2021. július 29. csütörtökMárta
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

„Az áldozatoknak szükségük van ránk.” Az egyházi szexuális bántalmazásról szóló könyv szerzőjével beszélgettünk

Horváth-Kovács Szilárd kérdezett: Horváth-Kovács Szilárd 2021. június 21. 12:06, utolsó frissítés: 12:17

Perintfalvi Rita teológus elmondása szerint a könyve nem az egyház ellen, hanem – nagyon erős, féltő szeretetből –, éppen az egyházért íródott.


Alig jelent meg Perintfalvi Rita könyve, Amire nincs bocsánat. Szexuális ragadozók az egyházban, máris a könyvterjesztő sikerlistájára került. Amint a Pesti Kalligram kiadó jóvoltából kézbe vehettük, megértettük azt is, hogy miért. A Bécsi Egyetemen doktorált római katolikus teológus, aki jelenleg a Grazi Egyetem posztdoktori programjának kutató-oktatója, a magyar nyelvterület egyházi szexuális visszaéléseiről több szempontból is egyedülálló és alapos művet tárt a magyar olvasók elé. A több mint 400 oldalas könyv több áldozatot is megszólaltat, felvázolja az elkövetők profilját, illetve közérthetően, de tudományos igényességgel elemzi a jelenség kontextusát.

Hogyan indult ennek a vaskos, sokoldalú könyvnek a története?

- Valóban egy 424 oldalas könyv, amelyből 260 oldalban áldozattörténeteket dolgozok fel, nagyon-nagyon mélyen, pszichológiailag, etikailag, teológiailag, jogilag. A többi 160 oldalon magára a jelenségre vonatkozó kérdéseket válaszolom meg: hogy mi is ez a jelenség, melyek az okai, mit kellene tennie az egyháznak, hogy változást hozzon. Ebből tevődik össze a könyv.

De a történet nem a könyvírással kezdődött, a misszió célja nem az volt, hogy könyvet írjak, ez egy sokkal későbbi mérföldkő. A kiindulópont ahhoz az eseményhez kapcsolódik, amikor 2019 februárjában Ferenc pápa összehívta a vatikáni csúcstalálkozót, hogy a világegyháznak a bíborosaival kifejezetten az egyházon belüli szexuális ügyekről értekezzen. Konkrétan arról, hogy mit lehet tenni a gyakorlatban, hogy a zéró tolerancia érvényesüljön. Itt az volt a fő kérdés, hogy ő, mint pápa, mire kötelezheti a világ összes egyházát, milyen konkrét lépéseket lehet, kell megtenni, hogy tényleg legyen változás, hogy a zéró tolerancia ne csak egy hangzatos pápai szlogen maradjon, amit aztán egyetlen bíboros sem vesz komolyan a gyakorlatban.

A találkozó után az eseményen részt vevő Veres András, aki a Magyar Katolikus Püspöki Karnak az elnöke, különféle sajtóorgánumoknak nyilatkozott, és akkor mondott valamit, amiről én azt gondoltam, hogy távol áll a valóság tényleges mélységétől. Nyilatkozata szerint ő tizenegynéhány magyarországi áldozatról tud, viszont egyetlen ügyet sem ismer személyesen, egyetlen áldozattal sem találkozott.

Mivel jártas vagyok a vonatkozó német nyelvű szakirodalomban és esetfeldolgozásokban – 20 éve teológusként dolgozom Ausztriában, és a vonatkozó tárgyat tanítottam is a múlt félévben a Grazi Egyetemen, a diákokkal való együttgondolkodás impulzusai benne vannak a könyvben – tudom, hogy mekkora áldozatszámok vannak a valóságban, és látom, milyen okai vannak a jelenségnek. És ezek az okok, amelyek az egyházon belüli szexuális visszaéléseket előidézik vagy támogatják, nem országspecifikusak, mindenhol ott vannak: ezért nem lehet reális, hogy Magyarországon csak tizenegyvalahány áldozat lenne. Legfeljebb csak ennyiről tudunk, de ez nem ugyanaz.

Majd elkezdtem a témával foglalkozni, írtam néhány cikket, aminek a végén feltüntettem, hogy annak ellenére, hogy az egyház vezetői nem ismernek személyesen áldozatokat, és érzéketlenek az erről való kommunikációban, ha van olyan áldozat, akinek jól esne, hogy egy egyházon belüli ember meghallgassa a történetét, akkor bátran keressen meg. Ekkor nem gondoltam, hogy tényleg lesz, aki meg fog keresni, de rögtön az első napon ketten, másnap pedig egy harmadik áldozat is írt. Így indult el ez a folyamat, és mostanáig 36 áldozatról szereztem tudomást.

Korábban írtunk arról, hogy egy magyarországi elkövető megfordult Erdélyben is. A jelenség nem országspecifikus: vannak erdélyi áldozatai is az egyházon belüli erőszaknak?

- Igen, határon túli történetekkel is elértek engem, valóban Erdélyből is van áldozat. Vele még nem sikerült leülni és hosszasan átbeszélgetni, hogy neki hogyan tudok, tudunk segíteni, mire van szüksége. Mivel nem csak meghallgatom az áldozatokat, hanem igyekszünk akár jogi, akár pszichológiai segítséget nyújtani, ha erre van szüksége, figyelve a mindig egyéni, személyes vonatkozásokra.

Hogyan lett mégis könyv, ha nem annak indult? Illetve 36 áldozattal került kapcsolatba, de csak 10 került bele ebbe a kötetbe: ezt akár azt is jelentheti, hogy lesz folytatása?

- Úgy lett mégis könyv, hogy a Pesti Kalligram kiadó észrevette ezt a munkásságomat – már ami a publikációimat és a közösségi médián zajló tevékenységemet illeti, ahol folyamatosan kommunikáltam az áldozatok történeteiről – és megkerestek, hogy lenne-e kedvem erről könyvet írni.

Az ötletnek én nagyon megörvendtem, mert ez még nagyobb nyilvánosságot adna a témának, jobban szolgálhatná az egész ügyet, ezért úgy döntöttem, hogy megírom ezt a könyvet. (Amit egyébként rendkívül rövid időn belül kellett megtennem, egy igazi aszketikus munka volt, ha nincs a Covid-19 járvány, biztosan nem tudtam volna megcsinálni.) Amikor leültünk megbeszélni, akkor – mivel alapvetően egy tudós elme vagyok – egy olyan tervezetet állítottam össze, amiből egy habilitációt is meg lehet írni. Erre azt válaszolták, hogy ők már adtak ki életükben könyvet, és a terv amit felvázoltam, az nem egy, hanem legalább három könyv. Így átgondoltam a koncepciót, és az eredeti tervnek csak egy részére fókuszáltam, és most ez született meg a könyvben. Itt a hangsúly az áldozatokon és az elkövetőkön van.

És igen, elvileg lehetne folytatása, lehet, hogy lesz második és harmadik kötet is, de egyelőre nézzük meg, ez a könyv mit hoz, hogy működik. Ebben a témakörben még sok-sok kérdés van, amit nem érintettem a megjelent könnyben, például a strukturális bűn vonatkozást, vagy az eltussolás működését. Vagy nem kerültek be a papok szempontjai, azaz hogy miként-hogyan érintik őket a rendszerszintű okok. A cölibátus személyiségre ható vonatkozásai, mert van olyan pap, aki kilépett a katolikus egyházból, és más egyház lelkésze lett, ahol megházasodhatott. Vagy ott van a homoszexualitás kérdése, démonizálása – erről is van érintett pap, aki megszólalhatna. Meg arról is lehetne beszélni, hogy voltak, vannak szeminarista hallgató, vagy apáca áldozatok. És igen ott vannak a még feltáratlan vagy feldolgozatlan áldozattörténetek is.

Perintfalvi Rita. Fotó: Szűts Pál. Perintfalvi Rita. Fotó: Szűts Pál.


A könyv négy nagyobb részből áll, sajátos tagolódással. Ebből a sokoldalú témából nem került be minden, így ami igen, az nem lehet esetleges.

- Az első rész, amivel indítok, Az egyházon belüli spirituális és szexuális visszaélések sokféle arca, melynek az a célja, hogy rámutassak a jelenség kontextusára, gyökerére. Az egyházban történő visszaélések spirituális vonatkozására, mert az mindig összefügg a szexuális visszaéléssel. Önmagában a spirituális visszaélésből nem biztos, hogy szexuális bántalmazás lesz, ez attól függ, hogy a bántalmazó a hatalmi visszaélést áttolja-e a szexualitás arénájába, vagy sem. De az biztos, hogy a szexuális visszaélésben mindig jelen van a spirituális visszaélés. Ennyiben speciális helyzet az egyház, ahhoz képest, amikor hatalmi visszaélés, szexuális bántalmazás történik egy iskolában, munkahelyen, sportegyesületben vagy a színházban. Ezekben az esetekben is hatalommal, autoritással rendelkezik az elkövető, ami ellen védtelenek az áldozatok. De az egyházban az elkövetők – papok, szerzetesek – a szakrális, spirituális hatalommal élnek, és itt egy egyszerű, átlagos hívő áll szemben egy felszentelt pappal, akinek a hatalma Istentől eredeztethető. Ugyanis teológiailag ő Krisztus képmásaként van jelen, ő Alter Christus, vagyis ennek a képmásnak a hordozója. A pap az, aki megítéli, hogy mi a jó és mi a rossz, a bűn. Amikor ebből a pozícióból követnek el visszaélést, akkor nagyon nehéz helyzetbe kerül az áldozat. Hiszen, ha nem engedelmes az elkövetőnek, akkor úgy fogja érezni, hogy Isten ellen követ el bűnt.

Ezt követően, a második részben kilenc történetben tíz áldozat esetét mutatom be, dolgozom fel. A harmadik részben megrajzolom a tettesprofilokat. Sajnos nem sikerült elkövetőkkel is beszélgetnem – megpróbáltam, de nem vállalta senki. Így a szakirodalomra támaszkodtam, az általam behatóbban ismert német nyelvűre: ők olyan 20-30 évvel előbbre vannak a feltárásban és a feldolgozásban, mint mi. Ott találhatóak tettesek beszámolói is, amelyekben anonim módon elmesélik, hogy ők a helyzetet miként és hogyan élték meg. A tudomásomra jutott eseteknél, ahol megtudtam a tettes nevét is, annak utánanéztem, hogy jobban meg tudjam érteni a személyiségüket, az esetleges torzulásokat. Ebben a fejezetben az ebből a tudásra és ismeretre alapozva felvázoltam az elkövetők típusait, hiszen sokféle van.

A negyedik részben gyógyulási utakról írtam. Ezt mindenképpen bele akartam tenni a könyvbe. Hiszen ez az egész egy végtelenül sötét téma, amivel nem könnyű szembesülnie az olvasóknak. Főleg azzal, hogy ezek az esetek megtörténtek, megtörténhetnek, és hogy ez a gonoszság éppen egy olyan helyen rejtőzik, amit szentnek gondolunk. Azaz az egyházban. A problémát éppen ezért olyan nehéz felismerni, mert a hívő emberek ezt nem is feltételezik. Lehet, hogy a könyv, a téma a hívő olvasókat a hitében is megrázza. Ezért fontos ez a záró rész, mert a felmerülő kérdésekre keresek gyógyító válaszokat. Mint ahogy értelemszerűen a jelenlegi és jövőbeli áldozatoknak is szerettem volna egy gyógyulási utat kínálni.

Ugyanebben a részben foglalkozom a jogi vonatkozásokkal is. Mivel az anonim módon bemutatott áldozattörténetek közül egyben sem indult világi jogi eljárás. Holott bíróság elé kellett volna álljanak a tettesek, mivel van, ami a világi büntetőtörvény szerint is súlyos bűncselekménynek számító tett, ami akár többéves börtönbüntetéssel járt volna. Az elévülés miatt, sajnos, ezt most már nem lehet elérni. De azoknak az áldozatoknak, akinek még van lehetősége feljelentést tenni, igyekeztünk megmutatni, hogy melyek a szükséges lépések, és hogy miért érdemes jogi útra is terelni egy ilyen esetet is. Dr. Gál András büntetőjogász segített megvizsgálni az eseteket, hogy vajon lehet-e feljelentést tenni és eljárást kezdeményezni. Dr. Bartos Bálint pedig a kártérítési perek kapcsán adott tanácsokat – illetve ő abban is segített, hogy elolvasta a könyvet, hogy ne legyen perelhető, mert azzal is számolnunk kellett, hogy magát a könyvet is megpróbálják beperelni rágalmazásért, jó hírnév rontásért stb.

Ebben a fejezetben írok még a bocsánatkérésről, ami a könyv címében is nagyon provokatív módon jelenik meg: nagyon sokan bele is kötnek, hogy teológusként, hogy mondhatok ilyet, hogy „Amire nincs bocsánat”?!

Itt írom le, hogy az is gyakran a spirituális bántalmazás része a vallásos közösségekben, hogy van egy áldozat, akivel megtörténik valami borzalom, és miután elmeséli, azzal kezdik terrorizálni – akár a családtagok, akár az egyházközösség – hogy „felejtsd már el, bocsásd már meg, hiszen keresztény ember vagy, lépjél már túl ezen a vétken”. Ez egy külső kényszer és nyomásgyakorlás. Én azt gondolom, hogy a megbocsátás vagy megérik az embernek a szívében, vagy nem, ezt nem lehet megkövetelni senkitől, főleg nem idejekorán és semmiképpen nem lehet ezt elvárásként támasztani egy amúgy is rendkívül meggyötört áldozattal szemben. Hiszen ilyenkor még ezzel is az áldozatot zaklatjuk, bántalmazzuk: „Ha nem tudsz megbocsátani, akkor nem vagy jó keresztény.”

Arról nem is beszélve, hogy legtöbbször bocsánatkérés sem is történt. Főleg nem az elkövető szájából. Emellett olyan súlyos sérelmeket okoztak ezek a bántalmazások, hogy önmagában a bocsánatkérés nem elég, hanem komolyan meg kellene ígérni, hogy mindent megtesznek a konkrét felelősök azért, hogy ilyesmi soha többet senki mással ne történhessen meg, és komoly kártérítés, vagyis jóvátétel kellene, s majd utána bocsánatot kérni, és csak ezután merülhetne fel egyáltalán a megbocsátás kérdése az áldozatban. De akkor sem biztos, hogy képes ezt meglépni, és kívülről ilyesmit nem lehet kikényszeríteni. Ebből ered a cím, így kell értelmezni.

Emellett szó esik arról is, hogy egy spirituális traumafeldolgozó csoportot hozok létre, két pszichológus segítőmmel, Dr. Heves Andreával és Csóka Judittal. Ez a csoport a könyv bemutatója utáni vasárnapon el is indult.

Lehet furcsa kérdés, de a téma sokoldalúan érint (sok)mindenkit. Kinek szánta, és kinek ajánlaná a könyvet?

- Elsődlegesen ezt a könyvet a benne szereplő tíz áldozatnak szánom, akikkel az áldozattörténeteket közösen írtuk meg. Sok-sok beszélgetés, majd visszajelzés s átdolgozás által úgy írtam meg a történetüket, amíg egy-egy olyan üzenet született meg, amivel ők teljesen azonosulni tudtak. Igaz, hogy az én megfogalmazásomban, de az ő szavaikkal, érzéseikből készült a könyv, ami egy nagy erőtere az írásnak. A könyv elsődleges szándéka az volt, hogy nekik válaszoljak azokra a kérdéseikre, amelyre 10-20-30 éve senkitől nem kapnak választ. Segíteni akartam nekik, hogy kikerüljenek abból a bűntudat-szégyen zsákutcából, amibe belekerültek. Abból a hamis és káros elképzelésből, hogy valahogy ők maguk is felelősek azért, ami velük történt. Be akartam nekik bizonyítani, hogy nem azok: ők teljesen ártatlanok. És akkor is azok, ha eddig mindenki ennek az ellenkezőjét bizonygatta. Akár pap vagy püspök, akár a családjuk, barátaik, akinek erről beszélni tudtak. Mert a gyógyulás akkor indul el, ha ezt végre elhiszik.

Másrészt minden további áldozatnak is írtam a könyvet. Azt gondoltam, hogy ezeknek a történeteknek az lesz az erőssége, hogyha más áldozatok elolvassák és felismerik, megértik ezeket a folyamatokat, azt, hogy nem ők felelősök, akkor ezen keresztül nekik is tudok segíteni. És nem csak azoknak az áldozatoknak, akiket az egyházon belül ért bántalmazás, mert a bántalmazások dinamikája alapvetően mindig nagyon hasonló. Az elkövető felépít egy manipulatív viszonyt, amiben kialakít egy érzelmi függést, utána pedig tulajdonképpen tárgyként használja az áldozatot, hogy kielégítse a saját vágyait – és egyáltalán nincs arra tekintettel, hogy mennyire rombolja le a másik ember testét-lelkét. Ez az összes szexuális bántalmazásra jellemző, nem csak az egyházira. Ezen felül azoknak ajánlom a könyvet, akik segítenének az áldozatoknak. Hozzátartozóknak, barátoknak, ismerősöknek, de olyan szakmák képviselőinek is, akik találkoznak a jelenséggel, azaz pedagógusoknak, gyermekvédelmi szakértőknek.

Nyilván nagyon-nagyon fontos lenne, hogy elolvassák a lelkészek, szerzetesek, diakónusok, a papi szeminaristák, a püspökök. Nagyon fontos lenne, hogy tényleg ők is elhiggyék, hogy a jelenség létezik. Mert azt tapasztalom, hogy a papok között is sokan vannak, akik a legjobb szándékkal élnek, de nem tudják elfogadni, elhinni, hogy van egyházon belüli szexuális visszaélés, és hogy ennek milyen mélységei vannak. Ez egy olyan erős tabu, hogy sokan naivan azt hiszik, hogy ez nem valós, ezt csak a média találta ki, és valami „egyházellenes” szenzációhajhász dolog lenne. Nekik is szántam a könyvet, hogy nyissák ki a szemüket, a tudatukat. Egyébként tudom, hogy ez nagyon fájdalmas nekik is. Olyan is volt, hogy egy pap keresett meg, aki egy pap kollégájáról mondta el, hogy bántalmazó. Mert szembesült ezzel, és nem tudott kitérni előle, de sajnos nem tudott ellene sem tenni. Egyházi vezetőként sem könnyű szembenézni a szexuális bántalmazással. De amíg ez nem történik meg, addig megtisztulás egészen biztosan nem lesz.

Említette, hogy számoltak azzal, hogy beperelik a könyvet. De már jóval a megjelenése előtt nagyon erős támadásnak volt kitéve Ön is, mint szerző.

- Mint említettem, a munkám kezdete óta nyilvánosan kommunikálok róla, így nem hirtelen a semmiből bukkant fel a könyv: már egy féléve lehetett tudni, hogy lesz. A közösségi média oldalamon a téma állandóan szem előtt volt, megjelent, hogy hány áldozat jelentkezett, nagyon rövid összefoglalásban ott voltak a történetek, és hogy hogyan állok a munkafolyamattal.

Sok oldalról, erre reagálva jó páran próbáltak lejáratni. Támadtak lelkészek szakmai oldalról, azzal érvelve, hogy mennyire tudománytalan vagyok. Nem a disszertációmat, nem a szakmai publikációimat olvasva kérdőjelezték meg a tudományos kompetenciámat, hanem rövid Facebook-bejegyzések alapján, aztán ezt mindenféle csatornán görgették. Egyrészt ezen a „cáfolaton” csak nevetni tudok, másrészt meg nyilvánvaló, hogy ez karaktergyilkosság-kísérlet, hogy majd ne olvassa senki el a könyvet, mert engem nem kell komolyan venni, hiszen „bebizonyították”, hogy „szakmaiatlan” vagyok.

Másrészt elindult a támadás azon a vonalon is, hogy eretnek lennék, vagy legalábbis az eretnekség, amit gondolok. Azzal is találkoztam, hogy pápaellenes lennék: holott meglehet, hogy én vagyok az a magyar teológus, aki a legtöbbet írtam Ferenc pápáról, cikkeket, tanulmányokat és mindig támogató módon.

Sőt, Ferenc pápa friss könyvéről is írt nemrég egy tanulmányt.

- Igen, így van, az „Álmodjunk együtt!” c. könyvéről írtam egy tanulmányt, ami az online publikáció után már egy kötetben is megjelent. És hát éppen ezért nagyon nevetségesek ezek a vádaskodások. Ugyanakkor persze vannak személyiségi jogot sértő, becstelen lejáratások, fenyegetések is. A szélsőjobb például egészen odáig elment, hogy veréssel fenyegettek: egy szélsőjobboldali újságíró a közösségi médián egy fiatalokból álló csoportját akarta arra felbujtani, hogy verjenek meg. Szerinte nekem egy verés kell, és akkor majd nem mocskolom az egyházat, mert én azt „belülről rohasztom”. De egy másik szélsőjobbos portál még a férjemet is veréssel fenyegette. Úgy látom, jelenleg a politikai szélsőjobb és a vallási fundamentalizmus összeér, és számukra én egy célponttá váltam, egy ellenségkép lettem. Nem csak engem támadnak, hanem mindenkit, aki hozzányúl a témához. Azt nem értem, hogy ez nekik miért jó. Amit eddig csináltak, az egy jól felépített pszichológiai terror.

Egyébként még az volt a vicces, hogy mikor megjelent, hogy előrendelhető a könyv – tehát még nem lehetett olvasni – már akkor megírták, hogy mennyire szakmaiatlan, tudománytalan és félrevezető. Azért tényleg mulattat, hogy a borítókép alapján már meg tudták ítélni, hogy eretnekség a könyvem, és elkezdték tárgyalni azt, amit szerintük én a könyvben állítok. Hát pont azokat nem állítom a könyvben. Olvassák el, és azzal vitatkozzanak.

A könyvről és a támadásokról értesülve megkerestek a német és osztrák lapok is: ezt követően onnan – ismeretlen emberektől, német, osztrák és svájci állampolgároktól – nagyon sok biztató levelet kaptam, közöttük egyházi emberektől is, akik fontosnak látták, hogy elmondják, hogy támogatnak, szolidárisak velem. Mert ők értik a témát, és tudják, hogy ez ott is kemény téma, és aki beleáll, azt támadások özöne éri.

A könyvem egyik előszavát Klaus Mertes jezsuita atya írta, aki 2010-ben lett az egyik leghíresebb feltáró Németországban: ő is ugyanezt élte meg akkor. A vele való levelezésben többször jelezte, hogy ez lesz, ezzel számolni kell, és ha ezt nem vállalom, akkor ne is írjam meg a könyvet. Én pedig erre is igent mondtam, mert a téma fontosabb, és csak a megfélemlítés miatt erről nem szabad lemondani. El sem tudom képzelni, hogy emiatt abbahagytam volna a munkát, annyira fontosnak tartom ezt a témát.

Azt is elmondhatom, hogy a támadásoknál sokkal több a támogató üzenet, és a támadások csak jóval kisebb felületeken jelentek meg, míg a támogatás jóval jelentősebb és szélesebb nyilvánosságban. Egyébként az érdekes, hogy míg engem, vagy a könyvet támadják, azért odáig nem mennek el, hogy az áldozatokat is támadják. A tudományosságom megpróbálták kétségbe vonni, de az áldozatok hitelességét nem: hiába uszítanak ellenem különböző fórumokon, hiába jelennek meg a trollok, szerintem valami átment, mert az emberek érzik, hogy az áldozatokat nem szabad támadni.

Ha egy konzervatívabb erdélyi olvasó – akár hívő, akár pap, akár egy szekuláris ember – találkozik ezekkel az interneten terjedő vádakkal, akkor lehet, hogy tájékozatlanságból hisz majd nekik, mivel nem olvasta a könyvet. Neki mit üzenne?

- Üzenem, hogy megértem a felkavart érzelmeiket és indulataikat. Arra kérem őket, hogy olvassák el az áldozat történeteket. Kezdjék azzal a fejezettel. Mert arra nincs igényem és nem várom el, hogy engem bárki megértsen, elismerjen. De ismerjék meg az áldozatokat és a történetüket. Tudatosítsák, hogy min mentek keresztül, vegyék figyelembe, hogy nekik nagyon nehéz volt megszólalniuk, erről egyáltalán beszélniük. És ha a szívükben ez valamit megmozdít, ha további kérdéseik támadnak, akkor olvassák el a többi részt is, mert ki van fejtve, hogy micsoda ez a borzalmas jelenség, ahogy az is, hogy mit lehetne ellene tenni.

Ha onnan olvassák, akkor felismerhetik, hogy az egész könyvet átjárja az a szeretet, ami az áldozatokban – és bennem is – az egyházuk és a kereszténység iránt van. Én bízom abban, hogy ez áttöri a véleményfalakat. Mert ez a könyv nem az egyház ellen – hanem nagyon erős, féltő szeretetből –, éppen az egyházért íródott. Adjanak egy esélyt a könyvnek, ne alkossanak véleményt, ne ítéljék meg úgy, hogy kézbe sem vették, ki sem nyitották. Az értelmetlen lenne, és senkinek sem segít.

A szélesebb nyilvánosságnak pedig felhívnám a figyelmét, hogy a szexuális bántalmazókat, az ilyen elkövetőket a filmek, a klasszikus médiaábrázolások egy óvodák környékén ólálkodó, koszos, egyből feltűnő embernek láttatják, akiről lerí, hogy egy bántalmazó pedofil ember, aki megrontja a gyerekeket. Szeretném hangsúlyozni, hogy a valóságban ezek az elkövetők nem ilyenek. Legtöbbször éppen az ellenkezője az igaz: karizmatikus, vonzó személyiségek, akiket csodálnak a gyerekek, és éppen ezt a vonzóerőt használják fel arra, hogy manipulálják az áldozatokat, s majd azt csináljanak velük, amit akarnak. Ezek az emberek a társadalomban is elfogadott, köztiszteletnek örvendő emberek, kitüntetéseket is kaphatnak, vagy olyan hátszéllel rendelkeznek, ami miatt az áldozatok nem is tudnak fellépni, mivel azt érzik, hogy annyira mélyen aszimmetrikus a helyzet, hogy nekik nem hinne senki. Ne dőljünk be a klisészerű ábrázolásnak, mert félrevezető: nyissuk ki a képet és igyekezzünk észrevenni az áldozatokat, akik sokszor annyira kiszolgáltatottak és hatalom nélküliek, kicsik és gyengék a papi elkövetőhöz képest, hogy tényleg nem mernek megszólalni.

Az áldozatoknak szükségük van ránk. Szükségük van ránk szülőkként, hogy otthon a gyerek elmondhassa, mit követtek el ellene, és tényleg értsük meg, amit mond. Szükségük van ránk, mint az érintett vallási közösségnek tagjaira, ha meg mer szólalni egy áldozat, akkor bátorítsuk, támogassuk, és ne mondjuk azt, hogy egy papról, egy szent emberről ne mondjon ilyent. De papként és püspökként is ugyanezt hangsúlyoznám: figyeljenek az áldozatra, és higgyenek neki. Mert az elkövetők nem csak az áldozatot tudják manipulálni, hanem a szülőket, a kollégáit, a feletteseit, akár a saját püspökét is. És kihívás azon átlátni, hogy valójában mit csinálnak. A könyv ehhez nyújt segítséget. Az egész témakört másként kell látnunk, a felületes sztereotípiák helyet mélyen, és árnyaltan. Mert az áldozatoknak csak így segíthetünk.

Nyitókép: Margó Fesztivál könyvbemutatója. Péterfy-Novák Éva beszélget a szerzővel, másik oldalán a könyv szerkesztője, Toldi Veronika. Fotó: Szűts Pál.

----

A fiatalkorúakkal való szexuális kapcsolatot törvény bünteti, a romániai BTK. 220-as (és 221es) cikkelye alapján. A 13 és 15 év közötti gyerekekkel létesített, bármiféle szexuális aktus egytől öt évig történő börtönbüntetéssel sújtandó, 13 évnél fiatalabb gyerekkel létesített szexuális kapcsolat esetében kettőtől hét évig történő börtönbüntetés szabható ki az elkövetőre, amennyiben hatalmi helyzetéből visszaélve valaki 13 és 18 év közötti gyerekkel létesít szexuális viszonyt, kettőtől hét évig terjedő börtönnel büntethető. A törvény 4. bekezdésének B pontja értelmében súlyosbító körülménynek számít, amennyiben az elkövető a gondozására bízott gyerekkel szemben él vissza szexuálisan, például ha tanár. Ugyanakkor a 272/2004-es, gyermekvédelmi törvény 89-es cikkelyének harmadik bekezdése szerint a köz- és magánintézmények azon alkalmazottai, akik foglalkozásukból kifolyólag gyerekekkel állnak kapcsolatban, és tudomásukra jut, hogy a gyerekekkel szemben rossz bánásmód, abúzus vagy a törődés hiánya áll fenn, kötelességük sürgősen értesíteni a szociális igazgatóságot és a gyerekvédelmi hatóságokat.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS