2021. október 28. csütörtökSimon, Szimonetta
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

„A teljes oktatásnak át kell állnia: kultúrát kellene váltanunk, hiszen körülöttünk megváltozott a világ”

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2021. augusztus 27. 12:15, utolsó frissítés: 2021. szeptember 02. 12:00

Miért elavult és kudarcos a jelenlegi közoktatás? Mit jelent ma a tehetségfejlesztés? Gyarmathy Éva klinikai és neveléslélektani szakpszichológussal beszélgettünk.


Az idei Mentés másként pedagógia konferencia egyik vendégelőadója Gyarmathy Éva klinikai és neveléslélektani szakpszichológus, kutató és lélektani szakíró volt. Arról kérdeztük, miért elemien fontos odafigyelni a gyerekekre, és lényegét tekintve miért teljesen kudarcos a mai közoktatás.

Hogyan értékeli a Mentés másként konferenciát, azaz a civil szféra oldaláról érkező kezdeményezéseket, ami lehetőséget teremt, hogy pedagógusok sokféle szakértővel összeüljenek beszélgetni?

- A legfontosabb és leghatékonyabb megoldásnak látom, ami jelenleg történhet, hiszen a szakembereknek többféle szempont szerint végig kell gondolniuk az oktatás helyzetét. Olyan gyorsan változik a világ, hogy nem is tudjuk milyen jövőre kellene felkészíteni a gyerekeket. Az is fontos, hogy tisztán lássuk, mi a helyzet a gyerekekkel, akiket fel kellene készíteni: mert a változó világgal együtt változnak a gyerekek is. Nagyon sok gyerek ma egyáltalán nem úgy működik, mint ahogy egy egészen más körülmények között felnövő generáció működött. Ha pedig gondok merülnek fel, akkor egyelőre csak diagnózisokat kapnak. Ezért nagyon-nagyon sok ilyen konferenciára, beszélgetésre, nyitott gondolkodásra van szükség, különösen a szakemberek, a terepen dolgozók részéről.

Az ilyen eseményeken folyamatosan megjelenik a közoktatásra vonatkozó kritika is. Ezt mennyire látja megalapozottnak?


- Teljesen megalapozottnak látom. A legtöbb országban a hivatalos oktatás a nehézkessége miatt egyáltalán nem haladt előre, sőt, van, ahol éppen hátramenetben van. Ez a típusú oktatás úgy próbálja megoldani az újonnan felmerült problémákat, hogy a régi eszközöket használja, azaz a minősítést, a számonkérést, a büntetést. Ezek nyilván egy 19. századi szemléletből maradtak ránk, és a mai problémákra semmiképpen sem jelentenek megoldást. Így nagy szükség van a kritikus civilekre, mert egyelőre hivatalos oldalról nem igazán tudnak új irányokat feltárni, sőt, a visszalépést megoldásnak tekintik.

Ebben persze van egy olyan tapasztalati ráció, hogy amikor elkezdünk büntetni, akkor mindenki úgy csinál „mintha” megoldódott volna a probléma. És igaz, a gyors látszatmegoldásokkal sok mindent el lehet érni, és ki lehet jelenteni, hogy „jó a rendszer, így kell csinálni”, s a nyomás miatt mindenki beáll e mögé. De vegyük tudomásul, ettől a tényleges problémák nem fognak megoldódni, csak elmérgesednek, még jobban elsüllyed az oktatás, még nagyobb zavar lesz az eredmény – már rövidtávon is.

Az idén megjelent egy új könyve, Tehetségfejlesztés. Lehetőségek kezdőknek és haladóknak címmel. Beszélgessünk egy kicsit a könyvről, kezdve például a számomra feltűnő „tehetség” és „lehetőségek” fogalmakkal, majd ejtsünk szót arról is, hogy kik a kezdők és a haladók.

- Sokkal nagyobb lehetőség van a tehetségfejlesztésben, mint gondolnánk. Általában a tehetségre sokan úgy gondolnak, mint a jólfésült, jól tanuló gyerekekre, akik látványos teljesítményeket tudnak felmutatni, akik versenyeket nyernek, s így tovább. De ez csak töredéke a tehetséges gyerekeknek. Ráadásul a tehetségek igen nagy része (és a könyvben erre is ráfókuszálok) atipikus idegrendszeri fejlődés sajátosságait mutatja. Egyre inkább úgy látszik, hogy nem a ritka kivétel, hanem inkább a szabály, hogy a tehetség valami "normálistól" való eltérés. Ez azért lényeges, mert szervesen kapcsolódik ahhoz a problémához, amit a 21. századi változások vetettek fel, ami miatt egyre több atipikus idegrendszeri fejlődésű esettel találkozunk. Ezek alakulhatnak zavarrá, de lehet az alapja a tehetségfejlődésnek: ezt a lehetőséget kell meglátnunk, a gyerekekre lehetőségként kellene tekintenünk! Nem bizonyítható, hogy mindenki tehetséges, ezt csak a népszerű szlogenek állítják. De fontos, hogy mindenkire úgy tekintsünk, hogy tehetség lehet, vegyük észre a lehetőségét – ezt szeretném ebben a könyvben bemutatni. Már ha nem akarjuk tovább erőltetni ezt a szűk, kategorizáló, tényleg csak diagnózist adó, címkéző attitűdöt...

Kezdőknek és haladóknak, mert egyszerre szánom a könyvet szülőknek és szakértőknek. Igyekeztem könnyedén, közérthetően írni, sok példával, hogy a gyereket érintő két fontos ágens, a család és a gyerek körül dolgozó szakemberek képesek legyenek megérteni ezt, és segíteni abban, hogy a tehetség valóban megjelenhessen. Hogy együtt tágítsuk a lehetőségeket.

Sokak számára ijesztően hangozhat az „atipikus idegrendszeri fejlődés” szókapcsolat. Mit jelent valójában?

- Ijesztően hangzik, de az is igaz, lehetne akár ijesztő is a jelenség. Azt jelenti, hogy a szokásostól eltérő módon alakul, fejlődik valakinek az idegrendszere, ami miatt másként fog működni az a személy. Bizonyos értelemben eltér a normálistól, a szokásostól: én "furi" gyerekeknek szoktam őket nevezni. Fontos tudni, hogy itt több spektrumról van szó: a tanulási zavarok, a kontroll zavarok és az autizmus zavarok spektrumairól. A spektrum pedig azt jelenti, hogy nagyon különböző formában és szinten jelennek meg ezek az eltérések. Ijesztő pedig azért lehet, mert többnyire csak a súlyos eseteket nézzük. Pedig a spektrum másik oldalán nagyon sok gyerek nem éri el a klinikai szintet – vagy ha el is éri, annyi kompenzációs technikája van, hogy ő maga a mindennapi helyzetekben meg tudja oldani az eltéréseket.

Az idegrendszer fejlődésében pedig nagyon sok tényező játszik össze. Nagyon fontos a szülői, családi hatás, illetve környezeti hatás, amit például az oktatás is képvisel. Sok tekintetben a környezettől függ az, hogy egy ilyen helyzetben lévő gyerekből mi lehet. És ismét hangsúlyozom: itt hatalmas lehetőségek vannak. Mert az adottságok, a belső hajlamosító tényezők mellett döntőek lehetnek a kiváltó tényezők, mint ahogyan az is, ahogy a környezet visszajelez, ahogyan kezelni tudja ezt a különlegességet. Így nagyon széles a kibontakozások lehetősége, kezdve a kreatív géniuszoktól, a nagyon súlyos autista, skizofrén esetekig. Ezért – bár lehet ijesztő – nagyon fontos figyelembe venni, hogy attól mert valaki atipikus idegrendszeri fejlődésű, nagyon sok lehetősége van arra, hogy megtalálja magát a világban és kiemelkedő teljesítményeket érjen el.

Említette, hogy a világ gyors változásai közrejátszanak a gyerekek idegrendszerének eltérő fejlődésében (ezek lennének a kiváltó tényezők), ugyanis rengeteg impulzus éri őket minden irányból: azt is érintettük, hogy nagyon eltérő, különböző gyerekek vannak...

- A gyerekek mindig különböztek egymástól, most ez hangsúlyosabbá, jelentősebbé vált, ezért jobban megjelennek a különbségek is. És valóban azért van, mert maga a környezet is sok irányba fejlődött, változott, hatalmas ingerkörnyezete van ma a gyerekeknek. Ma nagyon sok inger éri a gyerekek idegrendszerét. Nem csak információkra kell gondolni, hanem egyéb tényezőkre is, például az ártalmas vegyi anyagokra, gyógyszerekre, elektromos zajszennyezésre, s így tovább. Tele vagyunk olyasmivel, ami ebben a mértékben soha korábban nem érte egy gyerek idegrendszerét. Ez azt jelenti, hogy ha megvan rá a hajlam, akkor könnyen elindul egy folyamat, ami az atipikus idegrendszeri fejlődéshez vezet.

Másrészt az is igaz, hogy nagyon sok, és a gyerekek számára könnyen elérhető információ van – ez az idegrendszer fejlődését is eredményezheti. Így attól függően, hogy kinek milyen belső lehetőségei vannak, különbözőképpen tudja kihasználni ezt a helyzetet, de az is kulcsfontosságú, hogy mi felnőttek – a gyerek környezete – ebben a helyzetben milyen lehetőségeket biztosítunk számukra. Mindez meghatározza, hogy a gyerek merre fog fejlődni.

19. századi észak-amerikai mondás: 19. századi észak-amerikai mondás: "Ha meg akarsz ölni egy indiánt, írasd be iskolába."


Egyféle megoldásként Ön az előadásában „kulturális hidakról” beszélt a kolozsvári előadásán.

- Ebben a folyamatban szintén döntő tényező a kulturális környezet. Az a helyzet, hogy nem igazán figyelünk oda, hogy egy gyerek számára a kultúra azt jelenti, hogy minél többet mozogni, minél több alkotó tevékenységben részt venni, stratégiai játékokat játszani.

Ezek az ókor óta az idegrendszer és a gondolkodás fejlesztésnek a természetes eszközei. Meghatározóak voltak abban, hogy az emberiség képes legyen átállni egy olyan gondolkodásmódra, amelynek jellemzője a módszeres, gazdálkodó, jövőorientált gondolkodásmód, ami az írásbeliség alapjává vált. Ezt a gondolkodásmódot tulajdonképpen a mai iskola éppen elzárja! Az ókorban ez állt szemben a nomád, gyűjtögető-vadász mentalistással, ami analógiásan a kisgyerekek gondolkodásmódjával lehet megfeleltetni, amennyiben még az ingerek vezérlik, kevésbé irányított, kisebb a kontroll, hiányos vagy teljesen más a tevékenység-tervezési készség.

Amiről én beszéltem az e két gondolkodásmód között képzett kulturális híd lenne.

Onnan ered a kultúránk, hogy az emberiség az ókortól kezdve főleg mozgással, művészettel, stratégiai játékkal művelte az agyát: de közben mára ez valahogy a háttérbe szorult. Például a zsonglőrködés egy gondolkodásfejlesztés volt, az ókori indiai nőknek kötelező volt ezt elsajátítani, vagy a zene, ami még a középkorban is egy kötelező stúdium volt ahhoz, hogy valaki matematikával foglalkozhasson, de ilyen szerepe volt a testnevelésnek, a sportnak is, vagy az olyan stratégiai játékoknak, mint a sakk, a go és hasonlók. Ma ezek átkerültek a különlegességekhez, amihez valami külön tehetség kellene: ma ezekkel úgy foglalkozunk, minthogyha egy cél lenne, hogy ebben vagy abban a tevékenységben jók legyünk. Pedig ezek nem célként, hanem tanulási-fejlesztési eszközként szolgáltak. Ezt kell visszahoznunk most, hogy a mindennapi életben teljesen természetes legyen, ha valaki táncol, zenél, zsonglőrködik, sportol stb. és így – ezen keresztül – fejleszti az idegrendszerét és a kognitív képességeit. Tehát nem azért kell ezeket művelni, mert sok millió zenészre, zsonglőrre, táncosra, sportolóra lenne szükségünk, mert nincs: de szükségünk van sok milliárd gondolkodó emberre. Ehhez viszont ezt az átmenetet, a hidat valahogy föl kell építenünk, amit anno az ókorban már egyszer végigcsináltak.

A végrehajtó funkcióink evolúciósan nagyon újak, és a változások mindig az új dolgokat érintik a legdurvábban, legyen szó belső hajlamokról, külső környezeti tényezőkről, vagy balesetekből, sérülésekből származó traumákról. Ami új, az ilyenkor problémás lesz. Ilyen kitekintésben erről szól az atipikus idegrendszeri fejlődés. Akár úgy is mondhatjuk, hogy a kisgyerek egy alap Homo sapiens módban születik meg, de sok mindentől függ, hogy kialakuljon a gazdálkodó-tervező mai emberi működése. Ehhez viszont ma a teljes oktatásnak át kellene állnia. Ha úgy tetszik, kultúrát kellene váltanunk, hiszen körülöttünk megváltozott a világ.

A változások nem érintenek minden embert egyformán.

- Nem, és nem is minden gyerek idegrendszere, gondolkodásmódja változott meg. Hiszen van olyan gyerek, aki ilyen és van olyan, aki amolyan módon tud tanulni, és a van, aki is-is. Tehát miközben ezek a kulturális hidak mindenkinek jót tesznek, azért nagyon fontos tudatosítani, hogy nem az a baj ma, hogy a mai gyerekek a régiektől különböznek. Hanem az, hogy egymástól nagyon különböznek: az egységes közoktatás ezzel nem tud kezdeni semmit. Oda kell figyelni, hogy milyenek a gyerekek egyenként, és nem abból kiindulni, hogy „általában” milyen egy gyerek. Ehhez viszont tényleg szükséges a megismerő, fejlesztő attitűd, amikor a gyerekeket tevékenységekben tartjuk, ahol annak is lényeges szerepe van, hogy a gyerek is érintettként beleszól, választ, dönt.

Gondoljunk bele, hogy mennyi mindent elárul már csak az, hogy egy gyerek mit fog választani – mert ő mindig a számára optimálisat fogja választani, hiszen nem szeretnek se unatkozni, se kudarcot vallani. A közoktatás ellenben előre kiszab mindent, a diáknak nincs beleszólása, választása, és bizony unatkoznak és kudarcot is vallhatnak. Ha iskolában kap egy feladatot, akkor vagy nagyon könnyen megcsinálja, vagy nem tudja megoldani – és ezzel a gyerekről semmit sem tudtunk meg. Ezt a minősítő-számonkérő-büntető szemléletet le kell váltani egy megismerő-fejlesztő szemléletre. Ebben a kulturális hidak nagyon sokat segíthetnének, hiszen ott vannak keretek, de a keretek nyitottak, van szabadság.

A pedagógiai konferencia közönségének egy része. A pedagógiai konferencia közönségének egy része.


Romániában és Magyarországon is (sőt, globálisan) növekszik a társadalmi egyenlőtlenség, ami bizony a gyerekekre is nagyon erőteljesen kihat. És a szegény, a vidék és a tehetős, nagyváros közötti szakadék a pandémiával még tovább nőtt. Nagyon sok gyerek mélyszegénységben él, funkcionális analfabéta az iskola után, vagy egyszerűen kimarad az oktatásból. Így nagyon távol kerülnek azoktól a kortársaiktól, akik szerencsésebb helyzetbe születtek: mintha külön világokban, akár eltérő évszázadokban élnének, teljesen párhuzamosan egymástól.

- Ez így van, ezt Máté-hatásnak is nevezik, ami szerint akinek több van, annak több lesz, akinek kevés van, annak még kevesebb, ez okozza a különbségek növekedését. Ennek a szociokulturális hátterét már régen leírták, tehát ismert jelenség, de ennek ellenére tényleg azóta is növekedett a szakadék. Ezzel összefüggésben a gyerekeket érő ingergazdagság is növekedett, és az a diák, aki megfelelő környezetben van, az sokszoros fejlődést érhet el, aki kevésbé, az is fejlődik, de attól az olló nyílik… Sajnálatos módon az, hogy mindenki számára ingergazdagabb a környezet, továbbra is a különbségeket növeli, ráadásul ebben a helyzetben a környezeti adottságok eleve nagy különbségeket jelentettek.

A világjárvány és az ezzel járó karanténszituációk, amelyek különleges helyzetként adódtak, tovább növelte a különbségeket: ahol megfelelően tudtak reagálni rá, ott nem történt akkora elmaradás, ahol viszont nem, ott nagyon súlyosak a kiesések. Tehát még a különleges helyzetek is tovább növelik a szóban forgó eltéréseket. Törvényszerűnek látszik, hogy a világ minél jobban fejlődik, a szakadék is egyre mélyebb lesz.

Nagyon jó, ha vannak programok a lemaradások csökkentéséhez. Ezeket sokan jótékonyságként fogják fel, pedig nem csak az – bár érhető, hogy a szívünk szakad meg, hogy jó képességű gyerekek súlyos hátrányba kerülnek –, hanem egy hatalmas feszültség csökkentése. Ahogy nő a társadalmi feszültség, úgy kerülünk közelebb egy robbanásveszélyhez, ami senkinek nem jó.

Azt is láthatjuk, hogy ezek a feszültségek nemcsak országokon belül vannak jelen, hanem országok között is. Ezért égetően fontos lenne, hogy odafigyeljünk a gyerekekre, és tegyünk azért, hogy ne lehessen ilyen mértékbe hátrányos helyzetbe kerülni.

Milyen viszonyban van a tehetségfejlesztés és a felzárkóztatás?

- Én a tehetségfejlesztést nem választom el a felzárkóztatástól, mert valamiféle önmagában vett felzárkóztatás teljesen értelmetlen. A hátrányos helyzetű gyerekeket folyton felzárkóztatni akarják, ahelyett, hogy arra összpontosítanának, hogy miben jók, mi az erősségük, és azon a téren beavatkozni. Mert mindenki az erősségei által tud fejlődni. A felzárkóztatás pedig azt mondja, hogy van valami, amihez fel kellene zárkóztatni a gyerekeket. Ez egyszerűen nem igaz, nincs ilyen valami. Nagyon széles és színes a világ, nagyon sokféleképpen lehet és szabad fejlődni, nem egy meghatározott valami szerint, legyen az bármi. Azt gondolom, hogy ezen a területen is kiindulópont kellene legyen a gyerekek megismerése: mit tudnak a legjobban, mit szeretnének, mi érdekli őket.

Ez a szempont a mai oktatásban világtól elrugaszkodott álláspontnak látszik: „azzal foglalkozni, hogy mi érdekli a gyerekeket?!” Evidencia, hogy az érdeklődésen keresztül a legerősebb a motiváció, nem valami külön motivációt kell megteremteni. Egyszerű hétköznapi példa: nagyon sok hátrányos helyzetű gyerek mire iskolába kerül, már nagyon jól tud számolni, csak éppen nem úgy, ahogy az iskolában „kell”. Játék közben adnak, vesznek, kereskednek, és nagyon sok mindent megtanulnak, és akkor jön az iskola, hogy erőszakosan valami olyasmire tanítsa meg ehelyett, ami számára teljesen érthetetlen, érdektelen.

Nem figyelünk oda a gyerekekre, hanem még mindig egy etalonhoz akarjuk igazítani őket, miközben a világ annyira szélessé vált, hogy nagyon sokféle képességgel lehet megtalálni a saját helyünket a világban, és akár kiemelkedő teljesítményeket elérni. A könyvben is igyekszem kihangsúlyozni, hogy nem a tehetség a lényeg, hanem hogy mindenki megtalálja az útját. Ugyanakkor azt se felejtsük el, hogy a tehetség mindenhol ott van: a legmélyebb mélyszegénységben is. De az ott élő gyerekeket a társadalom nem, hogy nem támogatja, de sokszor akadályozza, nem engedi, mert úgy kellene létezzen, ahogy egyszerűen nem tud.

Vegyük végre észre, hogy a tehetség nem képességekről szól, hanem belső hajtóerőről: a tehetséges gyerek akar valamit. Jellemzően a tehetségprogramokba a jó szociokulturális háttérből kerülnek bele a gyerekek, mert ők megkapják a fejlődésüknek megfelelő lehetőséget, és hasonlítanak is ahhoz a tehetségképhez, amit társadalmilag kialakítottunk. Egy hátrányos helyzetű gyerekről senki sem gondolja, hogy tehetség lenne, mert lehet még az alapvető társadalmi-kulturális normákat sem ismeri. „Ő lenne tehetséges?” – kérdezik sokan. Ha ő folyton akar valamit csinálni, akkor féktelennek tartjuk. Nagyon gyakran ők a „rossz gyerekek”, mert nem mutatják a társadalmilag elvárt képességeket, teljesítményeket. Pedig hogy jutott volna el oda? Miért is mutatná? S miért lenne ez a legfontosabb? Az ilyen tehetség, akit a társadalom gátol, könnyen a társadalom ellenében fog hatni.

Érintettük, hogy a világhelyzet azt követeli, hogy több milliárd nyitottan és kritikusan gondolkodó ember legyen. Hogyan lehet a gyerekekben a nyitott gondolkodást felébreszteni?

- Tudjuk, hogy egész biztosan hogyan nem lehet: a tudás átadással. Azzal nem, amikor azt mondjuk, hogy a dolgok ilyenek és kész. Mert ezzel nincs mit kezdeni, itt nincs mit kérdezni, nem kell gondolkodni.

Pedig a közoktatási rendszerek erre alapulnak. Akkor ez az irány totális kudarc?

- Igen, az! Sőt, még azt sem veszik észre, hogy ma már olyan mennyiségű tudást egyrészt nem is lehet átadni, másrészt teljesen értelmetlen fejben tárolni. Hiszen elvileg mindent, amit az emberiség eddig tudásként elsajátított, a gyereknek tudnia kellene. Már csak a jelentős, híres emberek sokaságát, a történelem eseményeit adott tudásként fejben tartani iszonyatos mennyiség lenne. Miért kellene mindent tudjon egy gyerek? Miért jó az neki? Átadunk egy rakás információt, amit meg kell tanuljon, vissza kell böfögjön, és utána meg kell oldjon néhány gyakorlatot, feladatot.

Ehelyett egy olyan hozzáállásra lenne szükség, amely hozzásegíti, hogy átlássa a dolgok összefüggéseit. Több helyen elindult erre vonatkozó folyamat, de egyelőre még csak alternatív oktatásként. Sok neve van, projektalapú tanulás, problémacentrikus vagy tematikus tanulási mód, ahol körbejárnak egy-egy témát, egy problémát. E révén egy rálátást kapnak a világra és átláthatóbbá válik. Mert ha egy gyerek meg akar oldani egy problémát, akkor ő maga keresi meg az ahhoz szükséges információkat, a szükséges tudást. Tehát a folyamat éppen fordított: előbb lát egy feladatot, gyakorlatot, és abból következik a tudás iránti igény.

Hatalmas szerepe és felelőssége lenne ebben a kérdésben az iskolai oktatásnak, ha váltani tudna… főleg, hogy ezek létező, működő, ismert dolgok, csak alkalmazni kellene végre.

Egy ilyen váltáshoz maga a pedagógusképzés is kellene váltson, hiszen a fentiekből következően az sem felel meg a mai kihívásoknak.

- A pedagógusképzésben eleve a tananyag átadására készítik fel a pedagógusokat, azaz ott sem a gondolkodás felébresztésére, fejlesztésére összpontosítanak. Ott is tulajdonképpen átadnak egy tudáskészletet a tanároknak, tanítóknak, azzal, hogy ezt a tudást add tovább a gyerekeknek.

Nem segítik abban, hogy nyitottan és kritikusan gondolkodjanak, nem támogatják abban, hogy átlássa a területét. Egy új tanár egy osztályban fizika órán felrajzolta a tudományterület részeit, majd elbeszélgetett a diákokkal, hogy mi az, ami őket érdekli. A gyerekeket az elektronika érdekelte, így azzal kezdte. De ez a tanár azért tehette ezt meg, mert nem volt pedagógiai képzettsége, így nem tudta, hogy ezt „nem így kell”, hanem teszem azt, a mechanikával kell kezdeni a fizikai tudás átadását. Ezért én csak agyszűkítésnek nevezem a pedagógiai képzést, mert mint a példa mutatja, az csak beszűkíti egy keretbe a pedagógusok – amúgy lehet sokkal kreatívabb és nyitottabb – hozzáállását.

Érdemes lenne észrevenni, hogy valóban először a pedagógusképzésben kellene váltani, mert ha sok olyan pedagógus lenne, akik átlátják a dolgokat és tudnak gondolkodni, akkor az abból következő reformok maguktól megtörténnének. Akár az oktatásirányítás ellenére is. Csakhogy jelenleg a központi oktatásirányítás határozza meg a pedagógusképzést és nem fordítva. Emellett azt is be kellene vallani, hogy sok esetben a felsőoktatási képzésben is múmiák ülnek, rég elavult szemlélettel, ami 30-40-50 évvel előtt volt talán aktuális.

Így a probléma még több oldalú, hiszen ezekben a vonatkozásokban felmerül a nemzedéki szakadék kérdése, egy sajátos transzgenerációs kérdés, illetve a gyerek felfogásának a változása is.

- Igen, s a helyzetet még inkább bonyolítja, hogy ma gyakran a gyerekek többet tudnak, mint a felnőtt, bizonyos tekintetben a tudás kérdése, értéke is megváltozott. Mielőtt egy tanár fölmondaná a tananyagot a katedránál, a gyerek többet tudhat, ha már korábban szétnézett a témában az interneten.

Nagyon megváltozott a helyzet az utóbbi évtizedekben. Persze olyan világ még nem volt, hogy gyerek tanítson felnőtteket, de valljuk be, manapság ez számos helyzetben megtörténik, ez tény, mindenki megtapasztalhatta, akinek van gyereke van. Ma egy 8 éven felüli gyerek biztosan tanította már a szüleit. Mert a gyors változásokra a gyerekek gyorsabban ráállnak, mert a fejlődésüknek abban a fázisában vannak, amikor nagyon erősen töltődnek fel, és őket nem zavarja meg a régi tudás – mert olyan nekik még nincs.

Tegyük gyorsan hozzá, hogy igen, ez egy generációs kérdés is, de nagyon sok idős, tényleg jó szakember képes lekövetni a gyors változásokat, képes szemléletváltásokra. Nem mindenki, aki idős, az múmia, másrészt vannak nagyon fiatal múmiák is. Hiszen már gyerekkorban jelen lehet egy erős megfelelési szorongás, nem mer kockáztatni, nem vállalja a hibázás lehetőségét, hanem arra megy, ami számára biztosnak látszik és tartja magát a kiépült normákhoz és keretekhez.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS