„Ha te felvállalod, a másik talán elfogadja.” Identitáskérdésekről Bács Miklóssal
kérdezett: Csiki Zsuzsanna 2021. augusztus 14. 12:34, utolsó frissítés: 16:58Bukarestben született, románul tanít és vegyes házasságban él: a közismert kolozsvári színészt a nemzeti identitás, az alteritás, a magyar-román együttélés témáiról kérdeztük.
Késő délután van, de a nap még javában süt, a vendéglő terasza pedig zsúfolásig tele. Az egyik asztalnál két román férfi üzleti ügyekről beszélget, a másiknál idős, magyar hölgyek nosztalgiáznak, de a hangokból ítélve akad vegyes társaság is a közelben. A magyar pincér mindkét nyelven üdvözli a vendégeket, látszólag tehát kívül és belül is teljes a harmónia. Én a sarokban ülve figyelek és a kérdéseimet olvasgatom. Interjúalanyra várok, akivel beszélgetésünk témája az identitás, az alteritás, a másság, magyarság és románság, magyar-román együttélés.
Saját elmondása szerint családjában nem volt senki román, sőt, „nagyon magyar családból” származik és a kolozsvári kötődése is szoros: dévai származású, hegedűművész édesanyja a kolozsvári filharmónia alapító tagja volt, petrillai édesapja szintén Kolozsváron kezdte tanulmányait, majd a moszkvai Csajkovszkij Konzervatóriumban végzett karmesterként, anyja felőli nagyapja pedig lelkipásztorsegéd és matek-fizika tanár volt a kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceumban. Egy magyar család, amely Bukarestben kötött ki – röviden így foglalható össze a történet, amelynek eredményeként Bács Miklós már a fővárosban született 1964-ben.
„Nem végeztem egyetlen évet sem románul: sem óvodát, sem iskolát, sem egyetemet. Úgyhogy a román tudásom, az tulajdonképpen utcai tudás, a környezet révén alakult ki” – mesélte a színművész a beszélgetésünk kezdetén, kiemelve: sok más gyermekhez hasonlóan neki is az volt a sorsa, hogy míg az utcán mindenki ugyanazt az egy nyelvet beszélte, ő otthon, a családi környezetben már egy másikat, mindez bukaresti magyarként pedig még hangsúlyosabb jelenség volt.
Akkoriban sem kellett túl sok lehetőség közül válogatnia annak, aki magyarul akart tanulni a fővárosban, így az 1815-ben alapított és kisebb megszakításokkal, átalakításokkal ma is működő Ady Endre Líceum tanulója volt, amely akkoriban a 33-as számú Ipari Líceum nevet viselte.
Elmondása szerint, bár az oktatás színvonalát tekintve az intézmény nem állt a ranglista élén, az akkor jelentős létszámú bukaresti magyar közösség iskolájaként mégis fontos központ volt számukra. Sok tanuló a követségen dolgozó magyarországiak gyermeke volt, de még így is nagyon kevesen, kilencen vagy tízen alkottak egy osztályt.
Egyetlen „lenyűgöző érdekessége” volt a dolognak – mesélte Bács Miklós –, mégpedig az, hogy ennek az épületnek, amit 1958-ban kapott meg az iskola, a középpontjában egy hatalmas színpad állt. Ahogy belépett az ember az utcáról, az első dolog, amit meglátott az a színpad volt, amely előtt egy üres tér helyezkedett el, majd félkörben az osztályok. „Lehet, hogy azért, mert úgy gondolták, ez a helyszín az, ahol meg lehet tartani a magyarságot” – tette hozzá, visszaemlékezve arra, hogy a magyar tanárok nagyon komolyan vették az irodalmi estek, megemlékezések szervezését, erős volt a megtartó igyekezet, közben pedig családias a hangulat. A Petőfi-ház, ami egyfajta magyar kultúrközpontként funkcionált – természetesen román felügyelet alatt –, valamint egyházi szempontból a Kálvineum is hozzájárult az iskola mellett intézményi szinten a magyar közösség megtartásához abban az időben Bukarestben.
A „kinti világról” diáktársaival együtt hamar megtanulta, hogy ott bizony néha szidják az embert a buszon, ha magyarul beszél, sőt, megtörténik, hogy szájon is rúgják, ha a gyári praktika során anyanyelvén szólal meg. „Voltak ilyen esetek, de az igazság az, hogy a többség nem is tudta, hogy létezünk” – fogalmazott, hiszen a bukaresti magyar közösség egyfajta város a városban módon létezett és működött akkoriban, így sokan voltak, akik valamilyen módon az ebből való kiszakadásra vágyva – a színvonalasabb oktatás vagy a nyelvtanulás reményében – egyből román iskolába íratták a gyermekeiket vagy – Bács Miklós bátyjához hasonlóan – önként iratkoztak át néhány év után román iskolába.
Zenész családból színész utód
A színészet iránti érdeklődése, saját bevallása szerint, valószínűleg elsősorban gimnáziumi magyartanárnőjéhez vezethető vissza, aki az Ady Endre Líceum már említett, központi színpadára oly sokszor terelte fel őt verset szavalni.
Az is megtörténhet, hogy maga a színpad sem véletlenül állt ott a gyermekéveit meghatározó intézmény közepén és maradt meg ennyire nyomatékosan az emlékeiben – világított rá a színművész, hozzátéve, hogy felnőttfejjel már azt gyanítja, apja felőli nagymamájának is köze lehetett a színészet iránti érdeklődés kialakulásához, hiszen fantasztikusan tudott balladákat előadni, énekhanggal elszerepelve és mindig ezzel szórakoztatta – vagy a történettől függően borzasztotta el – ottlétekor unokáját.
A másik, viszonylag nyomós érv, amiért a zenész család ellenére Bács Miklós mégsem ezt a pályát választotta, egyszerű: nem volt hozzá hallása. Gyermekkorában még próbálkoztak, kínozták egy ideig hegedűoktatással, de nem volt hajlama a muzsikálásra, ellentétben bátyjával, akinek abszolút hallása volt, viszont a szakmához tartozó nehéz, lemondásokkal és kompromisszumokkal járó életre nem vágyott. Ő 1990-től Kanadában él, kémikus és mellette egy ottani zenekar kiváló csellósa.
A színház iránti érdeklődés tehát megvolt, Bács Miklósnak már csak döntenie kellett tizennyolc éves korában, hogy merre induljon el, figyelembe véve, hogy saját elmondása szerint az erdélyi magyar kultúrától elég messze állt, hiszen bukarestiként nem láthatta a magyar területek társulatainak előadásait és nem nagyon ismerte a magyar színészeket sem.
Az első opció Budapest volt. A család fele ekkor már rég kint élt Magyarországon – nem kimenekültek, hanem még a háború előtt költöztek ki, aztán különböző okokból ott maradtak –, így mégsem a teljes idegenségbe ment volna és nem is egyedül kellett volna berendezkedjen a pesti életre.
A másik opció volt a bukaresti román főiskola, ahová tizenegyedikben már titokban bejárt előkészítőkre, tizenkettedikesnek hazudva magát. A román képzéshez akkor már a kellő nyelvtudása is meg lett volna, hiszen: „A kétnyelvűség Bukarestben és az én környezetemben magától értetődő volt. Egész nap kint voltam az utcán a tömbház előtt a kulccsal a nyakamban. Nem is tudom, mikor és hogyan tanultam meg románul. Eszembe sem jutott, hogy az, hogy én jól megtanultam románul, bármi kiváltságot vagy pluszt jelentene. Az már a sors iróniája, hogy később Kolozsváron a román színiseket tanítottam beszédtechnikára. Ha kérdezték, mindig azt mondtam: így teszem tönkre a román színjátszást” – mesélte tréfásan a színművész.
Visszakanyarodva a választáshoz, a harmadik egyetem-opció Marosvásárhely volt. „Milyen a tizennyolc éves: magyar zászló volt az íróasztalomon és a Himnusz volt leírva az üveg alatt, úgyhogy azt mondtam, legyen Vásárhely. A döntés mindig attól is függ, hogy éppen hány éves az ember. Én akkor úgy tartottam, hogy ez hazafiság: eddig is magyarul tanultam, ezután is magyarul fogok” – fogalmazott, hozzátéve, hogy Budapestre végül azért nem ment el, mert nem akarta itt hagyni az országot, nem akart elszakadni a családtól egy olyan időszakban, amikor az utazás eleve nehézkes és korlátozásokhoz kötött volt.
Lássuk, tud-e a gyermek színészkedni!
Beszélgetésünkkor Bács Miklós azt is felidézte: kilencedik osztályos korától kezdve már titokban járt a bukaresti Komédia Színházba statisztának, de ezt sokáig nem merte elmondani otthon. Amikor egy alkalommal lebukott, be kellett vallania, hogy valójában színművészeti főiskolában gondolkodik. Szülei semmiképp nem akarták engedni, hiszen a két zenész pontosan tudta, mi várna fiukra a művészvilágban. Végül úgy döntöttek, megkérdeznek néhány hozzáértőt, mielőtt végleg elutasítanák az ötletét.
Elsőként Harag György színművészt, színházrendezőt hívták fel. „Nagy szégyen volt, mert nem tudtam, hogy ő rendezte a Káin és Ábelt. Én imádtam abból a darabból Ádám monológját, amiben igaz, hogy egy öregember gyászolja a fiát, de én mégis ezt választottam a felvételire. Előtte eljöttem Kolozsvárra, Gyuri bácsi behívott a színházba és a balettesek öltözőjében meghallgatott, majd felhívta apámat és azt mondta neki: nézd, Lajkó, a gyereknek van rátermettsége, ha megbolondult és ezt akarja, hagyjátok” – idézte fel a színművész.
Ezt követően Csorba András színművész, a Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémia akkori rektora is meghallgatta őt, majd arra utasította: először érettségizzen le, aztán menjen Vásárhelyre az egyetemre, ott majd megtanulja a színészetről, amit kell. „Ezek olyan szakmák, amelyekben a szorgalom nem minden. Attól a perctől, hogy eldöntöttem és kikérték a szakemberek véleményét – ami szerintem helyes hozzáállás volt –, a szüleim támogattak a terveimben. Feltétlenül megemlíteném Bereczky Júlia színművészt is, aki tulajdonképpen vállalta a felkészítésemet és irányításomat, sokszor második édesanyámnak neveztem. Tulajdonképpen neki köszönhetem a sikeres felvételit” – emelte ki.
Az első nagy pofon és a felülkerekedés
Bács Miklóst az identitásával kapcsolatos első nagy pofon a vásárhelyi egyetemi felkészítőn érte, ahol egy kedves tanárnő megkérdezte tőle: Maga bukaresti és tud magyarul? Ezt követően volt még pár hasonló pillanat, amelyek által rádöbbent, hogy itt valami nincs rendben, benne ugyanis ez korábban soha nem kérdőjeleződött meg. „Lehet, hogy ez a művészetek miatt volt, több, mint valószínű azért, mert a zene és a szüleim miatt nem is tevődött fel soha a kérdés, hogy magyarok vagyunk-e” – fogalmazott, hozzátéve, hogy számára mások esetében a nemzetiség legtöbbször nem is számít, mert az emberi értékeket helyezi előtérbe.
Voltak pillanatok az életében, amelyek ráébresztették, hogy vannak, akik erről másképp vélekednek, de mindig próbálta vállalni ezt a fajta román-magyar kettősséget az életében, amely néha bizony szemet szúrt másoknak. Úgy fogalmazott, Marosvásárhely volt az első tapasztalat, amely által megérezte, hogy a magyarsága nem mindenki számára olyan egyértelmű.
Egyetemi csoporttársai, Gáspárik Attila és Firtos Edit szintén jól beszéltek románul, de ők mindketten nagyváradiak voltak. „Érződött rajtuk, hogy magyar tévén nevelkedtek. Én magyar tévét Bukarestben nem néztem, a Vukot és a TV macit sem láttam. Ez a fajta hiányérzetem Vásárhelyen ugyan megvolt, de nem éreztem magamat igazán lemaradva, végeztem a dolgomat, amiért odamentem” – hangsúlyozta.
1988-ban ők hárman végeztek Romániában magyar színészképzésen és jutott rájuk hat magyar színházigazgató, akik egymással versengve ajánlottak házat, főszerepeket, nagyobb fizetést. Bács Miklós ekkor került komoly döntés elé, ugyanis imádta a tanárát, Lohinszky Loránd színművészt, de közben már megkereste Kötő József, a kolozsvári színház akkori igazgatója, valamint az ott rendező Tompa Gáborral is megismerkedett, aki harmadéven beválogatta egyik előadásába és kölcsönösen megtetszett mindkettejüknek a másik színpadi munkája.
Végül a folytatással kapcsolatban Kolozsvár mellett döntött, de akkoriban még nem volt szabad fiatal színészeket egyből városra kihelyezni – mesélte a színművész. Falun vagy kisebb községekben kellett kezdeni, ahol színházak nem voltak, megoldás viszont mindenre akadt: így nevezték ki kultúrbrigád-felelősnek a tordai kultúrotthonba.
„Azt sem tudom, hogy hol van Tordán a kultúrotthon, csak papíron szerepeltem ott. Úgy kaptam a fizetést, hogy a színház küldte Tordára és Torda küldte nekem vissza Kolozsvárra a pénzt, egy év után pedig már átírhattak állandó állással a kolozsvári színházhoz” – mesélte. Anyja részéről a család, nagynénje és a nagyszülők is Kolozsváron éltek, gyerekkorában sok időt töltött a városban, így nem volt számára idegen, amikor idekerült.
Színészkedés magyarul, románul
Bukarestben a statisztáláson kívül – ahol szöveget szinte nem is kapott – beiratkozott a Petőfi-ház román színjátszókörébe – magyar ugyanis nem volt – és itt játszott életében először románul. „A nyelv miatt különbség van abban, ha a színész magyar vagy román darabban játszik. Hangzás, de hangulat szempontjából is. Merem állítani, hogy a két világnak egészen más atmoszférája van. A szövegeket általában mindkét nyelven elolvasom és megtörténik, hogy ugyanannak a replikának az értelme nem más, de a hangulata teljesen” – fogalmazott, majd hozzátette, hogy sok más folyamathoz hasonlóan gyakorlás kérdése az is, hogy a magyar színésznek a színpadon könnyedén jöjjenek a román szavak is. Azt azért elismerte, hogy még a tökéletes román nyelvismeret sem tudja elvenni a színésztől azt, hogy a képek a fejében továbbra is az anyanyelvén szülessenek meg és hogy tudat alatt továbbra is „magyarul lássa a dolgokat”.
Eddigi színészi pályafutása során volt egy olyan eset is, amikor ugyanazt a karaktert mindkét nyelven meg kellett formálnia. Vlad Mugur először a Kolozsvári Állami Magyar Színházban rendezte meg a Velencei ikrek című előadást, amelyben Lelio karakterét Bács Miklós formálta meg magyar nyelven. Ezt követően a rendező a bukaresti Nottara Színházban is színpadra vitte a produkciót és egy váratlan esemény következtében pár nappal a bemutató előtt megkérte Bács Miklóst, ugorjon be Lelio szerepére – ezúttal már román nyelven. A színművész nem akarta cserbenhagyni Vlad Mugurt, elvállalta a hirtelen felkérést, mert arra gondolt, ha esetleg el is felejtené a román szöveget, majd rögtönzésként elkezd fordítani magyarról. A szituáció furcsa volt számára, hiszen annak ellenére, hogy mindkét esetben ugyanazt a karaktert alakította, ugyanabban a rendezésben, a közeg, a színészbrigád, a nyelv és főleg a végeredmény hangulata is egészen más volt.
"Legfeljebb magyarosan fognak beszélni a román színészek..."
A tanítás egészen véletlenül került az életébe. 1990-ben kezdték el tervezgetni Kolozsváron, hogy újra kéne indítani a színművészeti képzést, amelyet az ötvenes években Marosvásárhelyre költöztettek. Ekkor ugyanis a román tagozat lement Bukarestbe, Vásárhelyen megalapították a magyar tagozatot, Kolozsváron pedig hosszú évekig nem volt színészképzés.
A román színi újraindításához felkértek két színészt, Anton Taufot és Melania Ursut, utóbbi pedig Bács Miklóst hívta maga mellé asszisztensének, aki románul kellett oktasson, annak ellenére, hogy nem ez volt az anyanyelve és nem tanult soha pedagógiát, sőt, épphogy végzett az egyetemmel. De bevállalta és 1991-től tanársegédként dolgozott a román szakon. Miután elkezdődött az első román évfolyam oktatása, Tompa Gáborral közösen kezdeményezték a magyar szak beindítását is. A képzés 1992-ben el is indult, de Bács Miklós mindössze másfél évig tevékenykedett ott, utána – különböző okok miatt – visszatért a román szakra, ahol egészen tavalyig tanított, azóta viszont már csak néhány mesteris órát tart és a doktori dolgozatokkal foglalkozik.
A román szakon egyébként – ahogy az már fentebb említésre került – beszédtechnikát is tanított, amely magyarként komoly felkészülést igényelt. Beszerzett minden szükséges könyvet és még tanárhoz is járt, aki azzal biztatta: esetleg magyarosan fognak beszélni a román színészek, de ennél rosszabb nem történhet.
Azzal kapcsolatban, hogy fontos-e ma egy fiatal, magyar színésznek megtanulnia annyira románul, hogy ezen a nyelven is képes legyen a karaktermegformálásra, úgy fogalmazott: ha valaki az anyanyelve mellett pluszban megtanul egy másik nyelvet – legyen az román, angol vagy hottentotta – és tud abban működni, mint színész, akkor az csak a javára válhat. Szerinte ezzel kapcsolatban ma már megfigyelhető a nyitás, hiszen, ami régen a színjátszásnak egyedüli alappillére volt, a nemzetmegőrző erő, az ma már történelmileg enyhén túlhaladott. 2021-ben ugyanis már nem dől össze a világ – sem a nemzet –, ha egy magyar színház más nyelvű előadást tűz műsorra vagy ha a magyar színész szerepet vállal román produkcióban is, hiszen a színház és a művészetek is fejlődnek technikájukban, hivatásukban, kifejezési formájukban és funkciójukban is.
Kétnyelvű házasság
„Én még a családban is magyar maradtam, annak ellenére, hogy a feleségem román” – fogalmazott házasságával kapcsolatban Bács Miklós, de azért elismerte, adódtak néha ebből a kettősségből problémák is, főként gyermekük nevelése során. Az elején ugyanis még nem volt gond, de képzeljük csak el, milyen lehet, ha például a férjünk és a gyermekünk számunkra ismeretlen – alig értett – nyelven beszélget egymással: akaratlanul is kirekesztettnek érezhetjük magunkat. Bács Miklós elmondása szerint ez családon belül nagyon sok megértést és megbeszélést igényelt, hiszen a házasságnál intimebb, komplikáltabb kapcsolat nem igazán létezik.
„Neki is el kellett fogadnia, hogy mivel én kisebbségi vagyok, néhány kérdésben neki kell hátrébb lépnie: a magyar nyelvet ugyanis, ha nem iskolában tanulja meg a gyermek, akkor valószínűleg sehol nem fogja” – így végül lányuk is magyar iskolába járt, ami természetesnek tűnhet, de a családban komoly kompromisszumokkal járt.
Abban egyetértett a színművész is, hogy házasságuk bizonyos szempontból kicsiben leképezi a román magyar együttélés ideális valóságát: mindkét fél részéről lemondásokkal, kölcsönöz odafigyeléssel, megértéssel jár, de a közös cél és a béke fenntartása érdekében erre mindenki hajlandó. „Ez is egyfajta vállalás. Amikor valakit szeretsz, az nem racionális dolog, az ellen nem jó küzdeni. Vállalnod kell, hogy onnantól ezt helyezed előtérbe, nekem pedig fontosabb volt az, hogy szeretem ezt az embert, mint az, hogy román” – fogalmazott. Feleségében egyébként sokáig megvolt a hajlam és az akarat is arra, hogy megtanuljon magyarul, de valljuk be, ez azért más anyanyelvűként elég nehéz vállalkozás.
A nemzetek együttélésével kapcsolatban Bács Miklós azt is felvetette a beszélgetés során, hogy amikor a románok és a magyarok egymásnak esnek, miért nem gondolnak azokra, akik középen állnak: akik egy román és egy magyar szerelméből születtek. Miért ne engednénk meg nekik, hogy békésen létezzenek mindkettőben párhuzamosan? Ezek a kérdések jogosan foglalkoztatják a színművészt, hiszen lánya is érintett a témában. Szerinte számára gyakran teher ez a kettősség, még akkor is, ha nem mondja, hiszen a társadalom sok területen helyez nyomást a vegyes házasságból születettekre.
„Az én üknagyapámat románok ölték meg, úgyhogy, ha nagyon akarnék találni a lelkem mélyén motivációt arra, hogy gyűlöljem őket, lenne. Nem vagyok a lányom helyzetében, de el tudom képzelni, mit élhet át néha ő is emiatt a belső kettősség miatt” – tette hozzá, majd kiemelte, hogy az egész térségnek ez volt egykor a jellegzetessége: együtt éltek a szerbek, románok, szászok, zsidók, ez adta a színét, az értékét, a szépségét ennek a tájnak. Ezt nem lett volna szabad hagyni elveszni vagy egyenesen kiirtani a társadalomból.
Minden oldalról fontos az elfogadás
„Az identitásom nyilvánvalóan magyar és ezt soha nem is kérdőjeleztem meg, nem is tevődött fel soha ez a kérdés, de ugyanolyan jól érzem magam román társaságban is, és néha nemzetiségtől függetlenül ugyanúgy fel tud bosszantani egy magyar és egy román is” – jegyezte meg az identitásválság témájával kapcsolatban, amely nála azért nem alakulhatott ki, mert a szülei magyarok voltak, iskolái szintén, csupán a külső környezet volt román, de így annak a kultúrának a behatása az életére nem volt erős.
„Az elfogadás nem azt jelenti, hogy azt mondom a másikra, ő nem más. Azt jelenti: elismerem, hogy ő más, ahogy én is és mindenki más is az a maga módján. Az identitás érzéséhez szükség van a másság érzetére, különben mindenki egyetlen massza része lenne. Ezért jó a művészet: bármennyire szeretnél demokratikus lenni, a művészet nem demokratikus és nem is lesz soha. Ott a Jó Isten úgy osztotta a tehetséget, ahogy akarta. Különbségek vannak és lesznek mindörökké, ott nem fog működni az egyenlőség és ezt el kell fogadni” – fejtette ki.
Szerinte a lényeg, hogy vállalni kell mindig, kik és mik vagyunk, még akkor is, ha ezt néhányan rossz szemmel nézik. „Én ezt a román-magyarságot abszolút vállalom, semmilyen szégyent nem érzek emiatt. Valójában nálam nem is igazán kettősségről van szó, hanem inkább egyfajta kiegészítésről, egy plusz emberi és kulturális értékről, amiért hálás vagyok a sorsnak” – fogalmazott. Szerinte ugyanis választás és döntés kérdése, hogyan viszonyulunk önmagunkban ezekhez a kettősségekhez, kiegészítésekhez: ha úgy állunk mások elé, hogy mindezeket képesek vagyunk elfogadni, akkor valószínűleg ők is pozitívan fognak viszonyulni hozzájuk.
„Ha én holnaptól azt mondom, hogy eszkimó vagyok, azt mindenkinek el kell fogadni. Viszont, ha kettősséget vállalsz, az természetesen belső súrlódásokat okoz. Nekem is vannak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs lelkiismeret-furdalásom például amiatt, hogy talán mégis inkább magyarul kellett volna tanítanom” – vallotta be, de azt is hozzátette, hogy rengeteget gazdagodott ezzel az úgymond másik oldallal. Ha pedig az ember mindezt valahogy meg tudja beszélni magával és úgy érzi, számára nincs ebben a kettősségben semmi árulás, akkor talán idővel ezek a belső harcok is megszűnnek. „Nekem ebben nagy segítség volt az, hogy ilyen a szakmám, hiszen mégiscsak művészlélek vagyok, és hiszek abban, hogy a művészetnek nincsenek ilyen értelemben határai”.
Nyitóképen: Bács Miklós
Az interjú az újságírószakos hallgatók a másság, multikulturalizmus, többnyelvűség témakörében készített interjúsorozatának része, amelyek a Spectator Média Szakkollégium projektjének keretében készültek.