2021. október 23. szombatGyöngyi
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Vegyetek be az emberek sorába! – így született a Perkucigo

Összefoglalta: Tőkés Hunor 2021. július 16. 12:58, utolsó frissítés: 13:22

Kórházakban nem engedélyezték, a nyilvánosságnak azonban így új arcát tudta megmutatni a Perkucigo. A székely, magyar, román és roma származású színész rendezte roma előadás története mögé néztünk.


Végig neveted az előadást, de valójában sírni lenne kedved, mert a humor jó, de közben átérzed azokat az igazságtalanságokat is, amelyeket a Fekete Zsolt által megtestesített szereplők érezhetnek, és talán az is eszedbe jut, milyen volt, amikor Magyarországon románnak, Romániában hazátlannak, Erdélyben székelynek, Székelyföldön magyarországinak néztek. Aztán a Perkucigo kimondja a gondolatod: „Számít az, hogy minek tartod magad? Ebben a világban mások döntik el, hogy mi vagy, hogy ki vagy, és amint eldöntötték, rögtön meg is van a véleményük rólad. Mekkora igazságtalanság.”



Valahogy így írható le az az érzés, amelyet a zenés színházi előadás kivált a nézőből. Magáról a látottakról részletesen itt írtunk, és úgy éreztük, a performansz csíkszeredai állomásának eddig még nem látott képei megérnek még egy kört az alkotókkal, akik a színfalak mögötti történetet is feltárták előttünk.

Személyes érintettség és roma identitás


Fekete Zsolt, a Tamási Áron Színház színésze nem kevesebb, mint négy identitással rendelkezik. Ezekbe a dobozokba pedig néha - úgy érzi - a szerint kerül bele, hogy az őt körülvevő közeg hogyan viszonyul hozzá, épp minek látja. Érte ezért már megkülönböztetés, megbélyegzés és kiközösítés is. Amikor még gyerek volt és nem is igazán tudta, hogy mi a roma, akkor például játszótársai közölték vele a focipályán, hogy azért nem lehet ő a kapus, mert „cigány”. De a másik végletet is megélte, amikor székely és magyar identitása miatt kényszerült nehéz helyzetbe romák körében.

Fotók: Márkos TamásFotók: Márkos Tamás


Zsolt életében tehát lépten-nyomon előjöttek az identitás kérdések, mondhatni végigkísérték az életét. Roma származása előbukkant az egyetemi felvételinél és a színészi szakmában is szerepek kapcsán. De elmondása szerint annak ellenére is vállalta, hogy saját magán kívül nem ismer más, bevallottan roma származású romániai magyar színészt. Még ha ezért például pesti színész kollégái sokszor „cigányozták” vagy származásával viccelődtek is.

Hét évvel ezelőtt viszont nem csak identitását vállalta fel, hanem azt a közösségi fellelőséget is, hogy a nehéz sorsú roma fiataloknak, a tőle telhető módon, segítsen. A sepsiszentgyörgyi őrkői romaközösségnek foglalkozásokat szervezett, pár éve pedig úgy érezte, hogy csinálnia kell egy roma társadalmi problémákról szóló egyéni előadást is, amelyet szeretett volna minél több helyre eljuttatni, hogy a roma közösség által tapasztalt szociális és identitás kérdésekre reflektáljon.

„Lehet, hogy azért választottam ezt a szakmát, mert amikor a színpadon vagyok, nem a társadalom mondja meg, hogy mi vagyok. (...) Hisznek nekem és ez erőt ad. Ezért az életben is az vagyok, aki lenni akarok. Ha akarok, lehetek szociális munkás, aktivista, lehetek színész, ütőhangszeres, perkás: Perkucigo!” – hangzik el az előadásban.

Az előadás teljes terjedelmében 15:38-tól nézhető meg.



Mint a mesében: a főhős, ha útnak indul, segítőtárs(ak)ra talál

A színházban azt szokták mondani, hogy monodrámát az a színész csinál, aki nem kap szerepet. Őt viszont nem az alkotói hiány ösztönözte, hanem többek között az ő identitás kérdéseinek kibeszéletlensége is. Személyes történeteit úgy érezte, fikciósítva ugyan, de a színházi nyelven keresztül lehet leginkább elmondani. Legyen szó a romákat érintő atrocitásokról, megbélyegzésről, megkülönböztetésről, vagy a kórházi ellátásban tapasztalt visszaélésekről (Zsolt szerint főleg a szülészeten diszkriminálják a roma származású nőket – szerk. megj.), amelyet bár az emberek egyénileg észlelnek, de a közösség egészét érintik.

Ehhez a munkához azonban olyan drámaíróra is szüksége volt, aki történeteiből színpadon is működő darabot formál. Megkereste tehát Székely Csaba drámaírót, akivel ismeretségük tíz éves múltra tekint vissza, de előtte még soha nem dolgoztak együtt.



„Csabával próbáltuk a szarkasztikus humort és az önkritikát, öniróniát belecsempészni a történetmesélésbe, amit játékokkal, és a néző és színész közötti interakciókkal szakítottunk meg. A történetek nagy része azért ennyire telített érzelemmel, mert megélt élethelyzetekből épül fel, amelyek érzelmileg felkavaróak voltak számomra” – mutatott rá Fekete Zsolt.

Őket egyébként nem csak szakmai elismertségük és színházhoz kötődő tevékenységük köti össze, mindkettőjük dédapja roma származású, csak Zsolttal ellentétben Csabán ez külső jegyeiben nem látható. „Ugyanaz a helyzet mindkettőnkkel, én viszont soha nem kerültem olyan helyzetbe, hogy lecigányozzanak, mert nem úgy nézek ki” – tette hozzá Székely Csaba.

A drámaíró saját tapasztalatait is hozzátette a darabhoz. Felmenőivel való kapcsolatát tekintve, ezért is fogalmazta meg azt a gondolatot, hogy az identitás nem egy születéstől kezdődő érzés, hanem a család, a környezet, a társadalom által belénk táplált dolgok összessége.

A különböző szálakon futó történetben Zsolt egyszerre játssza el a narrátor, az orvos-parkolóőr, a családfő, a focistárs és az őt megtestesítő karakter szerepét, azonban sokáig nem tudták, hogyan végződjön az előadás, mert ezt a zenei betétek is meghatározták. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy a „zenének nincsen bőrszíne”, ami az előadásban is elhangzik. Hisz a zenei annyira erős kommunikációs eszköz, hogy minden ilyen megkülönböztetést le tud bontani, így a végén erre helyezték a hangsúlyt.



A kórházi körülmények és visszaélések is színpadra kerültek

Mint abba Zsolt és Csaba a Transindexet beavatta, az eredeti terv az volt, hogy az előadást nem színházi körülmények között, egyfajta zenés stand up-ként fogják játszani, ennek megfelelő humorral és öniróniával. A darab ugyanis a romakérdés, illetve az ezzel kapcsolatos sztereotípiák lebontása mellett, a romániai egészségügyi helyzet témáját is maga alá vonta. Végül azonban át kellett alakítaniuk nem csak a nézők reakció alapján, hanem a helyszíni változások miatt is. A kórházakban vagy azok várótermeiben ugyanis a kórházigazgatók megtiltottak nekik a játékot.

„A történet sok szála a kórházi ellátást tapasztalt magyar és roma betegeket is érinti. Édesanyám takarítónő volt a kórházban, édesapám pedig villanyszerelő, adta magát a történet erre irányuló témája, és az is, hogy kórházakban próbáljam eljátszani. Sajnos sem a szentgyörgyi, sem pedig a vásárhelyi kórház nem volt nyitott erre, de nem adtam fel, és elkezdtem máshol játszani” – mondta a Perkucigo megálmodója.

Ennek ellenére a kórházi rész is hangsúlyosan benne maradt az előadásban, amelyet jól illusztrál az előadás kezdete: „Jó estét, a nevem Fekete Zsolt és azért vagyok itt, hogy megosszak pár gondolatot az egészségügyről. (...) Mindannyian tudjuk, hogy a romániai egészségügy olyan, mint a pálinka, néha rá vagyunk szorulva, és mindenkinek volt már vele rossz élménye” – kezdte előadását a színész.



Már többször előadták, roma közösség előtt viszont egyedi volt

A Fekete Zsolt által rendezett és játszott, a Székely Csaba által írt dráma azóta számos településre eljutott. Az erdélyiek mellett megjárta Magyarországot, illetve Bukarestbe is színpadra került, ahol Fekete Zsolt románul adta elő a performanszot.

A szöveg és az előadás formája sokat változott a nézői reakciók és visszajelzések nyomán is, sokkal interaktívabb, átgondoltabb és feszesebb lett. Képessé vált párbeszédet nyitni a nézők és színész játéka között, amelyhez Tóth Eszter Nikolett szabadúszó színművész, a performansz rendező asszisztense is sokat hozzá tett tanácsaival.


A csíkszeredai kiszállások azonban még ehhez képest is újat tudtak nyújtani az alkotók számára, hisz a roma előadást a sepsiszentgyörgyi őrkői közösség után, a somlyói romatelep tűvészkárosultjai is megnézhették. Így egyrészt újra a témában érintett személyek láthatták, másrészt „letesztelhették rajtuk a színház erejét”.



Székely Csaba úgy vélte, különleges hangulata van annak, amikor kisgyermekek rohangálnak összevissza, elesnek, sírnak és közben zajlik a színház. Úgy írta le ezt a pillanatot, mintha időutazás által William Shakespeare idejébe utaztak volna vissza. Mintha az ősszínház újra megelevenedett volna a szemeik előtt, amikor még az előadásokban a nézőktől nem a csendet várták el, hanem a tevékeny jelenlétükben kellett megtalálniuk a színházcsinálást.

Fekete Zsolt szerint különleges helyzet volt, amikor a csíkszeredai tűzvészkárosultak ideiglenes szálláshelyén, az Erős Zsolt Arénában, illetve Csíki Moziban tudta előadni a romákról szóló performanszt. „Nem lehetett megelőlegezni, hogy milyen lesz a Perkucigo fogadtatása, mennyire érdekli a közönséget, de sikerült őket bevonni és nagyszerű hangulat uralkodott. Nagyon jólesett megtapasztalni a romák hozzáállását, a nyitottságukat, a figyelmüket, az energiájukat, amit megosztottak velem az előadás alatt” – mondta a színész-rendező. Hozzátette, egy ilyen helyzetben a néző figyelme sokkal intenzívebb, viszont sokkal nehezebb fenntartani is, amiért a színésznek meg kell dolgoznia, amit ő nagyon izgalmasnak tapasztalatnak tart.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS