2021. október 24. vasárnapSalamon
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

DráMA-nézőben: közösen szorongtunk, sírtunk, nevettünk az udvarhelyi fesztivál negyedik napján

Csog Brigitta 2021. szeptember 24. 14:44, utolsó frissítés: 16:54

A színházfesztivál 12. kiadásának negyedik napjába csöppentem bele, ahol a feszített tempóban vacsorázni is elfelejtettem, vagy inkább nem volt hozzá erőm.


A kortárs színházi találkozó témája idén a közös emlékezet, ennek hangulatát megalapozva sorakoznak a gyerekkori fotókkal díszített plakátok a színházhoz vezető úton. Magam is kíváncsi vagyok, hogy vajon nekem milyen emlék lesz majd az itt töltött hétvége?

Beszélgetés a dráMÁ-n. A fesztivál egyik névjegye a baráti hangulat megteremtéseBeszélgetés a dráMÁ-n. A fesztivál egyik névjegye a baráti hangulat megteremtése


Két nagyon eltérő előadás került be a csütörtöki programba, a Csíki Játékszín művészei a Gyerekünk című előadással érkeztek, a kolozsvári Reactor pedig a Baladele memorieit hozta. Már attól is különböző elvárasai, akár még előítéletei is lehetnek a nézőnek, hogy míg a Csíki Játékszín kőszínházként működik, addig a Reactor független társulat. Ez ugyanis magában hordoz olyan anyagi kérdéseket, amelyek befolyásolják a színpadon látottakat. Fontos azonban, ahogy számomra ezúttal is bebizonyosodott, hogy a szűkös anyagi források nem jelentik, hogy értékeiben szegényesebb lesz az előadás.

A fesztivál központi témájához való kapcsolódás érdekes kérdés az egész fesztivál alatt, a két előadást ilyen szempontból is figyeltem. A Gyerekünk folyamatosan megkérdőjelezett mindent és mindenkit, talán soha nem is kezdődött el, így véget sem tudott érni az előadás; lehet, hogy a színészek végig szerepben voltak, de az is lehet, hogy valósak voltak a történetek, amiket magukról meséltek. Nem éreztem a fesztivál témájához való kapcsolódást, és mégis minden az emlékezetről szólt. A kerettörténet a leukémiás gyerekről, mintha csak egy ürügy lett volna arra, hogy egy következő jelenetben a közönséget bevonják valamilyen poénba, melynek sokszor maga a közönség a tárgya. Fotókat az előadásról itt találtok, én csak egyet emelek ki.

Ilyen a csíkszeredai előadás látványvilága, amelybe a valóság és fikció közötti határra, a történetek, emlékek megszületésének módjára is rákérdeztek az alkotók.Ilyen a csíkszeredai előadás látványvilága, amelybe a valóság és fikció közötti határra, a történetek, emlékek megszületésének módjára is rákérdeztek az alkotók.


A különböző homofób vagy rasszista viccekkel és kijelentésekkel kiprovokálják a nézőből a bűntudatot, amit azért érez mert hirtelen felnevet ezeken, közben ezek az érzéketlenségek olyanok akár a rossz beidegződések, amelyek áthagyományozódtak és nehéz teljesen megszabadulni tőlük. A színészek többször szabadkoznak is a rossz poénok miatt, de ettől még nem lesznek viccesek, ahogy a nevetés sem lesz elfogadott attól, hogy nem érzéketlenségből történik. Mindezek hatására elkezd a néző szorongani, az már más kérdés, hogy attól tart, hogy nem tudja majd a választ egy feltett kérdésre, vagy attól, hogy újra fel fog nevetni valamin, amin nem kellene.

A Baledele memorieit mintha a fesztiválra állították volna össze, pedig 2019-ben volt a bemutatója. Mindenféle személyes történet egyvelege az előadás, melyet egy életút fog össze, a nyugdíjas Ionela Pop története (ő nem lehetett itt személyesen, hiszen nem akarták veszélynek kitenni, ezért telefonon kapcsolódott be).

A kolozsvári Reactor előadása, amelyben hangsúlyos szerephez jutottak a magnólejátszók is.A kolozsvári Reactor előadása, amelyben hangsúlyos szerephez jutottak a magnólejátszók is.


Az előadás kevés tárgyi eleme mind az emlékekre engedett asszociálni: magnók; kazetták, amelyek egy-egy történetet jelöltek; lemezlejátszón szólt a zene, amikor éppen nem beszélt senki. De többnyire meséltek, saját történetről, a barátokról, családjukról, és ennyi. Ennyi abban az értelemben, hogy minimális mozgással (talán a magnószalagok voltak a legdinamikusabb pont az előadásban) oldották meg, de értettük, hogy miért kell azokat a történeteket végig hallgatnunk, a tízediken élő magányos hölgyről, és arról a küzdésről, amit mi nem éltünk át, és amit nem tisztelünk eléggé bennük.

A szoros kapcsolódás a fesztivál tematikájával, nem csak a közös alkotófolyamatból adódik, hanem abból is, ahogy a közönség is bevonódik az emlékezésbe teljesen idegen emberek meséi alapján. Az utolsó fél órában érezhető volt egy általános türelmetlenség a termen, ami talán jogos is volt, kicsit elfáradt a forma a végére, nehézkessé vált figyelni. Ennek ellenére is a terem sötétjében megérintett embereket fedeztem fel.

Őket már nem az előadások, hanem az utána következő buli meg jókedv hozta lázba, de éppen ez a jó ebben a fesztiválban, hogy a szakmai beszélgetések, az előadások és az esti zsivaj kerek egészet alkotnak.Őket már nem az előadások, hanem az utána következő buli meg jókedv hozta lázba, de éppen ez a jó ebben a fesztiválban, hogy a szakmai beszélgetések, az előadások és az esti zsivaj kerek egészet alkotnak.


Nehéz nap volt a tegnapi, mert két olyan előadást láthattunk, amelyek elszámoltatnak magunkkal és ez egy kifejezetten jó hozadéka a fesztiválnak. Abból pedig, amit én láttam bennük, mindkét előadás érzékenyíteni szeretné nézőjét, csak persze teljesen más eszközökkel. Sokan szkeptikusan gondolkodnak a kortárs színházról, hiszen érthetetlen, polgárpukkasztó, és sorolhatnám a jelzőket, amiket gyakran ráaggatnak. Ez a fesztivál talán megmutathatja a tartózkodó nézőknek is, hogy ilyen közegben is lehet mélyen átélni (a katarzist is) és érteni, nemcsak „homlokráncolni”. Holnap, holnapután még tart, program itt, gyertek.

Fotók a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Facebook-oldaláról. Fényképezett: Kelemen Kinga.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS