2021. november 27. szombatVirgil
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Nagy Anna: a társas együttlét hiánya az, amit meg szeretnék mutatni

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2021. november 22. 10:54, utolsó frissítés: 10:54

Miután megnéztük Nagy Anna kolozsvári retrospektív kiállítását, a művészt az életmű hátteréről, a meghatározó motívumokról kérdeztük.


Hogyan jött létre ez a retrospektív kiállítás?

- A Művészeti Múzeum igazgatója, Năstasă-Kovács Lucian két évvel ezelőtt keresett meg e-mailben, hogy szeretnék-e kiállítást rendezni Kolozsváron. Amit aztán a járványhelyzet miatt kétszer is halasztottunk. Most nyáron, hogy csökkentek a megbetegedési számok, enyhülnek a korlátozások, kitűztük novemberre a kiállítás időpontját, azzal a reménnyel, hogy akkorra biztosan lecseng a járványperiódus. Kiderült, hogy ellenkezőleg történt, a járvány éppen felerősödött, de akkor már azt mondtam, hogy mindegy, én beoltattam magam, megyek Kolozsvárra.

Időközben Bordás Beáta, a kiállítás kurátora, szervezője kétszer is meglátogatott Budapesten, megbeszéltük mi és hogyan legyen. Már előzőleg is dolgoztunk együtt, nagyon jó kapcsolatom van vele, korábban részt vettem egy csoportos kiállításon, amelyet szintén ő szervezett (Vlahuța 63. – Kolozsvári képzőművészek műtermei, 2018). A kolozsvári múzeum tulajdonában van 9 képem (megtörténhet, hogy több is, de egyelőre ennyi került elő), amihez a sajátjaimból hozzáadtam 41-et, hogy kerek legyen a szám. Beátával együtt válogattuk ki ezeket a képeket, a kiállítás felrakásáról közösen megegyeztünk, hogy tematikai és korszakok szerinti elrendezés lesz.

Nagy Anna és Bordás Beáta a kiállítás megnyitóján. Fotó: Kolozsvári Művészeti Múzeum / Florin Gherasim.Nagy Anna és Bordás Beáta a kiállítás megnyitóján. Fotó: Kolozsvári Művészeti Múzeum / Florin Gherasim.

Ugorjunk a történet legelejére: Ön hogyan vált festővé?


- Ezt könnyű megválaszolni: képek és műtermek közepette nőttem fel. Egészen kicsi korom óta állandó vendég voltam édesapám, Abodi Nagy Béla műtermében. Van is olyan festménye, ahol mellette állok,miközben fest. Körülbelül hatéves voltam, amikor elvitt a Képzőművészetire – ahol tanár volt –, végignéztem a korrektúrát, ahogy a növendékeinek elmagyarázta, hogy mit kellene tenniük, hogy sikerüljön a tanulmány. Ő nem az a tanár volt, aki belefestett a diákok munkáiba. Édesanyám, Teutsch Éva Klára is festőnek készült, de ő a háború miatt kénytelen volt megszakítani a budapesti tanulmányait. Egyébként édesapám is ott tanult mesterképzőn, mindketten Szőnyi Istvánnál. A háború miatt mindketten visszatértek Kolozsvárra és összeházasodtak. Tehát ez a családi oldala a kérdésnek.

Másrészt kétéves koromtól egyfolytában rajzoltam. Volt egy rövid, válságos periódus, amikor nem tudtam eldönteni, hogy irodalom vagy képzőművészet. Tizenöt éves koromtól írtam verseket, Szabédi László elolvasta ezeket és azt javasolta, hogy menjek filológiára, mert irodalmár lesz belőlem. Hosszas gondolkodás után végül úgy döntöttem, hogy mégis a képzőművészetire megyek, arra pedig külön fel kellett készülnöm, mivel elméleti középiskolába jártam, a Brassai Sámuelbe.

Nagy Anna: Ihlet (1978). Nagy Anna: Ihlet (1978).

Miért választotta a képzőművészetet az irodalom helyett?

- Arra gondoltam, hogy írni továbbra is fogok tudni, mivel az irodalmi ismereteket már középiskolában megszereztem – akkor még bőségesen tanultunk magyar irodalmat és világirodalmat is –, és rengeteget olvastam, nagy családi könyvtárunk volt. Így könyvekkel körülvéve olvashatok, írhatok, de a festészethez kell egy technikai felkészültség, aminek a komoly és alapos elsajátításához egyetemi-főiskolai szakmai képzettség kell. És talán mert valamivel nagyobb szenvedéllyel rajzoltam, festettem, mint írtam.

A festészetének az első korszaka az egyetemmel kezdődik, a diplomát 1966-ban szerezte meg, és addig tart, amíg 1988-ban Görögországba költözik. Ebben az időszakban Romániában – és Európának ebben a térségében – a művészeteknek volt egy viszonylag meghatározott, körülírt társadalmi funkciója. Erről ma is sokan vitatkoznak, de akkoriban ehhez közvetlenül vagy közvetetten minden művésznek viszonyulnia kellett.

- Én nem úgy látom, hogy a művészet társadalmi funkciójáról lett volna szó... hanem arról, hogy egy ideig meghatározó volt a szocialista realizmus. Ami engem illet, én már főiskolás voltam, amikor a szocreál kezdett véget érni, vagy legalábbis meginogni, a szorosan a szovjet festészet példamutatásán vergődő nemzedék már kezdett felszabadulni. (Hozzátenném, hogy voltak, akik nem is alkalmazkodtak). Így pályám kezdetétől egy szabadabb festészeti légkörben voltam, ami például elfogadta a félig-absztraktot, majd az absztrakt festészetet is, a konstruktivizmust, és a többi modern irányzatot is. De én ettől függetlenül, ekkortól elkezdtem kidolgozni egy személyes magánvilágot.

Ez mit jelent?

- Azt jelenti, hogy rám nem csak a modern festészet hatott, bár az is, ami főleg technikailag érintett, ecsetkezelés, színvilág, s így tovább. De erős hatással volt rám a korareneszánsz festészete, a görög vázafestészet, a pompeji freskók, a római művészet. Nekem az volt a benyomásom, hogy bármelyik korszak eszköztárát birtokolhatom.

A reneszánszhoz, a klasszikus görög és római művészethez való visszanyúlás miben konkretizálódik, mihez kapcsolódik?

- Figurális festő vagyok: ehhez akármikor ragaszkodom. Ha egy pillanatra eltekintek a modern művészet eredményeitől, akkor nagyon furcsának tartom, hogy azokat a részletkérdéseket, amelyek megjelennek már a reneszánszban – szín, forma, tömeg, mélység, perspektíva – a modern festészet külön-külön témaként dolgozza fel. Azaz analitikusan vizsgálja, mintha ennek nem lenne egy szerves, szintetikus dimenziója. Ezáltal elejti az emberi figurát, mintha nem lenne szükség arra, hogy az érző és értelmes embert és a vele kapcsolatos helyzeteket megragadjuk a művészetben. Tehát meglátásom szerint a modernitás ezt a szőnyeg alá seperte, amit én nem tartok helyesnek. Így a magam részéről, nem törődve azzal, hogy mi történik körülöttem, egy emberi közelségű hagyományt folytatok.

A képeit látva úgy vélem, a festészete erősen kapcsolódik a metafizikai festészethez, érintve a pszichoanalízist, utal a szürrealizmusra, illetve gyakran utalásszerűen az ember és a közösség viszonyának a törése is megjelenik, mintegy általános léthelyzetként.

- Ezt eddig sosem mondtam ki, de… igen. Örülök, hogy ezt észrevette. Az elmagányosodás, az emberi kapcsolatok megritkulása, elszegényedése, a társas együttlét a hiánya az, amit szeretnék megmutatni. Egyedül vagyunk egy közösségben, és sokszor nem vesszük észre egymást, nem figyelünk másokra – ez valóban tudatosan benne van a képeimben.

Fent: Kiűztetés (részlet, 1985), Várakozás (részlet, 1997). Lent: Megérkezés (részlet, 1993-94), Meteóra (részlet, 1996). Fent: Kiűztetés (részlet, 1985), Várakozás (részlet, 1997). Lent: Megérkezés (részlet, 1993-94), Meteóra (részlet, 1996).

A kiállításon látott képeken úgy vettem észre, hogy a Görögországban készült festmények világosabbak, színesebbek és a levegősebb, nyitottabb kompozíciók válnak dominánssá.

- Igen, ez így van, ott a környezet és a fényhatások mások voltak. És nem csak világosabb, hanem melegebb is ez a színvilág, és inkább a harmóniára törekedtem, mintsem a kontrasztra. Egyszerűen mert ott egy más természeti környezet, más történések vettek körül, mint Romániában. Az egy más életérzés. Mindez óhatatlanul is hatással volt rám. De ugyanakkor az akkori festményekben megjelenik egy nosztalgia is: a székelyföldi vázlataim alapján erdélyi tájképeket is festettem. Így nem volt egy szakadás, mivel ezeken a témákon keresztül – amelyek Erdélyre utaltak – sikerült megőriznem egy folytonosságot.

A kiállításon bemutatott képek alapján sem látható szakadás, de tematikailag megjelenik egy törés. Az elköltözés idejéhez közeli festmények némelyike traumatikus motívumokkal telített, gondolok itt például Az utolsó fénykép című alkotására.

- Igen, azt a képet még Kolozsvárt festettem és magammal vittem Athénba. Tulajdonképpen az 1980-as évek második felének a tűrhetetlen lelki és szellemi nyomásának a jele, ami erős prés volt, amelyben mindannyian éltünk. Úgy éreztem minden összeomlik, és az egyetlen kiút a távozás. Ezért mentünk el.

Az utolsó fénykép (1988) / Idill és robbanás (1993)Az utolsó fénykép (1988) / Idill és robbanás (1993)

A kulturális és szellemi szabadságon túl – ami éppen fogytában volt Romániában – beszéljünk arról is, hogy a szabadság konkrétan azt is jelenti, hogy az embernek van szabadideje. Kolozsvár után Athén ebből a szempontból mit jelentett?

- Kolozsváron tanítottam a pedagógiai főiskola rajztanárképző szakán, majd különböző helyi középiskolákban, az Apáczaiban, a Báthoryban, végül a Brassaiban is. Huszonegy éven keresztül tanítottam, és hát nagyon nehéz volt összeegyeztetni a tanári munkát a műtermi tevékenységgel. Ebben a két évtizedben nagyon sokszor dolgoztam éjszaka. Közben kisgyermeket is neveltem.

Ezért aztán úgy döntöttem, hogy lemondok a fél katedrámról, mert nekem nagyon fontos volt, hogy művészetileg ne törjek meg. Nagyon sok kollégám került abba a kritikus helyzetbe, hogy tanárként, nem tudta folytatni a festői mesterséget.

Görögországban már nem tanítottam, kezdetben nem is ismertem a görög nyelvet. Aztán nagyon hamar megtanultam, de a férjemmel olyan munkamegosztást találtunk ki, hogy ő tanított – miután letette a görög nyelvből a különbözeti vizsgákat –, én pedig rendeztem a kiállításokat, tehát általában a szervezési, kapcsolattartási feladatokat vállaltam. Több egyéni kiállítást sikerült megszervezni nekem is, a férjemnek is, és mindkettőnket tagjává fogadott a görög művészeti szövetség is. Sőt, mindketten szerepelünk a Modern görög művészet lexikonban, ami ritkaság, mert kívülről érkezőket ennyire nem nagyon fogadtak be. Minket viszont igen. (Szerk. megjegy.: az Iskola Alapítvány 2019-es 100 év erdélyi magyar képzőművészet c. kiadványából viszont kimaradtak.)

Nagy Anna: Család az asztalnál (1982).Nagy Anna: Család az asztalnál (1982).

Az Ön festészetében meghatározó motívum a nő, az anya. Közismert, hogy a művészeti hagyomány egyik központi toposza a nő, de többnyire egy eroticizált, szexualizált változatban, vagy például a szakrális festészetben szimbólumként jelenik meg. Az Ön képein ezzel szemben a nő egy realisztikus, közvetlen emberi nyelven fogalmazódik meg.

- Egyrészt van egy közvetlen személyes élményem, belülről látom a nő helyzetét. Másrészt rendkívül fontos témának tartom, mert az anya, a nő szerepe sokkal több megbecsülést érdemel, mint amennyi figyelmet kapott és kap.

Szintén a témához tartozik, hogy még mindig viszonylag ritka, hogy képzőművészeti körökben egy nő ismert és elismert festő lehessen.

- Ez így igaz, és ennek nagyon sok, bonyolult oka van. Elsősorban ott vannak az évszázados tradíciók, amelyek nagyon kevés nőt engedtek alkotni és érvényesülni. Annak ellenére, hogy voltak kiváló festőnők, akik az utóbbi időkben kezdtek előkerülni.

Másrészt nagyon nehéz összeegyeztetni mindazt, ami egy festőnőre hárulhat: egy munkahelyen dolgozni, a műteremben alkotni, családi életet élni, gyereket nevelni. Ezek nagyon megnehezítik egy nő életét, akkor is, ha nagyon segítőkész az élettárs, a férj. Nekem nagy szerencsém volt, hogy egy velem együttműködő férjem volt-van, Andonisz Papadopoulosz, aki mindenben részt vett: a házimunkában, a gyereknevelésben. Mi a munkát megosztottuk: amikor én festettem, akkor ő végzett el más feladatokat, mikor ő festett, akkor én. Nekünk egy gyerekünk van, és tudom, hogy egy kisgyerek nevelése legalább 14 éves korig úgyis főleg a nőkre hárul.

De mindezeken túl nagyon erős és szenvedélyes elhatározás kell ahhoz, hogy valaki folyamatosan fessen, alkosson, dolgozzon, nagyon sok akadály van. S bár keveset beszélünk róla, a festészet egyszersmind fárasztó fizikai munka is, bírni kell az órákig álldogálást a festőállvány mellett. Nekem nagyon erős az akaratom, én erre készültem, én ezt akartam csinálni.

Fent: Az anyaság dicsérete (részlet, 1971). Lent: Az anya és a bohóc (részlet, 1970). Fent: Az anyaság dicsérete (részlet, 1971). Lent: Az anya és a bohóc (részlet, 1970).

Athénból 2009-ben Budapestre költöztek. Kolozsvár egy multikulturális közeg, Athén egy más kultúrájú világváros, Budapest szintén más típusú kulturális-szellemi közeget jelent. Ez hogy élte meg? Mennyire volt például a görög közegben idegen?

- Ez egy nagyon bonyolult dolog, aki ilyesmit nem élt át, annak nagyon nehéz megérteni. Görögország egy nagyon színes világ, csak addig éreztem magam idegennek, amíg meg nem tanultam a nyelvet. Athén egy 4 milliós világváros, de kiderült, hogy mint bármelyik nagyvárosban, ott is hasonló kategóriák és hasonló viszonyok a meghatározóak. Azaz egy athéni tanár nem különbözik annyira egy kolozsváritól, vagy budapestitől, ahogy egy athéni orvosban is megvan az az attitűd, szellemiség ami minden nagyvárosi orvosban fellelhető. Tehát ezek a társadalmi kategóriák lényegében mindenhol megtalálhatóak, árnyalatnyi eltérésekkel ugyanaz a gondolatvilágunk – amit én már Kolozsváron megismertem.

Ennek a megértéséhez segített hozzá a nyelv: a különböző történelmi tradíciók, vagy az eltérő vallások megismerhetőek a műveltség, az olvasottság révén. Ezért nem értek meglepetések, nagyon jól be tudtam illeszkedni a görög fővárosban, és érdekes, számukra ajánlólevél volt az, hogy én magyar vagyok. Ez jólesett.

Magyarországon sem érzem az erdélyi kultúrától való eltérést. Mert úgy látom, a valódi történelmi-kulturális kötödésekhez képest az, ami eltérő, az történelmileg nagyon rövid távú. Olyannyira kicsi ez az eltérés, hogy nem tartom fontosnak ebben lubickolni. Vannak olyan hangok, miszerint frusztráló erdélyiként Magyarországon lenni: én ezt sosem éreztem, most sem érzem. Ez természetesen attól függ, hogy az ember milyen kapcsolatokat teremt és tart fenn, de én itt is megtalálom azt az intellektuális kört, amely rálátással van a múltra és a jövőre nézve is. A multikulturalitás nem csak Erdély sajátja, Athén és Budapest is multikulturális: ott is, itt is élnek más nyelvű-kultúrájú emberek, vannak vegyes házasságok, és így tovább. Engem nem csap pofon ez a téma.

A sokféleségen keresztül az egységesség látásmódja erőteljesen jellemző a festészetére is. Azaz, bár nagyon sokféle hagyomány interpretációját véltem felfedezni a képein, stilisztikailag, kompozicionálisan ezek egy szerves belső egységgel kapcsolódnak egymáshoz – attól függetlenül, hogy hol és mikor festette a képeket. Említette a belátást a múltra és a jövőre nézve: ennek a belső, autonóm egységnek eszerint az idő a kulcsa?

- Egyrészt az idő, másrészt az, hogy nem léptem ki önmagamból. Mondhatni van egy lírai énem, amelyet racionálisan kompozíciókká tudok szervezni, illetve van egy világlátásom is, ami remélhetőleg szintén megjelenik a képeimben.

Ebben közrejátszik az európai képzőművészeti hagyomány egyetemessége.

- Biztosan, és éppen ezért érzem azt, hogy bármelyik stílustörténeti korszak az enyém is. Én nem ragaszkodom mereven ahhoz, hogy korszerű legyek. Nem gondolom, hogy nekem az éppen most, pillanatnyilag uralkodó irányzatokhoz kell alkalmazkodnom.

A képzőművészet az utóbbi évtizedekben jelentősen nyitott a digitális szféra felé, sokan ebben látják a jövőt. Ezt hogy értékeli?

- Ez szintén egy nagyon érdekes téma, erről hosszasan beszélgettem a grafikus lányommal: számomra az eszköz és az alkotás viszonyában ragadható meg leginkább. Ebben az értelemben a digitalizáció, az internet, a közösségi média eszköz, arra való, hogy közvetítsenek. A különböző digitális technológiákkal, gépekkel alkotott műveket is az emberi elme alkotja, az irányítja, az határozza meg. Így másodlagos, hogy milyen eszközökről beszélünk, a lényeg mégis az emberi alkotás.

Ezzel együtt a véleményem szerint a maradandó alkotások azok, amelyek anyaggal, anyagból készülnek. Meggyőződésem szerint a festészet folytatódni fog, bármilyen stílusok bukkanjanak is fel. Nem arról van szó, hogy elvetném a digitális műveket, csak egyszerűen úgy érzem, hogy a valódi alkotás az materiális, azaz a hagyományos alkotás. Természetesen a digitális műveket nagyon tudom élvezni, rendkívül jól használhatóak, de számomra ez a szféra a kapcsolatteremtés eszköze marad. (Szerk. megjegy.: 2021-ben Nagy Anna az Országos Széchényi Könyvtár elektronikus felületén kiadta Móló című vers és grafika válogatását.)

Térjünk vissza a kiállításhoz: mit jelent Önnek a kolozsvári közönséggel való találkozás?

- Kolozsvár a szülővárosom. Nagyon szeretem magát a várost, nagyon nagy örömöt okozott a belvárosi környeztet, azok a szép épületek, a Szent Mihály templom, a főtér. A megnyitón nagyon sokan eljöttek, régi ismerősök, kollégák, volt tanítványok, ismeretlenek – kellemes meglepetés volt, hogy ennyien eljöttek, nagyon jólesett!

Nagy Anna: Erdélyi hegyek (részlet, 1996)Nagy Anna: Erdélyi hegyek (részlet, 1996)


Gyakorlatilag az életművének a szemelvényei láthatóak a kiállítótermekben. Úgy vélem, ez elindíthatott egyfajta önreflexiót.

- Igen, így van... Először is a múzeum tulajdonában lévő 9 képemet durván 30 éve nem láttam… Ugyanakkor megdöbbentett, hogy mennyire egységes az anyag, nem jött, hogy higgyek a szememnek. Az is erős felismerés volt, hogy Kolozsváron mennyit és hogyan dolgoztam, mekkora kompozíciókat alkottam... De megragadott az is, hogy valóban, ez a kiállítás tükrözi azt, hogy milyen a festészetem. Elmondhatatlan élmény ezt így látni.

A kiállítás megtekinthető 2021. december 5-ig a Kolozsvári Művészeti Múzeumban.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS