Az írótábor a mennybe megy
Demény Péter 2021. július 29. 18:34, utolsó frissítés: 2021. augusztus 12. 15:28Megtartotta az évente megrendezésre kerülő nyári táborát a Látó folyóirat. Demény Péter foglalta össze a Transindex számára, hogy milyen is, ha ennyi íróember gyűl össze egy helyen.
Karikás ostor pattogása fogad Nyárádszentmártonban, a Látó-tábor nulladik napján. Van, aki már megérkezett, van, aki ez után érkezik -egyelőre téblábolunk, ismerkedünk. Aközött, hogy az ember pionír vagy író, ilyen szempontból semmi különbség. Lerakjuk a cuccokat, aztán nézelődünk, beszélgetünk. Egyelőre olyan a tábor, akár a higany: van is már, de nincs is.
Szemölcs a drámán
Akkortól lesz vajon, amikor elkezdik felolvasni György Alida darabját? Nem tudom, de remekül csinálják, Láng Zsolt alakításán nagyon meglepődöm. A felolvasást követő beszélgetést Kész Orsi vezeti, gyakorlatilag mindenki bekapcsolódik, egyfajta beszélgetés-szomj van a levegőben.
Mit tehetünk a zaklatók ellen és hogyan? Hogyan lehetne szervesebben megírni a darabot, mely azonban így is elég jó, ha egyszer itt vitatkozunk róla? Nyilván nem dönthetjük el, de kiválóan szeretünk erről eszmét cserélni. Meg arról is, hogy vajon jobb-e, ha egy darab direkten aktivista, vagy költészet csak az, ami metaforikus? Láng Zsolt elmeséli, hogyan nyúlt be a lába közé egy nő, amikor még gyermek volt, és amikor hátra nézett, hogyan meredt egy szemölcsre. Szerinte mindig a szemölcsöt kell megírni.
A vacsoránál visszatérünk a szemölcsre, Zsolt a Dogville-lel példálózik, mely, ha jól értem, színházi eszközöket használ filmkészítés közben, például a krétával kijelölt vonal jelöl egy határt. Érdekes, de azért ott a másként elemelt Majakovszkij vagy Ernst Jandl. Igaz, a román dokumentarista drámát én sem szeretem.
Az akkori értés
Az „igazi” nap, a munka dandárja másnap, szombaton virrad fel. Stresszesen járkálok fel-alá, holott persze tisztában vagyok vele, hogy semmilyen járkálás nem oldja meg a problémáimat. Ráadásul az egyik résztvevő közvetlenül a beszélgetés előtt eltűnik. Hosszan várakozunk rá, de aztán mégis elkezdjük nélküle. Az első kör végén érkezik oda.
Mert úgy döntünk, üt az óra: belevágunk a blogokról és honlapokról szóló beszélgetésbe. Codău Annamari komoly összefoglalót írt, megpróbálok méltó lenni hozzá, hálistennek a partnereim valódi partnerek, ők sem adják alább. Főleg Vincze Bence mond olyan dolgokat, melyekről fogalmam sem volt addig, igaz, most sincs sokkal több, de akkor, a beszélgetés közben, mindent értek.
Talán ez a tábor értelme: az akkori értés.
Az előző esti felolvasás a fergeteges értés jegyében telik. Mátyus Melinda szövegén mindenki nevet, ez azonban csak a felső szintje: a mélyben sprőd dolgok kavarognak. Láng Orsi paródiáin felszabadultan hahotázunk, színészi képességei megrendítőek, én például dőlök el. Vajna Ádám egyik versén is lehet nevetni, de ő, akárcsak Seres Lili Hanna, Fekete Vince vagy Nagy Zalán, az elliptikus melankólia poétikáját műveli.
Haza-e jössz?
A szombatban a világ Tófalvi Zselykével és Miklóssi Szabó Istvánnal folytatódik, Vida Gábor kérdezi őket új kötetükről, melyet elsodort a pandémia. Arra a kérdésre, hogy haza jön-e Zselyke, az Amikor hazajössz című könyv szerzője, írója azt válaszolja, haza, mindenképpen, bár azon ő is el szokott töprengeni, hogy miért haza, mi hiányzik neki Magyarországon. A Nyárád? Ugyan már, a Körös is nagyon szép Szarvasnál. Akkor mi? Fogalma sincs. A CEU épületéből a rengeteg ember, de hát azt az életet már ott élte. Akkor mi hiányzik? – kérdezi Gábor. A Nyárád – válaszolja Zselyke. Jó kis abszurd-szomorú párbeszéd.
Ebédnél arról beszélgetünk Miklóssi Szabóval, hogy Jack Londonnál nagyobb író nincs. Meg Márainál. Meg annyi mindenkinél. De most nem nyomaszt a nagyság: megihlet. Talán a rántott hús teszi.
Tépelődő pelikán
Mindent Annamari csinál! – kiált fel mellettem valaki. Értem a célzást, lázasan segíteni próbálok. Különben Robi is tevékeny, de az igaz, hogy Annamari a vérét is beleteszi ebbe a táborba, mint amikor egy pelikán neveli a kicsinyeit. Alig látszik rajta a felszabadultság, a tábor viszont olajozottan gördül előre.
A Megértő irónia című beszélgetésre kikészülök, lemerülök. De azért ott ülök hűségesen, úgy teszek, mintha még mindig okos lennék. Kevéssé sikerül, nem is szólalok meg, hátha nem veszik észre. Közben Kovács Péter Zoltán arról kérdezi André Ferit, Fischer Botit, Sánta Miriámot és Zsidó Ferit, hogy mi az irónia, nem vékonyodott-e el vagy vált teljesen üressé a posztmodern után.
És kivel szabad ironikusnak lenni? Ha jól értem, akkor az egyik fő tétel az, hogy önironikusnak kell lenni. Harcoljunk az öniróniáért!
Nemsokára a pályán harcolunk. Fülöp László Zsolt annyira, hogy mindkét kapuba beáll. Önironikus kétségtelenül: veszt is, nyer is. Ezt csinálja utána valaki!
Előtte azonban még egy felolvasás: Bíró Borbála, Bíró Sára, Borcsa Imola, Fischer Botond, Henk Csaba, Szterczey Szabolcs, Ozsváth Zsuzsi, Vincze Bence műveit hallgatjuk.
Hogyan legyek a parkett ördöge?
Hernyótalpas papucsban megyek le vacsorázni, így ragadok a bulin is. Töprengek, öltsek-e báli cipőt, aztán mégis úgy döntök, ez egy tábor, nem valami dísztáncparkett. Úgy őrjöngünk a Tizenhat tonnára, mintha az életünk múlna rajta. És múlik is, hisz meghalni kéne, de nem lehet.
Másnap reggel megtudom, hogy egy úr be akart hatolni, sőt, be is hatolt Miriám mellé, sikerült azonban kijjebb tessékelni. Az öröm, hogy senki nem távozik traumatizáltan, valósággal elönt. Indulunk haza.