2021. július 29. csütörtökMárta
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Mi történik velünk, ha romának vagy neoprotestánsnak öltözve járunk egy napig?

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2021. július 07. 16:25, utolsó frissítés: 18:29

Mégis a ruha teszi az embert? Budrala Sára végzős hallgatóként arra volt kíváncsi, mi változik meg benne és a környezetében, ha egy ideig mások ruháját hordja.


„Ültem a széken, háttal a nyomasztó dolgoknak, amikor lavinaként érkeztek a kérdések: Mi van ezekkel a ruhákkal? Kié? Milyen szerepet vállaltam, amikor viseltem őket? A bármit viselés szabadsága lehet, hogy kényszerré vált? Melyik részemről mondtam le mostanig? Ha lemondanék az összes ruhámról, mi maradna belőlem? Ki vagyok én a ruháim nélkül? Mi lenne, ha mások ruháiban járnék? Akkor mi maradna abból, aki én vagyok?” – írja Budrala Sára, a Mindennapi ruháink vizuális művészeti projekt alkotója, amelynek egy részével a Tu ce porți acum? (Te most mit viselsz?) munkanapló-blogon találkoztunk. Budrala a kísérlet során 12 személy ruháját viselte egy-egy napig.

A blogon olvashatjuk, hogy Budrala Sára egy 21 éves, kétnyelvű, kettős (román és magyar) állampolgár. Szociográfiai alapossággal rögzíti, hogy egy értelmiségi felső-középosztálybeli családból származó, városi lakos. Azt is jelzi, hogy két egyetemre jár Kolozsváron: éppen elvégezte a kulturális antropológia szak másodévét, illetve végzős hallgató a képzőművészeti egyetemen, grafika szakon. Megkeresésünkre viszont egyszerűen így mutatkozott be:„egy ember vagyok, aki kíváncsi.”

Az összes öltözet, amelyet Budrala Sára viselt.Az összes öltözet, amelyet Budrala Sára viselt.


Ha mások ruhájában jársz, mi az, ami belőled megmarad?

Érdeklődésünkre, hogy honnan ered az ötlet, elmondta, hogy a világjárvány miatti korlátozások miatt sokat kellett otthon ülnie. „Már nagyon kezdett nyomasztani az a szoba, amiben annyi időt töltöttem, főleg a ruháim, amiket nem tudtam hordani” – mondta. Magyarázatként hozzáfűzte, mindig nagyon foglalkoztatták a ruhái: „a szüleim már gyerekkoromban is megengedték, hogy magamtól öltözzek, és mivel elégé szégyellős voltam, ez egy kommunikációs mód volt.” Így a nagyon színes öltözeteken keresztül igyekezett elmondani, hogy „héj, én is itt vagyok, én is érdekes vagyok, beszélgessetek velem!”. Az antropológiai szakon sok társadalmi kérdéssel találkozott, így az elméleti tanulmányok és a ruhákhoz fűződő személyes viszony találkozása eredményezte a projektet.

A kísérlet első lépéseként két családtagjának a ruháit kölcsönözte és viselte egy-egy napig (erről a tapasztalatai itt és itt olvashatók), majd harmadikként az egyik barátjáét. Az online munkanapló szerint ennél a pontnál döntötte el, hogy a kísérletből államvizsgatéma lesz, éspedig a grafika szakon, megjegyezve, hogy akár antropológiai kutatási téma is lehetett volna.

Kérdésünkre elmondta, annak, hogy képzőművészeti keretben végezte a társadalmi kísérletet, voltak előnyei is, például sokkal nagyobb szabadságot kapott a kifejezési eszközök használatára. „Belefér a fotó, a videó, a ruhavarrás, a honlapkészítés, a performance, a katalógus. Antropológián egy írott szöveg lenne csak. Ugyanakkor a grafikán a vezetőtanáromtól kaptam tanácsokat, útbaigazításokat a projektre vonatkozóan. Szerencsém van, mert a vezetőtanárom, Răzvan Anton nagyon nyitott, mint ahogy a grafika is egy nyitott, támogató közeg. Ha kellően meg van alapozva a téma, akkor – a lehetőségeken belül – lényegében bármit meg lehet csinálni” – osztotta meg velünk. Hozzátette, hogy a grafika szakon nem a műfaji keretekből indultak ki, hanem a témához keresték meg azt a médiumot, ami a lehető legjobban ki tudja fejezni, amit ki szeretne.


A kísérlet során négy férfiruhát és nyolc női öltözetet viselt,

amelyek közül három jellegzetes csoportidentitást is kifejezett: egy romát, egy rockert, illetve egy neoprotestáns viseletet. A munkanaplóban számos érzékeny önreflexiót találhatunk, amikor a mások által hordott női ruhák viseletéről beszél, amelyekben a nők felé támasztott elvárásokat jelzik: a fizetség, elismertség nélküli gondoskodó nő, a szorgalmas háziasszony, a férfiak kéretlen tekintetét vonzó, fiatal lány megjelenése (vagy annak hiánya). Budrala Sára ennek kapcsán elmondta, hogy őt is meglepték a munkanaplóban lejegyzett érzések: „Nagyon furcsálltam ezeket az érzéseket, mert valójában olyan nők ruháit viseltem, akik amúgy nagyon erős, határozott emberek, akire nem jellemzőek ezek a magatartások. De a ruhák ezt hozták ki belőlem.”

Másrészt a férfi ruhák kapcsán alig találunk a társadalmi nemi szerepekhez kapcsolódó megjegyzéseket. Elmondása szerint a férfi ruhákat jó érzés volt hordani, nagyon kényelmesek voltak. Ezért sokkal kevesebb volt az idegenkedése, az ellenérzése, nagyon könnyen elfogadta őket. „Nem éreztem, hogy férfiasabb lennék azokban a ruhákban, de nagyobb magabiztosságot adtak, mint pár női viselet” – tette hozzá.

„Estefele kimentem a Planetáriumba, (…) az asztaloktól mindenki engem bámult, de senki nem kérdezett semmit, leszámítva az asztaltársaságom.” Băra / Munkanapló (Részlet)„Estefele kimentem a Planetáriumba, (…) az asztaloktól mindenki engem bámult, de senki nem kérdezett semmit, leszámítva az asztaltársaságom.” Băra / Munkanapló (Részlet)


Milyen érzés "romának lenni" egy napig?

A csoportidentitást jelző ruhák közül elsőnek egy jellegzetes roma női viseletet vett fel. A munkanaplóban az erről szóló rész a legterjedelmesebb, ami érthető, hiszen ezzel a projekt egy teljesen új perspektívát kapott. Egy hagyományos roma női viseletben bemenni egy üzletbe, könyvtárba, sétálni az utcán, találkozni más romákkal, románokkal, magyarokkal, sok olyan jelenséget hoz elő, ami tükrözi a társadalmi viszonyokat. Amelyek, mint közismert: nem problémamentesek.

Budrala elmondta, hogy a kísérlet az eredeti koncepció szerint arra fókuszált volna, hogy a nagyon banálisnak tűnő, mindennapi ruháink mennyire meghatározóak. Mert anélkül, hogy gondolnánk rá, tudatosodna, jelentős mértékben befolyásolnak. Így nem volt szándékában „egzotikus” ruhák viseletét bevonni a projektbe, hiszen ott a hatások egyértelműen és erőteljesen megnyilvánulnak.

„De közben adódott egy lehetőség, hogy egy autentikus roma ruhát is viselhessek, és éltem vele” – magyarázta a fordulópontot, hiszen a projekt egyik meghatározó része éppen ez lett. Ugyanis a hagyományos roma lányként való nyilvános megjelenés egy perspektívaváltást hozott, ami az alkotó ruhákhoz való viszonyát illeti. „Azzal kapcsolatban is változást hozott, hogy én milyen térben élek, milyen helyzetben vagyok, mennyire semleges vagyok valójában a kis világomban, a saját kis társaságomban. Kiderült, hogy pont olyan vagyok mint ők, semmivel sem vagyok különb, ha távolról nézzük.”

Budrala Sára azt a tapasztalatot vonta le, hogy amikor ismerjük a körülöttünk lévő embereket, akkor úgy tűnik számunkra, hogy nagyon különbözőek vagyunk, mindenkinek van egy kis külön univerzuma ezen belül. „Ha hirtelen egy másik perspektívából vagy egyszerűen távolabbról nézzük ezt, akkor felismerhetően megjelennek az ismétlődések, a hasonlóságok. Láthatóvá válik, hogy ki mennyire és miben befolyásolja a másikat. Így felszámolódik annak az egyediségnek, a különbözőségnek a látszata, amiben addig hittünk” – foglalta össze a kísérlet egyik következtetését. Hozzátette: „ez a felismerés nekem kicsit rosszul is esett. Hiszen kiderült, hogy én – és a barátaim is – egy másik nézőpontból csak porszemek vagyunk.”

A nyilvánosságban romaként való megjelenéskor számos negatív sztereotípia és előítélet elhangzott, ugyanakkor a munkanapló azt sem hallgatja el, hogy ez megtörtént a családi-baráti körben is, sőt, Budrala Sárában is felmerültek. Ezzel kapcsolatos kérdésünkre elmondta, hogy ezen ő is nagyon ledöbbent.

„Nem tudtam, hogy bennem is élnek ilyen "rasszizmus-foszlányok", hiszen mindig igyekeztem nyitott lenni. Ezt nem gondoltam volna magamról. De elég volt felvennem egy ruhát és előjött minden kis rejtett előítélet” – mutatott rá a strukturális rasszizmus jelenségének bonyolultságára.

Elmondta, hogy mindebben jelentősen befolyásolták a körülötte lévő emberek, a gesztusok, a megjegyzések, ami a projekt egy lényegi vonatkozására mutatott rá: „A ruha valamiképpen megformál a másik emberben egy képet rólad, és ez a kép alapján viszonyul hozzád. Viszont az ő viszonya hozzád befolyásolja, hogy te miként látod önmagad. Az előítéletek működését is hasonlóan tapasztaltam: a környezetem előítéletes volt a roma ruha miatt, ez megjelent a hozzám való viszonyulásukban is – hiszen én viseletem a ruhát –, és ezeken a viszonyokon keresztül én is előítéletesen viszonyultam magamhoz – a roma ruhában. Ez nagyon furcsa tapasztalat volt” – jegyezte meg, kiegészítve azzal, hogy erre nem igazán volt felkészülve. Sőt magába a kísértbe is kissé felkészületlenül vágott bele a tavaly télen.

„Nem tudtam az elején, hogy mibe vágok bele. Talán egy kicsit már elegem lett a saját ruhatáramból, amivel mindig annyit foglalkoztam. Kíváncsian ki akartam próbálni valami mást. Aztán a projektből úgy érkezett egy csomó tapasztalat, mint egy kontrollálhatatlan özönvíz. Abban a pár hónapban, amíg ezt csináltam, egy kicsit más világon voltam” – egészítette ki az alkotó.

Az önazonosság öltözeten keresztül konstruálódó és vizuálisan megjelenő identitás-problémákon túl Budrala Sára egy további problémával is szembe kellett nézzen, amikor egy csoportidentitást jelölő viseletet magára öltött: a kulturális kisajátítás dilemmáiról van szó.

„Utolsó nap (…) felpróbáltam az ünnepi szettet is, amelyet indiai száriból készítettek. (…) Ambivalens érzéseim voltak, és nem múlt el egy lelkiismeret-vizsgálat után sem. Úgy éreztem magam, mint egy klisé.” (…) „Megkérdeztem [a romákat], hogy mégis, nem zavarja őket, ha valaki az etnikai viseletüket hordja: »Nem, dehogy, számunka az büszkeség. Ameddig nem csúfolkodnak vele.«” Băra / Munkanapló (részletek)„Utolsó nap (…) felpróbáltam az ünnepi szettet is, amelyet indiai száriból készítettek. (…) Ambivalens érzéseim voltak, és nem múlt el egy lelkiismeret-vizsgálat után sem. Úgy éreztem magam, mint egy klisé.” (…) „Megkérdeztem [a romákat], hogy mégis, nem zavarja őket, ha valaki az etnikai viseletüket hordja: »Nem, dehogy, számunka az büszkeség. Ameddig nem csúfolkodnak vele.«” Băra / Munkanapló (részletek)


Magyarázata szerin a kulturális kisajátítás olyan tevékenységeket jelöl, amelyeken keresztül valamit úgy emelünk át egy adott kultúrából, hogy nem vagyunk tekintettel az eredeti jelentéseire, arra a tartalomra, amit kifejez, nem tartjuk tiszteletben, vagy nem is ismerjük az érintett kultúrát, hanem esztétikailag használni kezdjük a saját érdekünkből.

„Felmerült bennem, hogy mintha én is ezt tettem volna, amikor a roma, a rocker és a neoprotestáns ruhákat felvettem, mivel viszonylag keveset tudok az adott kultúrákról. Másrészt nem öncélúan, nem esztétikai szempontok miatt vettem fel az öltözéküket, nem jelmezként hordtam őket. Hanem igyekeztem mindennapi viseletként hordani, mint ők. Viszont az is igaz, hogy annyira mások, egzotikusak voltak számomra – főleg a roma ruhák –, hogy nem tudtam teljesen hétköznapi ruhadarabokként viszonyulni hozzájuk” – osztotta meg velünk ezzel kapcsolatos gondolatait.

Beszámolt arról is, hogy amikor a roma ruhát viselte, akkor az embereknek, akikkel találkozott, nem úgy mutatkozott be, hogy „én igazából Sára vagyok, s csak éppen felvettem ezt a ruhát”, hanem amennyire tudott és amennyire lehetett, romának adta ki magát.

Kérdésünkre, hogy a rocker vagy a neoprotestáns csoportidentitást kifejező-jelölő szettel tapasztalt-e hasonló dilemmákat, elmondta, hogy kevésbé. Meglátása szerint a romákkal szemben annyira sok negatív konnotáció van a társadalomban – amiből valamit most ő is megtapasztalt –, hogy a többi jellegzetesebb viseletnél ez a kérdés nem tevődött fel. „Nem jelent meg az az érzés, vagy gondolat, hogy másnak a kultúráját elloptam. Hozzáteszem, a városban is sokkal elfogadottabbak, gyakoribbak a rockerek vagy a neoprotestáns egyház tagjai, legalábbis azokon a helyeken, ahova én szoktam járni.”



Ha teljesen ruha nélkül maradnék: akkor ki lennék?

A fiatal alkotótól azt is megtudtuk, hogy a projektnek ezzel még nincs vége: lesz még egy performansz és végül az összegyűlt, feldolgozott anyagokat egy nyilvános kiállításon is bemutatja. Elmondta, hogy a performansz – amelyet július 8-án, a Széchenyi / Mihai Vitezul téren fog megtartani – célja az lenne, hogy lezárásként valóban megszabaduljon a saját ruháitól, hiszen számára úgy tevődik fel a kérdés, hogy a "ruháim nélkül ki is vagyok?"

Részleteket is elárult a művészeti akcióról: „A performanszon úgy tervezem, hogy az összes ruhámat láncszerűen összefűzve magam köré tekerem, majd a nyilvános köztéren egyenként leválasztom őket, és odaadom valakinek. Annak, aki éppen ott lesz, úgymond »visszaadom« nekik a ruháimat. Ezt a performanszot nem is lehetne egy zárt térben, egy galériában megcsinálni, hiszen a társadalommal van dolgom, nem egy meghívott, műkedvelő csoporttal” – mondta. Rátért a koncepcióra is: „Tulajdonképpen önmagunkat is (és másokat is) csak felöltözve ismerjük. Ahhoz, hogy társadalomban, közösségben együtt tudjunk élni, szükségesek is a ruhák. De valahol a ruhaviseleteken keresztül egymást, és egymáson keresztül önmagunkat is, arra kényszerítjük, hogy egy-egy stílusba, kategóriába, csoportba kerüljünk bele.”

Majd rátért a művészi terv egy további pontjára is: „Ugyanakkor a szüleimnek és a barátaimnak a ruháiból varrtam magamnak ruhakollázsokat, ezután azokat fogom hordani. Metaforikusan így megjelenítem, hogy azok, akik körülvesznek, befolyásolnak, meghatároznak: abban, hogy milyen ruhákban járunk, de a viselkedésben, magatartásban, gondolkodásban is.”

Végül az kísérlet teljes anyagát bemutatja a Centrul de interes galériában, július 17-én, a többi frissen végzett képzőművészetis hallgatóval együtt. Ott megtekinthetőek lesznek az általa varrt ruhák, megjelennek azok a tapasztalatok is, amelyek felkerültek a honlapra, illetve készült a projektről egy kis katalógus, meg egy videóanyag is megnézhető lesz a folyamatokról.

Végszóként beszámolt arról, hogy a projekt miatt nemcsak, hogy megváltozott a ruhákhoz való viszonya, hanem arra is ráébresztette, hogy nem annyira különleges, egyedi, mint eddig gondolta. Azt is felismerte, hogy milyen kicsi, zárt buborékban éli az életét. „Ebből jó lenne minél gyakrabban kilépni. Illetve azt is megtapasztaltam, hogy mi emberek, egymás tükrei vagyunk.”

„A társadalmi csoportom nyelvezete a viselt anyagokban szimbolikusan kódolt, én meg valóban nem számítok a nagy dolgok rendszerében, valóban helyettesíthető vagyok.” Következtetések / Munkanapló (Részlet)„A társadalmi csoportom nyelvezete a viselt anyagokban szimbolikusan kódolt, én meg valóban nem számítok a nagy dolgok rendszerében, valóban helyettesíthető vagyok.” Következtetések / Munkanapló (Részlet)


További információk, idézetek és fotók forrása: Te most mit viselsz? blog, Mindennapi ruháink performance Facebook-esemény. A performanszot élő közvetítésben is lehet majd követni az esemény oldalán.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS