2021. július 29. csütörtökMárta
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

„Ami tiltott, az érdekes” – Bereményi Gézával beszélgettünk

Bilibók Karola 2021. június 08. 10:40, utolsó frissítés: 13:45

Már dolgozik a következő regényén, ami az egyetemi éveiről, az irodalmi elindulásáról és a mestereiről fog szólni. A Magyar Copperfield szerzője Kolozsváron járt, megragadtuk az alkalmat.


A múltunk darabkáit kétféle emléktöredékből tudjuk összerakni. Elsősorban saját emlékeinkből, amelyek nemcsak cselekményként, hanem érzetként maradtak meg. Másrészt a mások által elmesélt emlékekből. Bereményi Géza Magyar Copperfield című önéletírásában az első tizennyolc évére tekint vissza. A 10. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét alkalmával az író, filmrendező, dalszöveg- és forgatókönyvíróval a 2020-ban megjelent kötetéről beszélgettünk, valamint fiatalkorának lázadó korszakáról is hallhattunk.



A Magyar Copperfield című kötetben olvashatunk egy Nietzsche idézetet: „Semmi mást nem értünk meg a felebarátunkból, mint a változásokat, melyeket ő váltott ki mibennünk.” A kötet retrospektív emlékezésével úgy méri fel az életében fontos alakokat, hogy közben arra figyel, milyen irányban alakítottak az ön személyiségén? Mit tudhatunk az apja után Vetró családnévre keresztelt, a nevelőapja után Rozner névre átíratott, majd első novelláskötetét Bereményi néven publikláló íróról?

- Ezt a Nietzsche mondást még kamaszkoromban olvastam, vidéki kollégiumban, és nagyon megragadott. Mivel ez a tézis olyan, mint egy tükörrendszer, nagyon jól alkalmazható egy memoárra vagy emlékiratra, amilyen műfajúnak szántam a könyvemet. Tulajdonképpen az életem első tizennyolc évéről szól, és azokról a változásokról, amiket mások váltottak ki bennem. Ebből értettem meg a kort is, amelyben felnőttem.

Én több családban nevelkedtem, több iskolában tanultam, többféle tanári karral találkoztam, tehát az én életem első tizennyolc éve olyan volt, mint egy tanulási regény. Kénytelen voltam magam keresni, mert senki sem érte el a pedagógiai célját velem, és itt sorolhatjuk az említett családneveket. Azt hiszem, hogy kénytelen voltam olyan alaposan megismerni annak a korszaknak az intézményeit, hogy a végén már azt gondoltam, hogy ez egy teljesen fölösleges tanulmányút. „Milyen jó lett volna teljesen megszabadulni ezektől az intézményektől” – gondoltam akkor, de most idősebb koromban rájöttem, hogy azért annak a korszaknak a bozótjában elég sokat tanultam.



A nagyapja, Bereményi Sándor elmesélte az alig hatéves unokájának mindkét világháború tapasztalatait. A kötetben úgy fogalmaz, felnőttként jött rá, hogy mennyire különleges dolog volt ez. Mivel pl. a Kádár-rendszerben született gyerekek felmenői, a lehallgatásoktól félve, már nem meséltek ennyire nyíltan a megélt történelemről, mondhatni tiltott volt ez a fajta beszélgetés.

- Igen, ez volt a tapasztalatom. De nem csak ez volt tiltott. Nagyon sok tilalom akadályozta azt, hogy az ember megismerje azt a világot, amelyben él, úgyhogy kénytelen volt mindenki a saját tapasztalatára hagyatkozni. Csakhogy az ember nagyon elhagyatott, ha önmaga tanítómestere is egyben.
A gyerekkor tapasztalatai olyanok mintha itatóspapírra, szivárgó tollal egy pontot akarnék tenni, és egy nagy paca lesz belőle. Az információk, amelyeket kap az ember gyerekkorában és kamaszkorában, körülbelül így szivárognak szét bennünk, és egy nagyon jelentős ábra lesz belőlük. Tehát ezt tapasztaltam abba a korba, és azzal hitegettem magam, hogy a kötetben sikerült bemutatni egy korszakot is, és egy országot is, egy helyet, ahol én éltem.



Az egyike volt annak a generációnak, amely elsőként kezdett Pilinszkyt olvasni. Friss gimnazistaként úgy mutatott meg egy kötet az esztétika tanárának, hogy elszavalta Pilinszky Négysorosát. Mire a tanár azt válaszolta: „Te ilyen világfájdalmas krapek vagy?”. Ugyancsak Pápán találkozott Weöres Sándorral egy zártkörű és az ön meghívóinak kínosra sikerült estén. Valamint azt is írja memoárjában, hogy első novelláskötetének (A svéd király) megjelenése után meghívták Mészöly Miklós 50 éves születésnapjára. Hogyan kezdett el megnyílni az út a kortárs magyar irodalom és a művészek fele?

- Úgy, hogy már olvasni tudtam az iskola megkezdése előtt. Körülbelül azt hiszem négyéves koromtól olvastam. Eleinte olyan könyveket, amelyek véletlenül a kezembe kerültek, sőt valószínűleg többségében olyanokat. De valami miatt, tudtam válogatni köztük, nem tisztán a véletlenszerűség vezérelt. Ezt nem tudom megmondani, hogy miért és hogyan. Nyilván, azokat a könyveket választottam, amiket nem kellett megtanulni, ami nem volt tananyag. Különösen az élő irodalomban megbúvó költőket és írókat fedeztem fel, mint ahogy említette, Pilinszky János vagy Weöres Sándort. A végén már azt gondoltam, hogy ami tilos, vagy amit nem szoktak olvasni, az a jó. És akkor rájöttem, hogy egyrészt mi a cenzúra, másrészt, hogy milyen rossz ízlése volt a korabeli kritikusoknak és ítészeknek.

A színpad a szakmájának a részévé vált. Előbb a dalszövegírás, majd a színház és filmrendezés miatt. Elmeséli, hogyan kezdődött el ez a pályaút?

- Ezt rejtőzködve kezdtem el. Nem verseket írtam, hogy megjelenjenek irodalmi lapokban, és hogy bekerüljek az irodalmi életbe, hanem dalszövegeket írtam, amit valójában egy közönséges és mellékes műfajnak tartottam. De megpróbáltam a lehető legmagasabb szintre tornászni azt.

Cseh Tamás ferde szemmel nézte a hirtelen találkozásukat. Sokszor említik, azt hitte, hogy ráállítottak egy megfigyelő ügynököt. A dalszövegekkel mégis nagyon hamar meg tudta nyerni a bizalmát. Mesélne a dalok megszületéséről?

- Tudtam, hogy vannak Cseh Tamásnak dallamai, amikre ő angol szövegeket fabrikál. Amikor először találkoztunk mondtam, hogy játszon egy dallamot nekem, és arra írtam nagyon gyorsan szöveget – magam is elcsodálkoztam mennyire gyorsan. A ritmusból születtek meg a szavak, és nem gondoltam át a végeredményt, hanem egyszer csak vége lett. Illetve a végén még – ahogy mondták akkoriban – csavartam egyet az értelmezésen. Odaadtam Tamásnak, furcsán nézett, de mondtam, hogy énekelje rá a dallamra. Ráénekelte, és ő is elcsodálkozott.

Még a módszerről, ha a szövegírás módszerét kérdezik. Úgy alakult, hogy én azt mondtam, hogy oda is költöznék abba a lakásba, ahol egyedül lakott. Megint bizalmatlan lett, de hát kénytelen volt elfogadni. Mondtam, hogy naponta írhatnék neki dalszövegeket. Leemeltük a két egymáson levő matracról a felsőt, a szomszéd sarokba letettük, és kaptam ágyneműt is. Áthoztam a holmimat, és odaköltöztem. Aztán valóban minden nap egy vagy két dalt írtunk, másfél–két éven keresztül.

Mi tartotta össze ilyen sok időn keresztül ezt az alkotói párost?

- Élveztük mind a ketten! Tamás elsősorban a fellépéseket élvezte. Eleinte néhány embernek, és utána meg egyre nagyobb társaságnak énekelt. Aztán jött egy színházi ajánlat, amit én letiltottam, mind az dalszövegek jogtulajdonosa. Az amatőr változatot akartam folytatni, mert nem akartam, hogy megfigyelők ellenőrzése alá kerüljenek ezek a dalok.

De Tamást nem lehetett visszatartani. Így eleinte kisebb színházakban lépett fel, míg végül elkezdték hívni az országban mindenhova. Suttogó propaganda által ismerték meg az emberek ezeket a dalokat. Ennek akkoriban nagy hatása volt, mert a suttogó propaganda, megint csak a nemhivatalosság érdekelte az embereket, és tudták, hogy a java onnan jön a műveknek.

A 10. Kolozsvári Ünnepi Könyvhétre meghívott Bereményi Géza beszélgetését Nyáry Krisztiánnal visszatnézhetik az esemény Facebook-oldalán.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS