2021. július 29. csütörtökMárta
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Nyáry Krisztián: Szellemi Trianon, amikor megmondják, hogy ki nem tartozik az írott kultúrába

Tőkés Hunor Tőkés Hunor 2021. június 06. 12:59, utolsó frissítés: 2021. június 07. 10:36

„Én azokkal is vitatkozom, akik a szélsőjobboldali íróknak a műveit nem veszik a kezükbe”- mondja a magyar könyvpiac egyik meghatározó személyisége, aki a szervezőknek segített abban, hogy összeválogassák a meghívottakat.


Az írókat a „nemzeti kánon” szerint igyekeznek legalább két dobozba bedobálni, a liberálisba és a jobboldaliba, de Magyarországon még ott van egy másik kategória is, az erdélyi magyar. Ennek a működését, ha valaki meg akarja érteni, ember legyen a talpán. Ezen kívül pedig ott vannak még a dilemmáink is: egy fasiszta vagy antiszemita személy lehet-e jó író. Ki kell-e törölni a kultúránkból őket, vagy hogyan is viszonyuljunk hozzájuk? Ha pedig a kortárs írókkal nem lenne elég bajuk „egyeseknek”, itt van Nyáry Krisztián is, aki még a klasszikusnak mondott írók életéből is arcpirító jeleneteket húz elő a „kalapból”. Ha már az Általad nyert szép hazát – A Himnusz és a himnuszok kalandos élete című könyvét mutatta be Kolozsváron, aminek apropóján beszélgettünk, érdemes megemlíteni például Kölcsey Ferenc, a Himnusz írójának szerelmes leveleit egy férfihoz.

Két héttel a kolozsvári könyvhét előtt már megérkeztél, és bejártad Erdélyt Csíkszeredától Máramaros megyéig. Munka volt vagy kikapcsolódás?

A járvány miatt már két éve nem voltam Erdélyben, pedig különben sokat járok. Idén nyáron viszont sok időt fogok eltölteni itt, mert készül egy dokumentumfilm-sorozat a Spektrum csatornán.

Az elmúlt években készült pár hasonló külföldön: Egy középkorú szülő és fiatal felnőtt gyermeke utaznak, és együtt fedeznek fel egy országot. Ezúttal a lányom és én utazunk, a helyszín pedig Erdély. Közben olyan helyeket is meglátogatunk, ahol még nem jártam. Máramarosban például még nem voltam. Szászföldön igen, de mindig csak áthaladtam rajta, most viszont megálltunk forgatni. Így ez nemcsak munka, szabadság is egyben. Meg persze az is benne van, hogy a húsz éves lányommal nem sok módom lenne már, hogy egy hónapot együtt utazgassunk, ezért ebből a szempontból is jó élmény.

Egyszerre vagy író, kommunikációs szakember és könyvkiadó is, a mostani dokumentumfilm mellett pedig az Öteknél is megjelentél párszor vendégként. Az irodalomtörténészet engem arra emlékeztet, amikor a néprajzgyűjtők vagy a riporterek elmentek a világ végére, hogy aztán előbányásszák a falvak világából a legjobb, legemberközpontúbb történeteket, amik addig rejtve maradtak előttünk.

Én is életrajzi történeteket írok, más emberek életét mutatom be, de többnyire legalább harminc évvel ezelőtt meghalt emberekről. Levéltári és könyvtári adatokkal, visszaemlékezésekkel, naplókkal levelekkel dolgozom, így mindig van időbeni rálátásom az adott életútra. Bár nagyon szeretem a riporteri műfajt, nem lennék jó abban, hogy élőkről írjak. Nekem nem menne. Bächer Iván volt olyan, aki felült a vonatra valaki mellé: öt perc múlva már ismerték egymást, egy óra múlva pedig már meg tudta írni az életrajzát.

Az szép! Te lettél az, aki megkerülhetetlen, ha a művészek emberközeli arcára vagyunk kíváncsiak. Miért volt eddig tabu egyébként a klasszikusok magánélete?

Mert az, hogy egy ember életéről mit jegyzünk meg, mi marad fenn, mindig utólagos kanonizációs folyamat eredménye. Más egy iskolai, és más egy tudományos életrajz, de abban hasonlítanak egymásra, hogy bizonyos dolgokat kiemelnek, bizonyos dolgokról pedig nem beszélnek. Ez teljesen természetes. Egy tökéletes életrajzot annyi idő alatt lehet elmesélni, amennyi ideig az illető élt. Minden, ami ennél rövidebb, az szerkesztés eredménye. Tehát el kell dönteni, hogy mit hagyunk el belőle.

Én az emberre vagyok kíváncsi, ami nem azt jelenti, hogy ne tartanám fontosnak a művekre koncentráló irodalmi életrajzot, de azt megcsinálja más a tudomány eszközeivel. Én inkább egyfajta szórakoztató ismeretterjesztést csinálok, az emberi arcokat akarom megmutatni az életrajzból.

Mondják rólad azt is, hogy mítoszokat rombolsz.

Nem hiszem, hogy ezt tenném.

Szükségünk van egyáltalán a mítoszokra?

Persze, csak nem árt tudni, hogy mítoszok. Amikor iskolába jártam, nagyon kanonizált, kultikus életrajzokat olvastunk a tankönyvekben. Mindig nálunk jobb, kiválóbb emberekről, akiket csak a magasztos sors éltet, és soha semmiben nem hibáznak. A szentek életrajzához hasonlítottak, mert amikor a 19. század közepén irodalomtörténetet kezdtek tanítani az iskolákban, a magyar írók életrajzát a szentekéhez hasonlóan alakították ki, miközben ugyanolyan emberek voltak, mint te meg én. Így az életrajzoknál addig volt szerelmes a költő, amíg meg nem nősült, aztán sírig tartó boldogságban élt...

Nyilván ez a valóságban is így történt...

A mai fiataloknak viszont én nem tudok újdonságot mondani, vagy olyat, ami rombolná a kultuszt. Sőt, annál érdekesebbnek tekintik! A kanonizált irodalomtörténetben korábban is voltak kivételek. Ady Endre kapcsán például megtanultuk, hogy szerette a bort, az éjszakázást és a nőket. Lényegében Ady, mint egy fekete bárány, elvitte a balhét. Hogy mellette Babits Mihálynak is volt szerelmi élete, netán erotikus élete is, arról már nem lehetett beszélni.

Viszont Kölcsey Ferenc és a Himnusz kapcsán is felmerült hasonló történet a háttérben.

Kölcsey kapcsán igen, a Himnusz kapcsán nem. Azért én ezeket elválasztom egymástól. De abban igazad van, hogy amennyiben nem a Himnusz szerzőjéről írtam volna le azt az életrajzi történetet, amit leírtam, akkor nyilvánvalóan nem lett volna belőle tabudöntögetés és botrány. De hát Kölcsey írta a Himnuszt! Én pedig arról írtam, ami az életrajzából következik, hogy Kölcsey Ferenc, amikor Debrecenből felkerült Pestre, élete egy szakaszában (1810 és 1814 között) egy férfihoz, Szemere Pálhoz írt szerelmes verseket. Őt levelében szerelmének szólította. Az érzést, ami átjárta, szerelemként határozta meg. Hogy ehhez képest volt-e Kölcseynek bármilyen megélt szerelmi kapcsolata, akár férfival, akár nővel?! Ezt nem tudjuk.

Tehát lényegében Kölcseynek az Utas és holdvilágból ismert képzelgése lehetett, amit Szerb Antal a Mihály és Ulpius Tamás közötti vágyódásban élt ki?

Igen, olyasmi. Talán ahhoz hasonlítható a legjobban. Kölcsey egy nagyon magányos, magába forduló, depresszióra hajlamos személy volt, aki valószínűleg mindenféle önértékelési zavarokkal küzdött, mert félszemére vak volt, korán kopaszodott. Fiatalemberként került fel Pestre, ami Debrecennél kicsit izgalmasabb volt, és ahol volt egy kis kulturális közösség, irodalmi nyilvánosság. Ennek a közösségnek a vezetője volt a nagyon jóképű, sármos, fiatal Szemere Pál, akinek Kölcsey a hatása alá került. Ennyiről írtam, ami bizonyos értelemben tabu döntés, mert „a Himnusz költője nem írhat szerelmes verseket egy férfihoz” – de miért ne írhatna?! Ennek nincs köze ahhoz, hogy milyen a Himnusz. Annak viszont van, hogy Kölcsey milyen magányos életet élt, nyilván a szerelmi vágyódásaival összhangban. Pesti életszakasza után két és fél évig magányosan élt birtokán. Ebből van fél év, amikor a ház küszöbét sem hagyja el, és ekkor írta a Himnuszt. Ilyen értelemben van összefüggés életrajz és életmű között, de nem olyan iskolás módon, hogy „aznap a költőbácsi nagyon szomorú volt, ezért ezt a szomorú verset írta”. Az utolsó könyvem, amely a Himnuszról írtam: abban egy szó sincs Kölcsey magánéletéről, mert a művet járom körül, nem a szerző életét.

Látni vélek ebben (és az ehhez hasonló feltáratlan élettörténetek esetében) egy sokat emlegetett problémát: a vitakultúra hiányát. Mintha a kommunizmus besúgóinak múltjához hasonlóan nem tudnánk kibeszélni ezeket a történeteket. Ez a jelenség legutóbb a Tóth Krisztina nevéhez kötődő – kötelező olvasmányos – botrány intenzivitásában tűnt fel újra. Nekem úgy tűnt, teljesen másról beszélt ő, és mást kértek rajta számon azok, akik Jókai Arany emberének a kötelező olvasmányok közül való kivételén kiakadtak.

Inkább arról van szó, hogy Magyarországon nagyon nehezen választjuk el az életművet az életrajztól, és kultikusan közelítjük meg. Tehát egy számunkra fontos, jó író csak jó ember lehet, akár a közerkölcsök, akár a magánerkölcsök felől nézzük. Aki pedig bármilyen okból számunkra nem tetsző életet élt, az csak rossz író lehet. Ez nagyon jellemző volt 8-9 évvel ezelőtt, amikor a politika bizonyos értelemben újra felfedezte Nyírő Józsefet, akit addig Magyarországon nagyon kevesen ismertek. Akkor három olvasat jelent meg róla. Volt az inkább baloldali értelmezés, ami azt mondta: „ez az ember nyilas volt, következésképpen gyenge író, nem érdemes olvasni”. A jobb oldali olvasat szerint, „ nagy író volt, milyen szépen írt. Lehet, volt egy kis baj az élettörténetével, de ezt felejtsük el”. És volt egy harmadik is, ami akkor még elég elkülönült az előzőtől: a szélsőjobboldali verzió alapján, „Nyírő nagy író volt, nyilas volt, és ők mindkettőnek örülnek”. Bizonyos értelemben nekik volt igazuk!


Nyírő Józsefre pedig mindkettő jellemző volt: jó író volt, és egyébként menthetetlen fekete öves nyilas is, ezt nem kell szépíteni. Minden amerikai irodalmi tankönyvben benne van Ezra Pound (amerikai költő, műfordító, kritikus – szerk. megj.), és oda van írva az életrajzába, hogy ő a II. világháború alatt Mussolininak lengette a zászlót, amikor a honfitársai éppen meghaltak. Nincs róla elnevezve utca, intézmény, de ott lehet minden tankönyvben. Ugyanez a helyzet a norvégoknál Knut Hamsunnál, a francia kultúrában Louis-Ferdinand Céline-nel. Mert el lehet választani a kettőt, mi azonban valamiért nem bírunk szembenézni ezzel.

És ez nemcsak a politikai példákra igaz, hanem a magánerkölcsre is: hajlamosak vagyunk felmenteni hozzánk közel álló szerzőt, ha nem volt neki valami nagyon szép és példaszerű a magánélete, és fordítva. Az is nagyon érdekes volt, amikor előkerültek nem olyan rég, Kosztolányi Dezső szélsőjobboldali, olykor antiszemita cikkei, ami persze tudott volt, de nem köztudott. Nagyon sokan szeretik Kosztolányit, és inkább nem vesznek erről tudomást. Pedig hozzá tartozik az is, ahogy ebbe belekeveredett, és az is, ahogy ebből kikeveredett.

Vagy ha a magánéletnél tartunk, én írtam Radnóti Miklós magánélete kapcsán nagy nyilvánosság előtt először arról, hogy nem Gyarmati Fanni volt az egyetlen nő az életében. De éppen az adja ennek a kapcsolatnak az erejét, hogy Radnóti visszatalált hozzá. Egy rövid ideig tartó párhuzamos kapcsolat után élete végén már minden versét újra a feleségéhez írta. Amikor megjelent Radnóti és Gyarmati naplója, nagyon sokan, akik valami idealizált képet ápoltak, azt mondták, „Úristen, ha ő is csak olyan volt, mint a többi, akkor én nem olvasok többé Radnóti verseket” – ennél nagyobb butaságot nem is lehet csinálni. Ha ilyen morális alapon, életrajzi alapon néznénk, ki olvasható és ki nem, akkor nem nagyon maradna senki... bűnös emberek az írók, ahogyan mindenki az. Miért lennének ők éppen szuperemberek vagy szentek?!

Ebben teljesen igazad van. Viszont amennyiben az irodalom a világ, a tágabb, szűkebb társadalom tükre. A kortárs irodalomnak is annak kell lennie?

Nem, csak az lehet. Egy adott korban, kultúrában keletkezett irodalmi szövegek reflektálnak a saját korukra. Nem nagyon tudnék olyan példát mondani, amikor nem. Ha valaki mondjuk szeparáltan él egy elmegyógyintézetben és nincs információja a külvilágról, akkor is reflektál valamire. De az, hogy a közéletre reflektáljanak-e, az egyáltalán nem feltétel... Néha szeretjük elvárni, hogy alkossanak véleményt közéleti témákban is, ami a 19. század öröksége. Szerintem helyén való, ha megmondja, de ha nem akarja megosztani, akkor miért várjuk el tőle? Ami engem nagyon zavar, hogyha egy írót (nagy ritkán) behívnak televíziós, rádiós műsorba beszélgetni, akkor mindig közéleti és politikai kérdésekről is kérdezik. Mintha kötelező lenne, hogy legyen véleménye. Egy karmestertől senki nem kérdezi meg, hogy mondja el, mit gondol a kormányról, a koronavírusról vagy az oktatási reformról. Pedig az is művész.

Ráadásul, ha egy írónak van közéleti mondanivalója, bőven elég, ha azt a művein keresztül mondja el. Szálinger Balázzsal beszélgettem erről, aki egyébként sok időt töltött Kolozsváron. Ő a műveiben elég pontosan megírja, amit a világról gondol, de interjúkat nem szokott ad aktuális közéleti kérdésekről. Viszont itt ül a hátunk mögött Závada Pál, ő nem kertel soha, megmondja a véleményét. Van kritikus politikai véleménye, fontos neki, hogy elmondhassa, és jó, hogy megteszi. Az a rossz, ha úgy gondoljuk, hogy az írónak dolga, hogy egész életében magyarázza, mit kell gondolni vagy hogyan kell élni.

A szerző felvételeA szerző felvétele


Ebből a szempontból nézve fedezhető egyfajta különbség a régi és a mostani magyar írók közéleti szerepvállalását tekintve?

Koronként változó, hogy mi a szerepük. Mindig vannak, akik kitalálnak költői szerepeket, ami később úgy marad. Nagyon sokáig (bizonyos értelemben még ma is) elvárás az, hogy egy költő vagy író, olyan közéleti szerepet töltsön be, mint Petőfi Sándor, mert ő kitalálta magának ezt a szerepet és önazonos is volt vele. Bizonyos értelemben ezzel egy trendet diktált.

Az irodalom önmagában nem feltételezi ezeket a szerepeket, ezért van az, hogy vannak írók, akik a saját korukban fontosak és kanonizálódnak, aztán elfelejtjük őket, és vannak olyanok, akiket sok-sok évvel a haláluk után fedeznek fel újra, mert akkor mond valamit az a szöveg. Az irodalom abból a szempontból szerencsés, hogy akinek egyszer már kiadták műveit, újra felfedezhető, mert sokszorosított. Az irodalomnak nincs úgy teste, mint a képzőművészetnek. Ha megsemmisül egy festmény, az örökre elveszett. Ha kiadtak egy könyvet, ritka, hogy minden példánya elvesszen, tehát azt újra fel lehet fedezni. Ez időről időre meg is történik, mert más kor másféleképpen reflektál rá.

Amikor fiatal voltam, Csáth Gézát fedezték fel újra, mert megtalálták a naplóját. Már önmagában izgalmas volt, hogy valaki az előző századfordulón a drogokról és azok hatásáról írt. Aztán jött tíz év, amikor szinte mindenki Csáth Gézából akart szakdolgozatot írni. Most a helyén van: benne van az irodalmi kánonban, de abból ki is lehet esni. Nagyon érdekes ezt kutatni, hogy ki, miért esik ki, miért marad benne, vagy hogyan alakul a kánon. Amikor én irodalomtörténettel foglalkoztam főként az irodalmi szövegek áthagyományozódása érdekelt. De a kánon nemcsak műveknek, hanem íróknak és írói életrajzoknak, értelmezési módoknak és olvasatoknak az összessége. Tehát egy sokkal bonyolultabb hálózat, és nyilván mást várunk el egy kortárstól, mint ahogy viszonyulunk egy nem élő íróhoz.

Ebben a bonyolult rendszerben, amit említettél, hogy vannak reprezentálva az erdélyi magyar írók?

Magyarországon hajlamosak vagyunk felcímkézett dobozokba zárni a szerzőket. Az se jó, ha valakit kizárólag úgy tartanak számon, mint erdélyi vagy kisebbségi írót, de persze az sem, ha erről nem veszünk tudomást. Nagyon tanulságos, ki kerül az erdélyi író dobozba: például örök életében Erdélyben kell élnie? Tamási Áron életének nagyobbik részét Budapesten töltötte, mégis az erdélyi író dobozban került. Ady Endre pedig soha sem került bele, miközben legalább annyira erdélyi, mint Tamási. Vagy Tersánszky Józsi Jenőről nem nagyon jut eszébe – aki egyáltalán olvassa még –, hogy ő is erdélyi szerző. Úgy kell-e írni, mint Tamási ahhoz, hogy erdélyi írónak számítson valaki? Mi van azokkal a kortárs írókkal, akik nem Erdélyben élnek? Nyilvánvalóan Dragomán György, Szabó T. Anna, Bartis Attila nem tiltakoznak az ellen, hogy erdélyi írók, hiszen azok is, de nem feltétlenül így tartja őket számon a kortárs olvasóközönség. Hány hónapot kell ahhoz Erdélyben tölteni, hogy erdélyi író legyél? Bodor Ádám nagy erdélyi magyar író, de hát közben legalább annyira az egyetemes magyar kultúra írója.

Ez igaz az irodalomtörténeti, nem kortárs részére is. Sajnos az átlagos művelt magyar ember nagyon keveset lát az erdélyi magyar irodalomból. Lényegében önálló erdélyi irodalom azóta van, hogy Erdély nem Magyarország része. Addig mai értelmében erdélyi irodalom nem létezett: Benedek Elekről például számon tartották, hogy székely író, de ez annyira volt fontos, mint amennyire Mikszáth Kálmánnál, hogy palóc. Hogy egy nagyon erős tájegységi kulturális hagyományt is képvisel. Amikor kényszerű politikai okok miatt, ez a folyó ágakra vált, akkor teljesen más irodalmi iskola volt a Helikon közösség, mint a Nyugat. De előbbi attól még egy nagyon fontos része a magyar művelődéstörténetnek, sőt, biztos, hogy benne van abba a négy-öt irodalmi iskolában a 20. századból, amire nagyon oda kell figyelni. Magyarországon azonban ma ezt kevésbé látják. Ennek sok oka van, részben az, hogy a szűk iskolai korpuszra figyelünk oda, másrészt pedig az utóbbi húsz évben Wass Albert egyszerűen kitakarja az erdélyi irodalmat.

Az erdélyi irodalom miért lett Wass Albert és Nyírő nevével fémjelezve, miért nem inkább Tamási Áronnal és Karácsony Benővel, akikről tehetségükhöz képest méltatlanul keveset hallani az előbbiekhez képest?


Ennek a magyar belpolitikához van inkább köze, ugyanis a legtöbb – a két világháború között jobboldali vagy szélsőjobboldali – írót maguk a kommunisták rehabilitálták. Németh Lászlótól Szabó Lőrincen keresztül mindenkit, – még Sinka István, Erdélyi József is újra megjelenhetett Magyarországon, és díjakat kaphattak. Akkoriban ez nagyon fontos volt a kommunistáknak, más művészeti ágakban is. Ezért hozták haza a korábban a szélsőjobboldallal kacérkodó színész sztárt, Páger Antalt Argentínából.

De volt, akit nem lehetett rehabilitálni: Nyírő Józsefet azért nem, mert ő mégis csak a nyilas parlament tagja volt, és utolsó pillanatig kitartott Szálasi Ferenc mellett. Wass Albertet pedig azért, mert Romániában háborús bűnösnek számított. Ők ketten maradtak, akiket a rendszerváltás után újra fel lehetett fedezni. Nem véletlen, hogy Wass Alberttel kezdődött, mert őt könnyebb, egyszerűbb olvasni: a háború előtt is inkább egy jó stílusban író, de mégis csak szórakoztató szerzőnek tartották, abban az értelemben, hogy nem magas irodalom. Amivel a világon semmi baj nincs, széles tömegek tudták olvasni, és újdonságot jelentett az ő hangja. Wasst még csak nem is a politika fedezte fel először, hanem a Kráter kiadó kezdte el kiadni. Fölépítettek egy kultikus életrajzot számára, egyfajta életérzést: ha megvetted Wass Albert művét, akkor megkaptad vele az erdélyi havasokat is. Aztán persze a politika lecsapott rá, és aztán Nyírőre is.

A Wass Albert-kultuszt én csak annyiban érzem károsnak, hogy nem látszik ki mögüle az a hatalmas irodalmi teljesítmény, amit Erdély a tízes évektől kezdve nyújtott: a Helikon közösség Karácsony Benőtől Kuncz Aladáron át Berde Máriáig. Vagy később a kommunizmus alatt is óriási teljesítmények születtek. Szilágyi Domokost és Hervay Gizellát egy szűk körben még csak-csak számon tarják, és olvassák, de Székely Jánosról, Bálint Tiborról, Bajor Andorról senki sem beszél. A rendszerváltás környékén még olvasott Páskándi Gézát mára elfelejtették, Sütő Andrást pedig elkezdték felejteni. Ez azért van, mert ha valakinek eszébe jut egy erdélyi író, akkor az Wass Albert. Nekem ambícióm is, hogy ajánljam ezeket az írókat, mert nagyon fontos irodalmi hagyomány. A nyugatosokon kívül, a magyar avantgárd, a Szép Szó köre vagy a konzervatív irodalom mellett az erdélyi magyar irodalom az, ami egy elképesztően robosztus, önálló valami, és kár, hogy erre nagyon kevés figyelem esik. Most egy olyan kultúrpolitika van Magyarországon, ahol Erdélyre nagy fókusz esik, és közben ez a hatalmas teljesítmény mégse látszik.

Szerinted melyik a szerencsésebb életpálya: felmenni Budapestre és ott szerencsét próbálni, vagy Erdélyben maradva utat törni? Lehet-e egyáltalán a főváros nélkül érvényesülni? Vagy egy sikeres életút ennyire összefügg Budapesttel?

Régi minta, hogy az író előbb-utóbb Budapestre költözik. Ehhez még Trianon sem kellett. Nem véletlen, hogy Benedek Elek is ott volt Budapesten, pedig nála székelyebb író nem kell. Meg az sem véletlen, hogy vissza is jött Erdélybe. Az is egy életpálya egyébként, hogy a fiatal írók a kulturális gravitáció miatt megjelennek Budapesten, aztán visszamennek. De lehet csak Erdélyhez kötődő életpályát végigjárni. Vida Gábor, a Látó főszerkesztője, Arad mellől indult el. Ő sosem költözött Magyarországra, de egyre jobban felfedezik: olvassák a könyveit, jelentős díjakat kap. Nagy író , és nem látom, hogy törekedne arra, hogy minden áron jelen legyen a budapesti irodalmi életben. Kovács András Ferenc sokat jár Budapestre, de azt nem lehet rá mondani, hogy oda gravitálná az életpályája. Nyilván könnyebb íróként érvényesülni és megélni Budapesten. Van olyan irodalmár ismerősöm is, akinek úgy alakult az élete, hogy külföldön (Németországban vagy Ausztriában) dolgozik, mivel nincs jelen, kevesebben figyelnek rá. Ha nincs ott a fővárosban, nehezebben érvényesül, kevesebb meghívást kap, kevésszer van ott rendezvényeken, de ez mindig is így volt, és szerintem meg lehet úszni anélkül, hogy valaki Budapestre jöjjön, de az se baj, hogyha ott van.

Nagy rajongója vagyok Markó Béla költészetének is, ami megint egy teljesen más modell. Kevés olyan költőt ismerek, aki miután belépett a politikába (ilyenből sok van), utána sikerült visszamennie az irodalomba. Az baromi nehéz. A politika egyszerűen egy teljesen más logika, egy teljesen más nézőpont. Ledobni és visszatalálni az irodalomhoz elismerésre méltó. Egy óriási költészet a Markó Béláé, beszakad az asztal. Nyilván más lehetőségei vannak a kanonizációban valakinek, aki miniszterelnökhelyettes volt, ugyanakkor nehézség is, mert a közönség egy része mindig politikai szemüvegen át nézi.

Mit gondolsz azokról az "irodalomszervezők" által tett kijelentésekről, hogy aki azért ír, hogy lefordítsák más nyelvekre, az nem magyar író; a mai kortárs irodalom nagy része (például Parti Nagy, Egressy, vagy kár Eszterházy) nemzetietlen?

Ez butaság! Demeter Szilárd beszélt arról többször, hogy vannak írók, akik csak azért írnak, hogy lefordítsák őket, bár ő tudomásom szerint nem mondott olyasmit, hogy nemzetietlenek lennének. Neki is mondtam, hogy szerintem ez nem így van: nincs olyan író, aki csak azért ír, hogy lefordítsák. Persze, minden író örül, ha lefordítják, de nem ezért írnak. A magyar írók abból élnek, hogy tudnak magyarul és van mit elmesélniük, és első sorban a magyar közönségnek írnak. Persze, nagyon jó hogyha nemzetközileg ismertek, mint például a ma talán legtöbb nyelvre lefordított magyar író, Dragomán György. De hát ő magyarul ír magyaroknak... Az egy plusz, közös nemzeti büszkeség, hogy őt angol nyelven is nagy példányszámban kiadják. Általában az jellemző, hogy a német nyelvterületre könnyebb bekerülni, mert kicsit hasonló kulturális rétegzettség van. Egy ideig jobban oda is figyeltek a németek Magyarországra, ma már ez sincs így. Nagyon ritka az, hogy magyar író ismert lesz az angolszász kultúrában is. Dragománnak vagy Krasznahorkai Lászlónak sikerült! Ez azonban ugyanúgy a magyar kultúrának a része! Öncsonkítás kiszórni világnézeti, politikai, testmagasság vagy bármilyen alapon írókat. Nem is értem, hogy azok, akik azt képviselik, hogy az írott magyar kultúra nagy és minél szélesebb és ismertebb legyen, azok miért hajtanak végbe ilyen mindennapos szellemi Trianonokat, hogy megmondják, ki nem tartozik oda. Annál jobb, minél színesebb, szélesebb és minél többen ott vannak, minél többet lefordítanak.

Egyébként ugyanaz a Demeter Szilárd, aki ezt mondta, az valószínűleg nem ért egyet önmagával, mert nagyon fontosnak tartja a Petőfi Irodalmi Múzeum, hogy minél több írót lefordítsanak, ami helyes cél. Ezért is hozták létre a Petőfi Irodalmi Ügynökséget. Tehát azért ő is tudja, hogy nem így van. Összetetten ítélem meg Demeter Szilárd munkáját.

Nyáry Krisztián. A szerző felvételeNyáry Krisztián. A szerző felvétele


Azt viszont tudjuk, hogy egy új, úgynevezett nemzeti kánont szeretnének kialakítani Magyarországon. Ebből kikerülne mondjuk Krúdy, vagy Bródy és bekerülne Tormay Cécile.


Meg még Herczeg Ferenc, aki a központi tanterv szerint a három legnagyobb magyar író egyike... (Herceg a Horthy-korszak legnépszerűbb írója volt - szerk. megj) Persze a politikának mindig vannak ilyen elképzelései, de az a jó hírem, hogy még sose sikerült. Ma nem az az irodalmi kánon, nem arra emlékezünk a 20-as, 30-as évek magyar irodalmából, amit az akkori kultúrpolitikusok szerettek volna, hanem a Nyugatra vagy jó esetben a Helikonra. Az is igaz ugyanakkor, hogy méltatlanul keveset tudunk az akkor támogatott konzervatív irodalomról. Pedig Herczeg Ferenc lapjában is voltak nagy irodalmi teljesítmények, nem is feltétlenül csak Herczegé.

A politikai kánonépítés hosszabb távon sosem sikerül, de károkat azért lehet vele okozni, mert ki lehet rekeszteni írókat, meg hátrányba lehet őket hozni. De a kánon nem így alakul. Ha valaki bemegy egy könyvesboltba, akkor nem az van, hogy kérek egy Krúdy Gyula kötetet és azt mondják: nincsen, de itt van vitéz Somogyváry Gyula, mert akkor azt nem kérem. Ez ennél sokkal összetettebb dolog. És önmagában butaság világnézet szerint osztályozni az írókat.

Takaró Mihály, aki ennek a korszaknak az irodalmi kanonizátori szerepében van, szerintem kizárólag az írók életrajzi világnézete alapján osztályoz: „aki kommunista volt, nem jó író”; „aki nem elég hazafias, az nem jó író” – miközben itt és ott is vannak nagy teljesítmények. Én azokkal is vitatkozom, akik jobboldali vagy akár szélsőjobboldali íróknak a műveit nem veszik a kezükbe, csak azért, mert ők vállalhatatlan dolgokat képviseltek. Az életrajz és az életmű kapcsolatában az a rossz hírem, hogy nincs ilyen szoros korreláció. De lehetne bőven hozni a példákat, fölösleges... olvasni kell, és eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz.

Te látsz egyébként egy ilyen kirekesztettséget abban is, hogy erdélyi írók nem vagy csak az utolsó percben lettek meghíva a rendezvényre? Én például hiányoltam az Ünnepi Könyvhét meghívottai közül többek között Tamás Gáspár Miklóst, Vida Gábort, Balla Zsófiát, Tompa Andreát, Dragomán Györgyöt, Szabó T. Annát.

Nem tudom, hogy mi alapján hívtak meg írókat, és mi alapján döntöttek azokról, akik itt vannak, de nem érzek benne világnézeti dolgot. Itt ül a szomszéd asztalnál például Závada Pál és Nádasdy Ádám...

Igen, ha végig futjuk a neveket, akkor mondhatni kevesebb a kormánypártinak mondott írói név.

Nagyon sokan itt vannak, ami jó dolog. Nem hiszem, hogy ilyen politikai szűrők működtek volna. És azt is látni kell, hogy a kolozsvári könyvhét most válik igazán fontos eseménnyé. Bizonyos értelemben a koronavírusjárványnak köszönhetően, mert – legalábbis Budapestről nézve – azért a marosvásárhelyi könyvhét az erdélyi könyves esemény, vagy legalábbis eddig az volt. Talán túl közel volt a kolozsvári a budapestihez, egyszerűen egy szervezési, logisztikai kérdés is lehet a háttérben, hogy nem tudott átvonulni ide a budapesti magyar irodalom egy héten belül. De most a budapesti elmaradt, és most itt van a fél Vörösmarty tér Kolozsvár fő terének környékén. Kolozsvár szintet lépett, és remélem, jövőre még több író lesz itt, és ugyanúgy fel sem merül a politikai szempont, mint a fővárosi könyvhéten.

Ady Endre esetében sem látunk olyat, hogy ki akarnák söpörni a főirányból?

Nem hiszem. Ady Endre annyira megkerülhetetlen. Születnek megmosolyogtató könyvek arról, hogy őt megtévesztették a szabadkőművesek, de valójában nem is azt gondolta. Meg, hogy halálba itatták és hasonlók.

Ady Endrénél kevés radikálisabb politikai gondolkodó volt, aki annyira élesen látta annak a rendszernek a tarthatatlanságát, amelynek a társadalmi elitjéhez magyar dzsentriként egyébként tartozott. Ő azért a dualizmus időszakának a vezető társadalmi rétegéből jött, de nagyon élesen látta annak minden problémáját. Ebből van, nemcsak a publicisztikájának, hanem a költészetének az egy részének a feszültsége is: a saját politikai közösségének a felelősségét, elkerülhetetlen bukását látta, vele a saját magáét is. Őt nem lehet kiretusálni, legfeljebb meg lehet próbálni bizonyos műveiről nem beszélni. De az sem sikerülne.

A kommunisták nagyon jól értettek ahhoz, hogyan csináljanak proletár költőt József Attilából, de lerúgja magáról egy idő után... Ezek nem szoktak sikerülni. Egy olyan diktatórikus rezsim, mint a kommunizmus volt, az megteheti, hogy elrejti, kicenzúrázza, eltünteti a művek egy részét, vagy elnémít költőket. Azért ez most nincs így. Helyette, nem kapnak ösztöndíjat vagy kellemetlenné lehet tenni egy író életét, meg száműzni lehet a tankönyvekből az igazán fontos szerzőket... De azok is megmaradnak az irodalmi hagyományban.

Viszont, amit most látunk – az általad említett gondolatokkal tovább menve –, illetve a mód, ahogy belegyalogolnak a kortárs irodalomba, a retorika, amely nemzeti és nemzetietlen (liberális és konzervatív) oldalakra ossza az irodalmat, nem a 30-as - 40-es éveket idézi?

Az irodalom élő szövetként működik. És nagy irodalmi teljesítmények jelennek meg. Persze, nem jó, hogyha egy írót nem hívnak meg politikai okokból egy rendezvényre; vagy fél meghívni egy könyvtáros, mert mit fog hozzá szólni a polgármester... Van ilyen. Ez egy mindennapos kellemetlenség, de azért nem az történik, mint egy diktatúrában, hogy elnémítanak írókat. Nem tudnak igazából belenyúlni abba, hogy az olvasóhoz mi jut el és mi nem.

Annak viszont jobban örülnék, ha azt a rengeteg pénzt, amit irodalmi kánonépítésre vagy klientúraépítésre szánnak, azt átlátható formában, pályázati rendszerben szánnák az irodalmi életre. De én piacbarát liberálisként annak örülök a legjobban, hogyha az állam nem csinál semmit ott, ahol nincs dolga. Ezzel a véleményemmel nagyon egyedül vagyok: sem baloldali, sem jobboldali barátaim nem szoktak ezzel egyetérteni. Tulajdonképpen az irodalom és a könyvkiadás az a része a kulturális intézményrendszernek, ami azért alapvetően a piacra van bízva: a könyvet meg kell venni. Lehet bármit csinálni, a végén a könyvesboltban dől el a kérdés, szerencsére.Vannak műfajok, amik nem mennek állami pénz nélkül: a tudományos könyvkiadás, bizonyos művészeti könyvek egy ilyen kis kultúrában nem maradnának fenn állami támogatás híján. Az írókat is lehet ösztöndíjakkal támogatni, ez fontos dolog, de elsősorban az olvasókat érdemes.

Ha én lennék olyan helyzetben – de remélem, nem leszek soha –, hogy nagy pénzeket kell osztogatnom az irodalomnak, akkor egyszerűen csak az olvasókat támogatnám. Helyzetbe hoznék olvasói közösségeket, pedagógusokat, közművelődésben dolgozókat, akiknek az a dolguk, hogy olvassanak: ők olcsóbban jutnának könyvekhez. És nem nyúlnék a piachoz. De hát ez egy nagyon törpe kisebbségi vélemény. Egyébként meg az államok – így vagy úgy – megpróbálnak kánont építeni, és ez, szerencsére, sose sikerül nekik. Úgyhogy nyugodtan vásároljon itt, Kolozsváron is mindenki olyan könyvet, amilyet csak szeretne!

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS