Megalapították az Állatfarmot Kolozsváron
Csog Brigitta 2021. június 14. 13:01, utolsó frissítés: 16:23A hónapokig tartó „hatásszünet” után erős kezdést tudhat magáénak a Kolozsvári Állami Magyar Színház, hiszen amint újra megnyíltak a kapuk a kultúra előtt, megénekelték Orwell politikai szatíráját.
Az Állatfarm üzenetét talán sokan ismerik már, ezúttal viszont új színezetet kapott Puskás Zoltán rendezésében, aki musicalként állította színpadra a híres művet.
A színházi élményre kiéhezett néző kaphat némi elégtételt, amikor a népes színészgárda végre feltűnik a színpadon és amíg nyomorúságukat dalba foglalják, a nézőtéren lassan indulhat a találgatás, hogy melyik jelmez milyen állatot takar. (Akadnak persze egészen könnyű eseteket is, mint például a birkák.) Végigizgulhatjuk az emberekkel folytatott nagy csatákat, amik megadják az erőt az új világ kiépítéséhez, majd fokozatosan velük együtt veszítjük el a reményt az önkény és két vörös portré ránk nehezedő súlya alatt.
Annak ellenére, hogy nem használnak túl sok díszletet, mégis erős vizuális impulzusokat kölcsönöznek az egyes elemek, mint például a hermetikusan zárt ház, amely fölénk magasodik, és ahonnan a Viola Gábor által alakított Napóleon szól állattársaihoz. Másrészt talán megengedhetjük magunknak azt az önzőséget, hogy arra gondoljunk a nézőtér két oldalát elválasztó folyosóra kinyúló kifutó értünk, nézőkért került oda, hogy közelebb kerüljünk a történethez.
A jelenbe be- és átemelt művet nem csak örökérvényű igazságai miatt érezhetjük magunkénak, hanem amiatt a plusz réteg miatt is, amit a koronavírus-járvány okozta kényszerhelyzetből rokonítani tudunk a küszködő állatok megpróbáltatásaival. Az előadás aktualitását jelezendő a dalokban elrejtve megüthetik a néző fülét olyan kifejezések, mint „médiakontent” vagy éppen a „szelfilövés”, amiknek modernitást kellene kölcsönözniük. A hatást már mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy közelebb kerültek-e ezáltal hozzá a felvetett problémák.
A cselekmény folyamatosan mintegy ömlik a nézőre, nem sok lehetőség van arra, hogy felszusszanjunk. Ezt a hatást erősítik a dalok is, hiszen végig nagyon erőteljes a hangzás, hasonló a dallam, ami végigvonul az előadáson. A konkrét fizikai és a lappangó, csupán a gesztusokból érezhető elnyomás is intenzívvé teszi az élményt. Hirtelen zúdul a nézőre Bandinak, a Szűcs Ervin által alakított lónak a halála is, akivel együtt a reménységet veszítik el társai, hiszen ő volt a kitartás, a munka és fejlődés iránti vágy szimbóluma. Némi csalódást okoz, hogy nem kapunk egy rituálét, valamifajta gyászszertartást, amikor a csapat mozgatóereje meghal.
Aki esetleg attól tartana, hogy már nem nyújthat számára sok újdonságot a darab, mivel kívülről fújja a kisregényt, annak sem kell elzárkóznia, mivel pl. Albert Csilla tolmácsolásában Mózes, a holló alakjával biztosan a nézőtér sötétjében fog először találkozni. De a jól ismert karaktereket is izgalmas újra felfedezni, azáltal, hogy az allegorikus alakoktól egy hatalmas lépéssel közelebb kerültünk, hiszen nekünk nézőknek minden szereplő „két lábon jár csak”.
A mű kortalansága miatt működni tud a környezettől és társadalmi helyzettől függetlenül, és éppen attól válik izgalmassá, hogy az önkényuralmi rendszerekről és az elnyomásról, mindenki más tapasztalatokkal, esetleg a tapasztalat hiányával ül be a nézőtérre, vagy éppen áll ki a színpadra. Talán ezért lenne célszerű néha lelassítani, mélyebb levegőt venni és teret engedni a csendes visszavonulásnak, hogy a néző könnyebben megemészthesse a látottakat, hogy ne rohanjon el a lényeg mellett, hanem bele tudjon kerülni az új rendszer körforgásába.
Nyitókép: © Biró István/KÁMSZ
A szerző másodéves újságírás szakos hallgató, a Transindex gyakornoka.
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
