Sűrű, erőteljes szimbólumaival a Krasznahorkai-film egy napjainkban játszódó máramarosi ballada - megnéztük a Hasadékot
Horváth-Kovács Szilárd 2021. július 30. 19:01, utolsó frissítés: 2021. augusztus 12. 15:28Szilánkos párbeszédek, jelképes csendek, mellbevágó képi világ, az emberi sorsok nyomasztó drámái teremtik meg azt a balladisztikus atmoszférát, amely ránehezedik nézőre.
Több szempontból is meglepetés volt számomra a TIFF-en vetített Krasznahorkai Balázs nagyjátékfilmje, a Hasadék.
Talán azért, mert a szinopszis szerint arról szól, hogy egy Budapesten élő és dolgozó szülészorvos, Grassai Bálint, hazatér máramarosi szülőfalujába, hogy eltemesse édesapját. Romániában viszont kénytelen szembenézni 17 éves fiával, Simonnal, akit elhagyott. A problémás apa-fiú viszony rendezését pedig nehezíti, hogy fia időközben belekeveredett a helyi tolvaj, Dumitru bandájába, aki nem akarja egykönnyen elengedni. A meglepetés, hogy az elbeszélt történet messzemenően bonyolultabb: nem igaz, hogy ez egy dráma akció-thrilleri felütésekkel.
Kétségkívül az is, de valami más is. Ahogy a főhős mondja egy nehéz helyzetben: „Ez most tényleg más”.
Elsőként a cím igazíthat útba. Ugyanis a hasadék egyrészt jelöl egy sor meghasadt emberi kapcsolatot: Bálint kapcsolatát az apjával, akinek a temetését éppen hogy sikerül elérnie, az otthon maradt testvérbátyjával való távolságot, illetve a szakadékot közte és a fia között. De emellett fizikai, civilizációs és kulturális hasadást is megrajzol finoman, ami Magyarország fővárosa és egy észak-romániai hegyvidéki izolált kis falu között húzódik. Ez két nagyon külön világ, amelyek között utalások vannak, de átjárás csak nehézkesen. Nagy ára van.
Egy alig feltűnően, finoman beépített utalássor teremti meg a transzgenerációs és térbeli kapcsolatokat az elhunyt és Grassai, Budapest és Máramaros között. Az éppen húsvétkor zajló temetés után lassan kibontakozik, hogy Grassai édesapja is orvos volt, de az is, hogy teljesen mást jelent vidéken doktornak lenni. A film elején felvillan, hogy Bálintnak egy lejtős budapesti domboldalon van a háza, és a család Romániában egy meredek hegyoldalon lakik, illetve mindkét orvosnak ugyanolyan strapabíró márkájú autójuk volt/van. De Grassai és a Simon közötti kapcsolatokra is rábukkanhatunk: az orvos az elszigetelt faluból Londonba jutott ki tanulni, a fiú pedig Amerikába menne zenélni, illetve a fiú ugyanabban a házban lakik, és sejthető, hogy ugyanannál az íróasztalnál tanul, amely születése előtt az apjáé volt.
A hasadék jelölhetné magát a falut is, amely a magas hegyek között, mintegy hasadékba szorulva a nagyvilágtól elszigetelve létezik, a maga sajátos autonóm törvényszerűségével. Ahol olcsó a mulatozás és az emberi élet, ahol a rendőr könnyen megvesztegethető, hiszen az informális személyes emberi kapcsolatok a fontosak, és nem az intézményes szerepek: ki kinek a kicsodája, rokona, barátja, haverja, cinkosa. Ez jelent védettséget és fenyegetést is. Abból, hogy Dumitru a fiú elengedéséért az orvos földjét szeretné megkapni – kéréssel, zsarolással, bántalmazással, gyilkossági fenyegetéssel –, az is kiderül, hogy a legnagyobb érték nem a pénz, hanem a föld.
De a hasadék persze egy természeti képződmény is: a meredek falu szakadékokkal határolt szűk sziklás völgy. Ahova egy jól felépített, csavaros menekülő akció során Simon bezuhan, az apja pedig mellette marad. Miközben érezhetően elfogy minden reményük, az apa végül felfedez egy szűk barlangjáratot, amelyen keresztülhaladva kijuthatnak, és ahol az apa tulajdonképpen segít a napfényre, világra hozni a fiát. A gesztus szimbolikája azért is erőteljes, mert korábban a szülészorvos és a fia kétszer is beszélgetnek az abortuszról. A hegyek, a sziklák, az erdőrengeteg, a ragacsos sár, a meredek lejtők, kanyargós utak, és mindenekfelett a végső határként feszülő ég nem csak kompoziciós-vizuális elemek – bár kétségkívül rendkívüli látványt nyújtanak – hanem a filmben alapvető funkcióval bírnak, és szervesen kapcsolódnak az elbeszéléshez. Úgy a maguk reális fizikai valójukban, mint jelképekben, amelyet nagyon jól kezelnek a nagytotál képek: az ember jelentéktelenné válik ebben a félelmetes-fennséges kontextusban.
Hasonlóan nagyon alapvető a filmben a hang. A nyitójelenetben, amikor kiderül, hogy Grassai Bálint budapesti feleségével éppen gyereket vár, akkor mindent kitölt az ekográfon keresztül „visszhangzó” szívverés – az orvos ebben a környezetben tudja meg, hogy meghalt az apja. Amint Máramarosba érkezik az egyik erős akusztikus elem, ami megjelenik az ortodox vallásos-népi hangszeren való imádkozás: a tóka. Ez a hang a film több kulcsfontosságú jelenetében felhangzik valahonnan a háttérből, és a tóka-ima az, ami fogadja az apát és fiút, amikor kijutnak a hasadékból.
A sajátos szakrális hangjáték és a természet csodálatos és könyörtelenül közömbös világába nagyon jól illeszkedik, hogy a filmben végig nagyon visszafogott, de feszültséggel teli párbeszédek hangzanak el, magyar és román nyelven egyaránt. Bár a két nyelv között is egy történelmi feszült ellentét lappang – a néhai öreg orvosnak még a magyar időkből származó orvosi oklevele van – a beszédmód azonos: odavetett szavak, elharapott mondatok, káromkodások, beszólások, utasítások, kérések. A film ezt is szervesen magába építi, míg Grassai magyarul beszél Simonhoz, a fiú sokáig románul felel neki: sőt, azt, hogy közöttük megtört a jég, éppen az a pillanat jelzi, mikor magyarul szól az apjához. De ugyanazzal a hangsúllyal, szakadozottan, metsző iróniával, és egy archaizáló magázással. „Maga nem bírja a csendet?” – kérdez vissza egyszer, mikor az apja beszélgetni szeretne vele.
Míg a filmnyelv vizuálisan és akusztikusan a természetet a már említett időtlen szimbolikus térbe mozdítja át, ahol az emberi megszólalások is csupán a beszéd jelképei lehetnek, a film mégis nagyon személyes filmélményt nyújt.
Ebben óriási szerepe van a színészi jelenlétnek és játéknak. Molnár Levente kiemelkedő színészi játéka egy pillanatra sem teszi unalmassá Grassai Bálint figuráját, sőt egy nagyon személyes, reális emberi dimenzióba hozza az egész filmet. Nézőként végig empatikusan vele vagyunk, nem véletlen, hogy a Cinefantasy International Fantastic Cinema Festival a legjobb színésznek járó díjjal tüntette ki. Babai Dénes, amatőr színész játéka teljesen hitelessé, őszintévé változtatja Simont, mint ahogyan Dumitruból is megérthető figurát formál Orbán Levente. Grassai testvérbátyja is megkapó személlyé válik Kovács Lajos alakítása révén. A film operatőre, Réder György pedig nemcsak a tájat bemutató nagytotálokban jeleskedik, hanem az emberi gesztusok, arcrezdülések megmutatásában, személyes közelségbe hozásában alkot igazán nagyot.
Hogy a film valóban meglepően más, mint amit a szinopszis ígér, mi sem igazolja jobban, hogy a viszonylag népes közönség a vetítés után jóformán szó nélkül maradt, egyféle melankolikus csendbe burkolózva.
Amikor megindultak a kérdések, akkor első sorban technikai részletekre kérdezett rá néhány néző. Így megtudtuk, hogy a filmben szereplő leégett máramarosi házhoz nem felgyújtottak egy házat, hanem építettek egy leégettet, mint ahogyan a Simon házát is nullából építették fel, ami Rusu Béla munkájának eredménye. Krasznahorkai Balázs a fantasztikus munkáról elismerően nyilatkozta, hogy ha nem látta volna, akkor nem is hitte volna el, hogy ennyi idő alatt megvalósítható. Az is kiderült, hogy a hasadék és a barlang valójában nem a máramarosi havasokban van, hanem két külön magyarországi helyszínen, és operatőri munkával, illetve filmtechnikai cselezésekkel oldották meg a tájba illeszkedő egységét.
A valóban komplex filmszerkezetre vonatkozó kérdésünkre Krasznahorkai Balázs elmondta, hogy a kulcs az előre és alapos tervezésben rejlett. Mi több a tervezésnek köszönhetően a felvett anyagok jelentős részét fel is használták a filmben. „A filmszakmában nem túl gyakori, de az általunk leforgatott anyagból tulajdonképpen a 95 százalék látható a filmben, csak ezeket forgattuk le, alig esett ki néhány százalék. Tervezés és szerencse – ez kellett ahhoz, hogy megcsináljuk” – mondta szerényen a forgatásról, amely még a pandémia előtt zajlott 2019-ben. A Hasadék producerei Reich Péter és Szántó Gábor. A forgatókönyvet Krasznahorkai Balázs, Lengyel Balázs és Lovas Balázs írta, a vágó Politzer Péter, a zeneszerző Fügedi László, a hangmester Zányi Tamás volt.
Azzal kapcsolatban, hogy a tulajdonképpen realisztikus drámában megjelenő szimbólumok mennyire szándékosak, vagy mennyire láttuk bele nézőként, visszaigazolta, hogy teljesen szándékosak az utalások. „De nem úgy hogy akkor most mindent pontról-pontra megfelelne valaminek, de azért ott volt a szándék, hogy miután a néző megnézte a filmet, a kapcsolódó kérdések felmerüljenek benne. Ezt mindenképpen szerettem volna. Ezen keresztül picit más irányokba is nyit a film, egyféle metafizikai irányba.”
A film rendezőjétől azt is megtudtuk, hogy a filmben a magyar színészek valóban románul beszélgetnek, ami miatt előzetesen nehézségekre számított. És bár valamennyire valóban nehezebb is volt, mintha magyarul forgattak volna, végül nem jelentett olyan gondot, mint amire felkészült. Ebben sokat segítettek a próbák, amikor ő is megtanulta a román szövegeket, így pontosan értette mikor miről is van szó. (Később több néző is megemlítette, hogy a románul jól értők számára kissé fura volt a román nyelvű szöveg – amit egyébként a Filmtett filmkritikája is szóvá tesz –, de ennek a valódi tesztje novemberben lesz, amikor a filmet bemutatják Bukarestben is.)
A közönségtalálkozón arról is szó esett, hogy a film készítésének egyik kihívása a nagyon esős időszak volt, egy alkalommal meg is kellett szakítaniuk a forgatást, és nem volt könnyű ugyanazt a lendületes munkamenetet ismét felvenni. Ezzel kapcsolatban megkeresésünkre a film romániai felelőse, Tofán Zsolt elmondta, hogy valóban komoly erőfeszítésbe került a forgatás a sár miatt. Mi több, a forgatáson részt vett Alexandru Chivari, professzionális off-road pilóta, aki nélkül aligha lehetett volna megoldani, hogy a csúszóssá vált meredek hegyoldalakra heteken keresztül naponta fel és le közlekedjenek a stábbal és a felszerelésekkel. Emellett emiatt gondjuk akadt a helyiekkel is, mivel jelentősen elromlottak az esőzésben igénybe vett földutak. „Végül csak egy félév késéssel sikerült kibékíteni a panaszosokat, mivel akkorra száradt fel annyira az út, hogy meg tudtuk javítani – addig viszont nagyon haragudtak ránk. Fűt-fát megígértem nekik, megvoltak az anyagi források is, mindent le is beszéltünk az önkormányzattal, az utászokkal, de egyszerűen fizikailag nem lehetett az utat megjavítani, mert nem volt kedvező az időjárás, nem száradt fel a sár” – osztotta meg velünk Tofán Zsolt az egyik legproblémásabb részét a háttérmunkának.
Természetesen akkor már kíváncsiak lettünk arra is, hogy mindezen túl a helyi közösség hogyan viszonyult a forgatáshoz, esetleg volt-e gondjuk azzal, hogy magyar stáb forgat náluk. Kiderült, hogy „fel sem merült ez. Hiszen a térségben ruszinok laknak, ők is kisebbségiek, eszük ágában sem volt ebből problémát csinálni.” Egy helyi ortodox lelkésszel volt egyetlen összetűzés, de csak azért, mert túl nagy árat szeretett volna megfizettetni a filmesekkel egy parkolóért. Mikor arról érdeklődtünk, hogy a tókás felvételeket hogyan oldották meg – korábbi értesüléseink szerint az ortodox egyház nagyon ügyel a helyi sajátosságot is jelentő szakrális hangjátékukra – megtudtuk, hogy egyszerűen megbeszélték egy máramarosi ortodox lelkésszel, és azt is közölték vele, hogy nem egy felszentelt pap fogja játszani a hang-imát. „A másikkal ellentétben egy nagyon rendes, nyitott és vagány ember volt: az állványzatot mi vittük, de az ő deszkájukat használtuk. Maga az ortodox lelkész tanította be nekünk, hogy hogyan kell játszani rajta” – fejtette ki Tofán.
Krasznahorkai Balázstól azt is megtudtuk, hogy nagyon szeret Kolozsváron lenni, és a TIFF-et is élvezi. „Nagyon örülök, hogy itt vagyok, nagyon jó a hangulat. Kolozsváron korábban is többször voltam, vannak itt barátok, ismerősök, s valamiért tényleg nagyon szeretem ezt a várost. Viszonylag sokan eljöttek a vetítésre, és a városon, a városban is látom a pezsgést. Remélem, lesz rá mód, hogy máskor is eljöhessünk” – nyilatkozta. Arról, hogy mi a következő filmprojekt nem akart elárulni sokat, de annyi kiderült, hogy nem a jelenkorban játszódik, és abban is kulcsfontosságú lesz a táj.
Mitől tényleg más ez a film, mint egy jól kivitelezett filmdráma, amelyet még izgalmasabbá tesz a kalandos akció-thrilleri szál? Azt gondolom, hogy attól, hogy nemcsak szociális problémákat, el nem rendezett emberi kapcsolatokat, vétkeket és jóvátételi kísérletet láthatunk, hanem meditatívan bemutatott emberi sorsokról, olyan nagy metafizikai toposzokról, mint a születés és halál, és olyan mélyen vallásos témáról, mint a bűn és bűnhődés szól az alkotás. Illetve az emberi lét törékenységéről és a természet csodálatos, ám fenyegető fenségéről.
A maga homályosságával, szakadozó párbeszédével, sűrítettségével, bizony ez egy napjainkban játszódó máramarosi ballada.