„Mindenki szólaljon fel, ne kössünk vállalhatatlan kompromisszumokat” - Závada Pál Kolozsváron
kérdezett: Vig Emese 2021. június 17. 19:26, utolsó frissítés: 2021. június 18. 08:54A nagy történelmi freskók mesterével kávéztunk, és a máról beszélgettünk.
A Bánffy előtt találkozunk reggel tízkor. Szombat, a város üres, szellős, napos. Ünnepi. Annyi hónap bezártság után most végre van egy kis „szabadság-oázis” a művészeti múzeum udvarán. Épp a gyerekkönyveket mutatják be, de csak a zsivajt hallom, nem kell belépnem, mert Závada a főbejárat előtti padon ül. Friss, mosolygós. Az interjút egy nappal korábban egyeztettük, amikor a nyilvános fellépése volt, azonban napokkal előtte egy közös e-mail címzettjei voltunk. A levél arról szólt, hogy bizonyos szerzők kimaradtak az ünnepi könyvhét válogatásából. Miközben a szerkesztőséggel szembeni bisztró felé sétálunk, máris szóba kerül a levél. Meg akik nincsenek itt. És az is, hogy milyen kompromisszumokat kell megkötni, és milyeneket nem.
- Én ez alkalommal nem néztem körül, nem érdeklődtem, nem hívtam fel Selyem Zsuzsát sem, pedig már régen beszéltem vele. Szóval, nem figyeltem oda vagy nem figyelmeztettek időben, és amikor Gazsi ezt a levelet megírta, indulásunk előtt másfél nappal volt. Akkor már semmiképp nem mondtam volna le ezt az utat. De ha egy hónappal korábban tudok erről, akkor visszautasítottam volna a meghívást.
(Belépünk a bisztró udvarára, sokan kávéznak, beszélgetnek. Lemondunk a napsütésről, a belső teret választjuk. Tejeskávé. Kettő, cukor nélkül.)
A visszautasításnak az olvasók látták volna kárát. Nem elég, hogy nincs itt Tamás Gáspár Miklós és mások, Závada Pállal sem találkozhattak volna, ha nem jön el...
- Találtunk volna egy másik alkalmat, szívesen jövök máskor is, bárkinek a meghívására, akár ingyen. Nem muszáj nekünk ott lenni egy reprezentatív könyvhéten, ha azok vállalhatatlan körülmények. Azon töprengtem, mennyire vállalhatatlan ez, mennyire kínos. És arra a következtetésre jutottam, hogy már kint van a program, meg vagyunk hirdetve, el kell jönni. De ne hagyjuk szó nélkül. Én mindenképpen szerettem volna nyilvánossá tenni, hogy ez nincs rendben.
Elhiszem, nem lehet mindenki ott egy könyvhéten, de ez a tendencia, ami által olyan szerzők és olyan könyvek estek ki a válogatásból, amelyeket az elmúlt évek legjobbjai között tart számon a szakma, és mellékesen mind kolozsváriak, nem lehet a véletlen műve. Eufemisztikusan szólva elszalasztottak a szervezők egy lehetőséget, de ha nem vagyunk ennyire udvariasak, akkor kiszorították őket. Ez nem egy olyan kompromisszum, amit meg kell kötni.
Lehet, valóban nem terjedt ki a figyelmük minden szerzőre, nem lehet elkönyvelni egyszerű figyelmetlenségként?
- Az nem igaz, hogy nem jutott eszükbe, eszükbe jutott, de nem akarnak provokálni, nem tudom kiket. Meg azt is tudom, hogy a Nádasdyt is alig sikerült keresztülvinni. Nem is értem, mi a baj a Nádasdyval?
Az, hogy "mind" családcentrikusak és heteroszexuálisak vagyunk?
- Na, de ennyire? Balla Zsófiának sem küldhetek innen egy üdvözletet, mert fájni fog a szíve. Ezek engem kiborítanak, tényleg. Itt nemcsak arról van szó, hogy kolozsváriak, hanem arról is, hogy a magyar irodalomnak olyan fontos alakjai, akiknek könyveit az elmúlt évek terméséből nem lehet kihagyni.
Hogy Tompa Andrea és Selyem Zsuzsa díjazott könyvei, vagy Tamás Gáspár Miklós kötete, amely rövid időn belül három kiadást élt meg, idevalók lettek volna, ezek önmagukban olyan súlyos érvek, hogy nincs mit felhozni ellenük. Balla Zsófia ellen mit hoznak fel? Ott van az összegyűjtött verseinek a kötete és az esszékötet… szóval most takarította be az elmúlt évtizedek nagy termését. Mivel magyarázható, hogy hiányoznak? Vagy szándékossággal vagy hozzá nem értéssel, mindkettő egyformán rossz. Amikor erre én rájöttem, eléggé rosszul éreztem magam. Az ember itt van, lubickol az élményekben meg a városban, amit nekem Zsófi mutatott meg legelőször, még a '90-es évek elején, amikor itt lakott. Tudja-e hol?
Persze, a Malomárok melletti társasházban. Én is jártam ott Zsófival, éreztem a hely kisugárzását.
- Biciklit béreltem, és bringázás közben azt is útba ejtettem, illetve mindazt, amit Zsófi megmutatott. Parti Nagy Lajossal voltunk nála, sok élményem van, némelyikét megosztottam a tegnapi író-olvasó találkozón is. Zsófi akkor már nem itt élt. Selyem Zsuzsával is voltak közös estjeink. Jártam itt a Holmi csapatával. Volt, hogy Balázs Imre József hívott meg, és itt a Főtéren beszélgettünk egy padlástérben.
Ott voltam, nagy szám volt akkor, hogy itt van Závada Pál. Milyen mozaikot rakott össze Erdélyről?
- A barátságok, szubjektív élmények és tanulságok mozaikját. Még nem beszéltem a vásárhelyiekről, Bodor Ádámról vagy Kovács András Ferencről, meg a Látóról. Ha arra gondolok, hogy beülök az autóba, és idejövök, akkor vannak ilyenek, hogy a Királyhágón meg kell ennem a pacalcsorbát. És amikor onnan szétnézek, akkor szélesebb látókör nyílik mindenre. A teljes világra jobban rálátok innen, mint Pestről. Tudom, hogy nagyjából hasonló gondokkal küszködnek, és hogy a kisebbségi lét hátulütői még mindig működnek. De én mindig az előnyöket néztem.
Erről mi sem sokat beszélgetünk egymás között, itt Erdélyben.
- Bele lehet merülni egy másik kultúrába, meg lehet ismerni annyira, amennyire csak akarod: román irodalom, színház, film. A románon keresztül is Európába vezet az út. Innen nézve egyel több lehetőség, eggyel több adottság, adhat egy plusz szabadság-érzetet is akár.
A dialógust szorgalmazók mindig elenyésző kisebbséget képviselnek mindkét oldalon. A régi reflexek most is működnek.
- De mégiscsak túllépett a diktatúrán az ország, és tudom azt, hogy borzalmasak a hatalmi viszonyok meg sok tekintetben tényleg kétségbeejtő, ami történik itt is. De az, hogy nincs egy bebetonozott egypárti diktatúra, mint nálunk, egy fokkal több reményre ad okot. Tudom, torz képet rajzolok fel, mégiscsak ki kell emelnem, hogy itt legalább volt valamiféle felelősségre vonás jogtalanul eltulajdonított pénzek miatt, korrupciós perek voltak. Meg látom, kormányválságok követik egymást, ami az én szememben azt jelenti, hogy legalább nincs egy stabil kormány, amit iszonyú nehéz kibillenteni a hatalmi pozíciójából. Remélem, jövőre nekünk is sikerül . És azt persze, látom, tudom, hogy a magyar kisebbség kultúrája függ attól, hogy milyenek a magyarországi kapcsolatok.
Elsősorban a magyarországi kormánnyal a kapcsolatok…
- A kormány bőségesen osztogatja azoknak az intézményeknek - kultúra, tudomány, oktatás, egyház -, akik az ő nótájukat fújják, akikkel ők jól tudnak barátkozni. A dotációk nagyon függnek attól, kinek milyenek a viszonyai az aktuális kormánnyal, de mégis azt gondolom, a kisebbségieknek is talán több lehetőségük van szellemileg függetlennek maradni. A függőségi helyzetek nem örök időre szólnak, ne is beszéljünk úgy róla, én nagyon remélem, hogy már csak hónapjai vannak hátra. És akkor talán itt is más lesz a kapcsolat, más lesz a viszony, kialakul egy olyan keret, amelyben az itteni magyar intézmények fennmaradása nemcsak arról szól, hogy milyen a kapcsolat a magyar kormánnyal. Ne valakinek a kényétől-kedvétől függjön, hogy valamelyik intézmény tud működni vagy nem tud működni.
Pedig sokan attól tartanak, hogy a változás a források megvonását is jelentheti. Hogy a magyarországi ellenzék nem ragaszkodik annyira a határon túliakhoz.
- Merni kell szabadnak lenni, és ez azt is jelentheti, hogy nem lehet folyamatosan csak támogatásból megélni. De én itt azért érzem, hogy szabadabban lehet lélegezni. Persze, vannak itt is retrográd erők, amelyek lefölözik a támogatások nagy részét, és enyhén szólva kétes célokra használják fel. De sokszor sokkal optimistább leszek, ha az innen jövő híreket hallgatom, mint amikor az otthoniakkal szembesülök.
A távolság sokszor megszépíti a dolgokat, azt hiszem, bőven van itt is olyasmi, amiről nem beszélünk, amit elhallgatnak a politikusok, és az újságírók nem írnak meg. Kompromisszumot kötünk. De a kompromisszum lélektanát ön sokkal jobban ismeri, hiszen a Hajó a ködben erről szól. És nem csak ez.
- Nem fordult meg a fejemben, hogy a Weisz Manfréd örököseinek a történetével egy közös gondolatba foglaljam a mai kompromisszumkényszereket. Annál is inkább, mert én kevésbé vagyok híve ezeknek a kompromisszumoknak. Azt gondolom, a lehetőségekhez képest mindenki szólaljon meg, hallassa a hangját, ne kösse meg azokat a kompromisszumokat, amelyek az ő megítélése szerint vállalhatatlanok. A jelenlegi esetben például én is kötöttem egy alkut: eljöttem, viszont eldöntöttem, hogy nem hagyom szó nélkül azt, ami történt.
Ugyanez érvényes a szervezőkre is: lehet, hogy jövőre nem kapnak ugyanennyi pénzt, de akkor meg miért nem hívták meg már az idén az összes olyan szerzőt, akinek itt volna a helye? Most idejön valaki, és elzavarja a meghívott vendégeket? Nem jön ide senki, megnyugtatom őket. Legfeljebb összevonja a szemöldökét, és jövőre kevesebbet akar adni, ha egyáltalán ő az, aki oszthat. S ezektől nem kellene így megijedni, szerintem.
Folyamatosan a jelenről beszélgetünk, például arról, hogy milyen lelkiismereti kérdések merülnek fel, akár egy ilyen egyszerű esemény kapcsán is, mint ez a könyvvásár. Ezeknek a folyamatoknak, a lelki vívódásoknak a megírásában nagy mester, mégis egy korszakot, egy évszázadot, vagy legalábbis pár generációt állít az olvasó és a szereplők közé. Miért kell ez a távolság?
- Nem azért, mert az embernek a személyesen átélt dilemmái ne volnának ábrázolhatók, vagy ne lehetne arról is írni, nem azért, mert feltétlenül parabolát keres az ember. Egy lelkiismereti válság elé kerül a hős. Lehetnek magánéleti vagy közéleti, hatalommal kapcsolatos válságai. Fölrajzolunk egy modellt, meg akarjuk jeleníteni egy regényben, de a mai viszonyok szétzilálnák a történetet, vagy túlságosan gyávák vagyunk, vagy túlságosan fölismerhető viszonyok lennének, és ezt nem vállaljuk, ezért a történelemhez fordulunk, mint ezt annyian csinálták az előző rendszerben, hogy parabolát írtak. Egyébként Székely János drámája, a Caligula helytartója is egy Ceaușescu-történet volt. Mindenki így olvasta.
Van egy olyan forró pontja a magyar történelemnek, amelyre vissza-visszatér regényeiben: a világháborúk korszaka. Mi a dolga ezzel a periódussal?
- Szélsőséges helyzeteket lehet itt felmutatni, amelyek mélyen megsebeztek minket: nemcsak a szélsőjobbos vagy sztálinista diktatúra elszenvedőiként, hanem ilyen kataklizmák okozóiként is. Szenvedést okoztunk, azonban a szembenézés nem történt meg. Zavaróan, bántóan torz képek virágzanak, iszonyatosan kihasználja ezeket a politika, kénye-kedve szerint hajlítja és hazudja át őket, hogy az ő antikommunizmusának megfeleljenek. És amit a kommunisták üldöztek, az már mindjárt ártatlanság lesz.
Ha egy másik diktatúra üldözte egy előző diktatúra prominenseit, nem azt jelenti, hogy ezeknek eltörölhetőkké válnak a bűneik. Nincs árnyalt történelemszemlélet, nincs múltunkra való rátekintés, nincs konkrétum, nincs a szégyeneknek a feltárása és bevallása.
De ezeket megírhatná véleménycikkben, tényfeltáró anyagokban is.
- Írói csábítások: amikor az ember talál olyan fotókat, vagy olyan interjúkat készít, amelyek már felvillantják a történet keretét. Volt, amikor az ölembe hullott egy csomó minden: olyan emberekkel interjúzhattam.Tótkomlóson, mint a Természetes fény főhőse. Pár napos interjú és az általa megmutatott fényképalbum elég volt ahhoz, hogy lássam magam előtt, mi történt akkor, amikor a magyar katonaság megszállta Ukrajnát. Rengeteg részletet hallottam, beindította a fantáziámat. Ez is belejátszik, hogy miért írok történelmi regényt: szenvedélyesen szeretem az archív fényképeket, dokumentumokat.
Hát a fénykép ezer alakban jelenik meg a regényeiben.
- Kevés esettől eltekintve mindig elmozdul a fotó, nem azt mondja, amit a szöveg. A Kulákprés olyan, ahol a fotókat arra használtam, amire valók, illusztrálásra és megerősítésre, hogy amiről beszélünk, így néz ki. A regényekben azonban mindig más és más funkciókat kapnak a képek. A fényképész utókorában például nem is létezik az a fénykép, amiről szó esik. Egy képzeletbeli fotóról van szó, amelyen rajta van mindenki, akiről a regény szólni fog. A fényképész pedig ugyanaz a Buchbinder Miklós fényképész, akiről már a Jadvigából tudjuk, hogy elpusztult a holokausztban.
Nekem fontos volt, hogy a fényképész, mielőtt elpusztul, leteszi a maga művét, ami egy hitvallás: hűségének, hazafiságának, szülőföldhöz való ragaszkodásának a bizonyítéka. Az ő utókorában játszódik a regény, tehát egy holokauszt utáni történet. Egyébként a holokauszt nemcsak a zsidók dolga, ez a közös traumák története, amiről nem beszélünk, mert mindenkinek le volt osztva, hogy mi az, ami őt érinti.
Az elmúlt hónapok tükrében messze állunk attól, hogy közösen lerendezendő feladatként tekintsünk rá.
- Az emlékezet, a feldolgozás, a helyretétel mindenkinek a személyes dolga is. Ezen túl van egy nagy közös adósságunk egymás iránt. A holokauszt egy nagyon súlyos konfliktus a magyar történelemben, de úgy tűnik, hogy ezeknek a traumáknak a kibeszélése, tisztázása nem cél. Le lett osztva, hogy kinek mi a baja. Sem az országvesztést, sem a nemzet különböző csoportjainak leamputálását nem vállalta senki fel. Az ország 1940-es visszagyarapításának a zsidóság leszakítása volt az ára.
Egy történelmi hazugságunk, amit mindenki elhazudott. A haza dolga egy, de hogy a hazát alkotó emberekkel mi történt, az más dolog. Senki sem úgy tárgyalja, hogy a kettőnek köze volt egymáshoz, és a náciktól lehetett visszakapni területeket. És az első feltétele mindennek az volt, hogy a zsidó törvényeket kőkeményen végre kell hajtani, nem tudom, hogy erről miért feledkezünk meg folyton.
Sokan dalolva és önként hajtották végre, még csak az sem mondható, hogy lelkiismereti válságba kerültek emiatt.
- Nem. Mint ahogy a legtöbb ember őszintén örült annak, hogy Észak-Erdély visszatért, és csak nagyon kevés szkeptikus volt, aki elmondta, hogy nagy ára lesz ennek… az lett.
Voltak itt is páran, csak senki nem hallgatott rájuk. Egyébként ön fényképez?
- Nem.
Egyáltalán?
- Ahogy az emberek 99 százaléka szokott, nyomom a gombot, aztán majd lesz belőle valami. De ezt nem lehet fényképezésnek tekinteni. Sokkal jobban tisztelem a fényképezést annál, hogy amit én művelek, annak nevezzem.
Tehát csak az számít, amit mások kattintanak el?
- A fekete-fehér fénykép az, ami nekem a fotográfiát jelenti. Például azok a fotók, amiket a Fortepan összegyűjtött. De ott is, ami színes, már nem érdekel, az egy olyan korszakhatár, ami már a kortárs időbe vezet, amiről én már nem írok.
Szóval kellenek a fekete-fehér fotók, kell egy jó hős, egy bonyodalom, és kell az elfordulás a jelentől.
- Ez utóbbit nem fogadom el. Mert kritizálni lehet direkt formában. Az író ad egy interjút, és kritizálja a rendszert direkt formában. Majd biztos el fogok jutni egy közelebbi időben játszódó történetre.
Próbáljuk meg most. A jövőbe néz, mit lát?
- Megfogott. Madách nyomán egy olyan verses regény megírására vállalkoztam, amelynek főszereplői a klasszikus hármas: Ádám, Éva és Lucifer. A huszadik század színeinek folytatását írom meg. Ádám Nagyváradról indul, Berlinbe jut, túléli a nagyváradi gettót, mindenféle alkukat köt, eljut a berlini fal összeomlásáig, és aztán a végén elszakadok a reális helyzettől: a főszereplő egy elképesztő karriert fut be.
Politikus lesz?
- Ha már ilyen direkten kérdezi, Európa alelnöke lesz. És ez eléggé elkeserítő, mert nemcsak egy gyarló, ostoba alkukat kötött, magát tudósnak képzelő értelmiségiről van szó, hanem súlyos vétkek nyomják a vállát. Persze, csomó pozitívuma is van: mindig újjá tud születni, bár a 30-as években fiatal, 89-ben még ereje teljében lévő férfinak számít. Nem tud elöregedni, nem tud kikopni a nyilvánosságból, nem tud visszavonulni, és a fejünkre fog nőni. Ő lesz az új szabadság kibontakozásának a záloga. Egy ilyen figura.
Akkor mégsem hisz a változás erejében?
- De, rövid távon nagyon optimista tudok lenni. Hosszú távon? Mondjuk nem tudom, hogy fogom befejezni. Maradéktalanul nem tudok optimista lenni, mert egy csomó válságjelenség van.
Klímaválság?
- Csak egy a sok közül. Maradjunk abban, hogy rövid távon bizakodhatunk változékonyságban, lehet szavazással kormányt váltani. Amit meg most törvényekkel bebetonoztak, ugyanúgy törvénnyel kell ismét közkinccsé tenni.
Sokat beszéltünk a kompromisszumokról. Itt rengetegen örülnek annak, hogy ismét a nemzet testéhez tartoznak, egy olyan kép lebeg a szemem előtt, mint azok a „boldog negyvenes évek”.
- Nagyon sokat csodálkozni nincs miért, mert mind megköttettek ezek az alkuk. De most mondhatják azt is, kössünk egy új szerződést, ne függjünk egyetlen politikai akarattól, és ne a kormánnyal, politikummal kelljen alkut kötni, hanem partnerszervezetekkel, és ne az uralmi diktátum szerint. Ne létezzen csak az orbáni akarat és az ő hajtószíjai. Meg kell érteni, hogy mi az érték, és mi nem az.
(Nem kattintom el a fényképezőgépem. Ő fizet. Megyünk.)
A fotók a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten készültek, a Facebook-oldalon nyilvánosságra hozott képanyagból használtuk fel.