, akkor gyakran vagy a maffiáról, vagy mint női irodalomról van szó róla. Pedig egy nemi erőszak sosem csak az áldozatról szól, nem is csak a maffiáról, hanem a teljes lakóközösség ott van.
- Sokkal tágabb ez a téma, nemcsak az áldozatról, hanem a szüleiről, az anyjáról, az apjáról is, a tágabb értelemben vett családjáról, a szomszédokról szól egy nemi erőszak: meg arról, hogy ebben a macsó kultúrában egy apa, egy nagyapa ezt hogy éli túl. Mennyire érzi, hogy amikor a lányát, unokáját megerőszakolják, azt vele tették? Valóban nagyon egyszerűsítve mondjuk, hogy ez „nőprobléma”, „nőügy”, vagy az is egyszerűsítés, hogy a maffiáról szólna a regény – nem arról szól.
Marosvásárhelyi vagyok, ahol a lakosság átélt egy traumatikus helyzetet, a fekete márciust, és tapasztalataim szerint mai napig ott van a levegőben ennek a lappangó hatása. A Rendes lányokat én kicsit onnan is olvastam, az eltorzult hatalmi viszonyok, a diszfunkcionális családok, intézmények és egy traumatizált közösség felől.
- Leginkább pontosan ezek a vonatkozások érdekeltek engem is. Az nem, hogy melyik maffiózó miket követett el – megkínozta, megerőszakolta, lefejezte, elásta –, és nem érdekeltek ezeknek a tetteknek a részletei, módjai sem. Ott úgy nőttem fel, hogy mindig arról volt szó, kit és hogyan betonoztak be, és milyen kegyetlenek voltak. Engem viszont az érdekelt, hogy hogyan él egy város ezután? Amiben mindenki érintett, mert a szomszédod, az unokatestvéred vagy elkövető volt, vagy áldozat, vagy azok ismerősei, barátai, rokonai. Hogy tudunk ezek után élni?
A „megyünk tovább”, csak „előre nézünk” azt takarja el, hogy itt a dolgok nincsenek elvasalva, nincsenek helyükre téve. Azért kezdtem a nők ellen elkövetett erőszak áldozatairól könyvet írni, mert mindig arról beszéltek az emberek, hogy ezek a lányok a maffiózók barátnői, feleségei akartak lenni. Ki kell mondani, hogy ez nem igaz, az viszont igen, hogy rengeteg nemi erőszak történt. Kicsit emeljük föl a szőnyeget és seperjük ki alóla azt, amit elrejtettünk eddig...
Olvasatom szerint a regényben nem csak a maffia és lakosság viszonyában van jelen a hatalmi viszony, az abúzus, hanem a családokon belül is, szavakban, gesztusokban, attitűdben. Mintha ez szervezné az egész közösség életét. Ez visszaköszön a többi regényedben is, csak éppen más fókuszpontokkal dolgozol.
- Amit hoz az élet: mikor otthon voltam, akkor felgöngyölítettem a dunaszerdahelyi dolgokat, nagyon beleástam magam, sok interjút készítettem, rengeteg emberrel találkoztam. Aztán elköltöztünk Brüsszelbe.
Ott felfedeztem, a városnak ezer arca van, és van egy nagy magyar közössége. Azt mondják Brüsszelben 8 ezer magyar él, ami alighanem több, mint a szülővárosomban (Somorjában – szerk. megjegyzés.) Számomra ez nagyon fura dolog: tudsz úgy Brüsszelben élni, mintha otthon lennél, mert tudsz magyar lángost enni, lehet olyan magyar ételszolgáltatótól rendelni, aki minden nap más-más magyar kaját hoz ki. És a helyzetem is hozzájárult, három kicsi gyerekkel mentem ki, így ezek az élmények is belekerültek a Városi rókákba. Ez a nyugati magyar közösség is úgy működik, hogy egyrészt ott vannak a nagyon jól élő emberek, akik a diplomatanegyedekben élnek, az EU intézményeinek dolgoznak, ez egy ilyen „magas élet”. Drága ruhák, szép autók, minden. A másik oldalon pedig ott van a kiszolgáló személyzet, akik ugyancsak magyarok. Ha koszos lett egy kanapé, akkor szólnak, hogy ki az a magyar fickó, akinek takarítócége van. De van magyar autószerelő, szakács, fodrász, kozmetikus: minden szolgáltatásból van magyar is.
És igen, rengeteg a magyar prostituált is.
A városnak ezek a bugyrai is elkezdtek érdekelni, mert ami itt zajlik a felszín alatt, az is döbbenetes. Kilátástalan helyzetben lévő fiatal nők, prostitúcióra kényszerítés, a különböző zsarolási technikák. Lényegében egy jelenkori rabszolgaság működik a felszín alatt, a szemünk előtt.
Keveset beszélünk erről a nyilvánosságban, bár az utóbbi években – legalábbis a román sajtóban – egyre többször előkerült a téma. Romániából elképesztően sokan mentek ki nyugatra dolgozni, illetve nagyon komoly probléma a prostitúció, a lánykereskedelem, a pornográfia. Ez is olyan, hogy mindenki tud róla valamit, de érdemi stratégia nincs. Pedig valamilyen értelemben mind érintettek vagyunk.
- Arról a legnehezebb beszélni, amiben érintettek vagyunk.
A dunaszerdahelyi maffia tevékenysége is ilyen volt, mindenki látta, volt valamilyen tudása-tudomása róla. De nehéz szembenézni azzal, hogy én itt voltam, amikor a szomszédból a 15 éves lányt elvitték, akit akkor raboltak el az utcáról, amikor valaki éppen levitte a szemetet, majd csoportosan megerőszakolták. Sokkal könnyebb az élet, ha azt mondjuk, ez csak amolyan mendemonda. Könnyebb hazugságban élni, s azt hinni, hogy azok a lányok mind odamentek, és mind élvezték a sok pénz előnyét.
Ezek a felelősséget hárító sztereotípiák működnek most is, nemcsak ott, hanem itt is: azok a lányok, akik Kelet-Európából elmennek, azok „modellkedni” akarnak, vagy „a szeretőjükkel” költöznek ki, „prostik akarnak lenni”. De valahol tudjuk, hogy ez így nem igaz. Az emberek sejtik, az újságírók tudják, hogy itt kemény történetek vannak, kényszerek, üzletek, mély traumák érik ezeket a lányokat.
- A valóságban nincs, hogy egy szép fiatal 20 éves lány pénzért naponta 30-40 izzadt, koszos, bűzös, mocskos férfi alá befeküdne. Ráadásul a lány annak a pénznek csak egy ici-pici töredékét kapja, mert a többi a kerítőnek, a stricinek, a „tulajdonosának” megy. Nincs olyan lány, aki ezt élvezné.
Nagyon sokszor belefutottam abba, hogy teljesen egyszerű dolgokat kellett magyarázni. Dunaszerdahelyen is „a lányok mind le akartak feküdni a maffiával.” El kell mondani: ez nem igaz. „Tényleg nem akarták ezt a lányok?” Tényleg, nem akarták. El kell mondani, hogy mikor kiabál egy nő, amikor védekezni igyekszik, karmol, az azt jelenti, hogy nem akarja. „Ez nem a játék része?” Nem, ez nem a játék része. Sőt, van akinek azt is el kell mondani, hogy létezik olyan, hogy nemi erőszak! „Komolyan, van olyan, hogy ezt egy nő nem élvezi?!...”. Igen, ez erőszak, és a nő nem élvezi. „Tényleg?...”
Volt egy férfi, a maffiának egy zs-kategoriás lótifuti munkása, aki, mikor elkaptak egy-egy lányt, akkor ő is beállt a nemi erőszakolók sorába. Elolvasta a könyvet, beszélgettünk róla: nem gondolta volna, „csak öt perc volt az egész”, „a lányok a saját lábukon mentek haza”. Aztán ahogy haladtunk, megértette, hogy ami neki öt perc, az egy tinédzser lánynak az egész élete. Mert az nem úgy működik, hogy egy csoportos nemi erőszak után felhúzod a bugyid és hazamész… Ott a tested-lelked ki van csinálva, az erőszak az egész életedre kihatással van.
A Rendes lányok valami változást hozott, egy városi közösség traumáját elfedő tabut oldott fel.
- Csak azt merem kijelenteni, hogy egy ottani réteget elért a könyvem – leginkább az egykori áldozatokat, a nőket. Újabban egyre több könyv jelenik meg, ami a maffiáról és általában a rémtettekkel foglalkozik, többnyire az elkövetők szemszögéből. De igen, a Rendes lányok miatt is elkezdtek beszélni róla. A könyv még nem volt megjelenve, de már készültek róla interjúk a sajtóban, és akkor a város, a régió lakóit elkezdte foglalkoztatni. Hiszen az ő városukról, térségükről volt szó, sok kérdés felmerült bennük. Számtalan visszajelzésből tudom, hogy valami elindult.
A könyv miatt volt, amikor egy anya a lányával először próbált erről beszélni. „Miért nem mondtad soha?” „Miért nem kérdezted soha?” Szíven ütő, hogy ezekre a helyzetekre, jelenségekre nincsenek is szavaink.
A szavakat mi is keressük, több cikken keresztül igyekszünk nyelvet találni (lásd itt, itt, és itt), számomra elgondolkodtató volt, amikor szembesültem azzal, hogy nem teljesen ártatlan az a szó sem, hogy „áldozat”, jobb lenne a „túlélőt” használni. Egy interjúban láttam, hogy ezzel te is találkoztál.
- Erre engem is figyelmeztettek, és ezért nagyon hálás vagyok. Mert ugye az áldozat az, akit úgy kicsit lesajnálunk, „jaj, szegény szerencsétlen”. A túlélő meg az, akiben erő van! Sokkal helyénvalóbb szemszög, én nagyon örülök, hogy kezdünk átbilleni. A dunaszerdahelyi nők biztosan túlélők. Mert azok a férfiak, akik ellenük mindenféle mocskos dolgot elkövettek, azok már mind meghaltak, a családjuk szégyelli őket, vagy nagyon zavaros, rendezetlen körülmények között élnek szerte a világban.
A nők túlélők, ők itt vannak, gyerekeik vannak, munkájuk van: életük van. És egy nagy erő, hogy kimondható, hogy „én még mindig itt vagyok!”
Másrészt, bár nagyon sokat fejlődött a világ, azért még van hová. Nagyon jó, hogy már nem úgy élünk, mint a nagymamáink, mint az anyukáink, és remélhetőleg a lányainknak még szabadabb életük lesz, de van még min dolgozni. A munkámnak az értelmét abban látom, hogy mikor például egy ember elolvassa, akkor visszamenőleg újraértékeli az életét, megérti miről szól, és már másként fogja szervezni az életét. Másképp látja a nőket, a helyzeteket, megváltozik. És voltak, vannak visszajelzések ilyen változásokról.
A Rendes lányok és a Városi rókák között van egy különbség: egyik a múlt feldolgozása, a másik viszont most is zajlik. Azzal mit tudunk kezdeni?
- El kell mondani, hogy akiket például prostitúcióra kényszerít valaki, azok a lányok diszfunkcionális családból származnak, gyerekkorukban zaklatták őket, nincsen rendezett szülői viszonyuk, szegények. Mikor a prostituáltakkal készítettem interjút, akkor feltűnt, hogy rendre visszajön az étel. A mi privilegizált világunkban az étel nem kérdés, számukra kiemelt pont. Elmondták, hogy mikor „összejött” ezzel vagy azzal a férfival, akkor milyen sok és finom ételek voltak ott, mikor viszont hazament – ami mindenféle fura helyszín és helyzet –, ott nem volt étel. Vagy ha volt, akkor a legolcsóbb, legegészségtelenebb.
Bele kell gondolni, hogy sok lány csak azért hagyja, hogy a testüket használva a férfiak a szexuális igényeiket kielégítsék, mert egyszerűen éhesek. Ők csak vacsoráznának egy jót. Szerintem egy férfi, ha ebbe belegondol, akkor elszégyellheti magát.
Ehelyett inkább a mítoszba ringatják magukat, hogy ezek a nők mind élvezik a prostitúciót, mind azért csinálják mert meg akarnak gazdagodni, és mikor a saját szexuális élvezetükre használják a lányok testét, akkor jót tesznek, mikor kifizetik azt az összeget. „Milyen jó neki, mert majd vesz magának amit akar.” Erre azt mondanám, hogy vegyél neki egy vacsorát, ha valóban jót akarsz csinálni, anélkül, hogy kihasználnád a helyzetet.
Éppen a napokban találkoztam a sajtóban azzal, hogy egy lánynak „egészen fiatal kora óta az volt az álma, hogy pornózhasson,”. De milyen világ az, ahol egy fiatal lánynak az az álma, hogy pornózzon? Ez a „lányálom” sokat elmond rólunk, a társadalomról.
- Semmilyen nő nem vágyik arra, hogy számára visszataszító dolgok történjenek vele, legyen az prostitúció vagy pornó. Az teljesen biztos, hogy semmilyen nő erre nem vágyik. A lányok teljesen biztosan másról álmodnak. Az ilyen „lányálom” mögött kilátástalan helyzetek vannak, amikor semmi más nincs már az életükben. Soha nem a gazdag, művelt családokból kerülnek ki a prostituáltak, mindig a szegénynegyedek és a vidék lebujaiból. Nem létezik a „francia prosti”, mert az nem egy francia lány. Ami van az a menekültek, a bevándorlók, a mélyszegénység, a problémás családok, a zsarolások, kényszerítések. Amikor meglátják, hogy egy kislánynak elkezdenek fejlődni a mellei, akkor eladják, hogy szexuálisan kihasználják őket. Ez egy létező jelenség Európában is, ami nem egy „leányálom”.
A Városi rókák rámutat, hogy ezek a „fenti” és „lenti” helyek – bár élesen el vannak különítve –, találkoznak, összefüggnek.
- A városnak ezek a különböző buborékai soha nem találkoznak, nem szembesülnek egymással. Megvan, hogy hol lakik, eszik, kávézik az elit, milyen iskolába viszik a gyerekeiket, milyen parkban sétáltatják a designer kutyájukat. A másik buborékban meg izoláltan teljesen másként történik minden. És persze időnként keresztezik egymást az útjaik, de láthatatlanok maradnak egymás számára.
De beszélni kell arról, hogy mi történik, mikor egyik kihasználja a másikat. Számtalan olyan film, alkotás készült arról, hogy amikor nagy férfi, az író, a költő, a politikus elveszti az ihletét, akkor elmegy egy prostihoz. A művészettörténet is tele van ilyen klisékkel. Meg kell viszont nézni a másik oldalt is: mi a helyzet azzal a prostituálttal, akihez elmegy egy ilyen „elveszett hős férfi”. Írjuk le, hogy a lány, a nő, mennyire meg van alázva, éhes, meg van verve, zsarolva van. Ezen el kell gondolkodni!
Az ilyen a témákba való elmélyedések arra is hatással vannak, aki készíti az interjúkat, kutat, és elkezd beszélni. Korábban említetted Al Ghaoui Hesnát: néhány hete, a Médianapokon előadott Kolozsváron, ahol a válságzónák tudósításáról is beszélt. Arról, hogy mikor ott volt, akkor előtérbe került a szakmaiság, a tényszerű-objektív hozzáállás a helyzethez, de utána megjelentek a lélektani hatások. Te ezzel hogy vagy?
- Pont így történt nálam is. Miközben az interjúkat készítettem, anyagot gyűjtöttem, akkor végig kattogott az agyam, be voltam állva arra, hogy ezt a könyvet meg kell írnom, plusz el kell látnom a családom, foglalkoznom kell a gyerekekkel. Haladni kellett a történettel, fizetni a számlákat, tankolni az autót, beszélgetni az újságírókkal. Pontosan tudtam, mikor mit kell csinálnom.
Mikor leadtam a kéziratot, akkor hátradőltem… és hirtelen megjelent egy üresség. Kezdődtek a rémálmok, visszajöttek azok a mondatok, amiket objektíven-tényszerűen-szakszerűen lejegyeztem. Kiderült, hogy nem úgy megy, hogy én lejegyzem, és megyek tovább. Akkor csapott meg, hogy napi nyolc órában én nemi erőszakról, kínzásokról, verésekről, megaláztatásokról – és azok különböző formáiról, részleteiről – hallgattam az embereket. Nagyon sok kérdés támadt, nagyon sok minden történt, durva volt a szembesülés.
Akkor felkerestem Hesnát is, és Zoltán Gábort is, hiszen amikor ő írta a Szomszédot, meg az Orgiát, akkor hasonló helyzetben volt. Az volt a kérdésem, hogy hogy lehet úgy élni, hogy azzal foglalkozol, hogy a nyilasok kínzási módszereit kutatod, erről írsz? S mikor kész van, akkor utána hogy tudsz kiülni egy teraszra és élvezni egy ital elfogyasztását? Hogy tudsz egy jót vacsorázni mindezek után? Hogy lehet élni, sőt örvendeni az életnek, boldognak lenni?
És hogy lehet?
- Hát… ez egy nagy kérdés. A Rendes lányoknál ott volt az, amire utaltál a korábbi kérdésben, hogy az elmúlt, lezárult, már több mint 20 év eltelt, a nők túlélték. De a Városi rókák élesebb kérdés…
Mert ma is behálóznak fiatal lányokat és fiukat, Szlovákiában is, Magyarországon is, Romániában is. Ez van: most is zajlik. Éppen adják-veszik az autópályák mellett őket. Ha ellenállnak, akkor nagyon csúnyán megverik, lelkileg terrorizálják őket. A nőktől elveszik a gyerekeiket, a gyerekeket prostitúcióra kényszerítik. Ezzel a tudattal hogy lehet élni? Én próbálom nagyon tudatossá tenni ezt a kérdést.
Én újságíró-író vagyok. Én azzal teszek jót, hogy az ilyen történeteket felkarolom, tematizálom, írok róla. Ahhoz, hogy ehhez erőm legyen, nekem nagyon erősen töltődnöm kell. Muszáj az egésznek egyensúlyban lennie. Mert ezekbe a történetekbe bele lehet ragadni, bele lehet rokkanni.
Például most nagyon jól érzem magam, hogy eljöttem a Könyvhétre. Nagyon rég nem voltam gyerekek és család nélkül sehol. Most itt vagyok, és mindent megnézek, jókat beszélgetek, finomakat eszem-iszom. Most nem akarom az élet mocskos részét. Nekem szükségem van erre, hogy tudjak azzal foglalkozni.
Vannak olyan ismerőseim, akik komoly társadalmi-ökológiai kérdésekkel foglalkoznak. Nagyon nehéz úgy következetesen élni, hogy tudjuk, hogy mi a baj a pálmaolajjal, a ruhákkal, cipőkkel, amit mind viselünk, vagy az itallal, amit kirendelünk, az étellel amit megeszünk. Nagyon tisztelem azokat, akik ezt meg tudják csinálni. De én nem tudok jogvédő lenni napi 24 órában. Muszáj lazítanom. Mikor megérkeztem Kolozsvárra, hajat akartam mosni, lementem a drogériába és az első sampont levettem a polcról: nem néztem meg honnan van, és mi van benne.
Tudom, hogy ebbe én nagyon elfáradnék, belebetegednék, tönkremenne a családom, és többet nem dolgoznék. Keresem az egyensúlyt: remélem valamit teszek a könyveimmel, de most megveszek egy pálmaolajas sampont.
Számomra a rendezett családi élet nagyon-nagyon sokat jelent, mert lelkileg jól kell legyek ahhoz, hogy bántalmazott nőkkel beszélgetni tudjak.
És tudom, hogy a kesergés és sajnálkozás teljesen felesleges és ártó érzések: ha van bennünk valami rossz, azt át kell transzformálni, például meg kell írni. Valakit fel kell karolni, valakinek segíteni lehet, csinálni kell valamit, nagyon sok mindenkinek lehet segítséget nyújtani. De ha csak mindig és mindenhol sipogunk és panaszkodunk, az kiveszi belőlünk a lelket. Nem tudom, hogy hogy lehet mindezzel együtt boldogan élni, de azt tudom, hogy folyamatos bűntudattal nem. Az megöli a lelket.
Újságíró, író vagy. Hogy érzékeled, az a bizonyos „nagy magyar irodalom” mennyire fogadott be téged?
- Mikor elkezdtem irodalmat írni, akkor elképzeltem, hogy lesznek irodalmi rendezvények, ahol mind ismerjük és olvassuk egymást, jókat beszélgetünk, nagy viták lesznek. Ez így nem valósult meg, rájöttem, hogy ez nem így működik. Közösség helyett sok kicsi klikk van, nagy egojú emberek egymás mellett, mindenki azt hiszi miatta rendeznek meg egy-egy könyvhetet, s ha ő nincs, akkor nincs ez az egész kóceráj. Van egy rakás hiúság és sértődés, díjak, kit hova hívnak meg, s kit nem, kit milyen nyelvre fordítanak, hol adják ki a műveit.
Ugyanakkor itt is jelen van ez a férfi-nő dolog, tudjuk, az irodalom nagyon férficentrikus. Megjelenek fiatal nőként a nagy magyar írónál, hogy „olvastam a műveidet, én is írtam valamit, beszélgessünk egyet”: ennek akár fura „áthallásai” is lehetnek. Erre oda kell figyelnem, hogy ember, a szakmáról van szó, nincs itt semmi áthallás. De akkor az írónők csak írónőkkel barátkozzanak?
Viszont azt is látni kell, hogy itt személyiségi jellemvonások is fontosak, és az írók között sok az introvertált. Nehezen nyílnak meg, minden újságírónak ugyanazt nyilatkozzák, nehezen barátkoznak, és én nem ilyen vagyok.
Egyébként magányos dolog az írói munka, én konkrétan a hálószobámban vagyok az íróasztal mellett, ott dolgozom a laptopokon, jegyzetfüzetekben, telefonokon. Örömmel megyek, ha hívnak valahova. És vannak jó találkozások, beszélgetések. De hogy az a „nagy magyar irodalom”, és a mindenféle rivalizálás?... hát nem tudom.
Valaki majd a nagy kulturális élet férfi-nő viszonyait is meg kellene írja, ott is sok minden van, ami láthatatlan. Mi lesz a következő könyv témája?
- Már elkezdtem a kutatómunkát, a következő téma a gyerek-bizniszről fog szólni: a petesejtdonorokról, a béranyákról. Mert ezek is láthatatlan történetek, pedig sok nő a részese, érintettje.
Még nem tettem közzé a Facebook-oldalamon – de hamarosan oda is eljutok –,hogy szívesen beszélgetek kelet-európai lányokkal, nőkkel, akik petesejt-donorok voltak, és aki szeretné megosztani a történetét, az keressen meg az írói oldalamon. Akár anonim módon is rám lehet írni, teljes diszkréciót biztosítok.