„Csak hagyni kell, hogy a tánc megnyissa az embert”
Horváth-Kovács Szilárd 2021. november 30. 16:48, utolsó frissítés: 17:03A rendezvény kurátorával, Könczei Csillával és társszervezőjével, Gondos Emőkével beszélgettünk.
A tavaly egy háromnapos Kortárs Táncantropológiai Műhelyt szervezett a Tranzit Ház, viszont kénytelenek voltak az akkor hatályos járványügyi intézkedéseknek megfelelően online tartani. Az idén ismét megszervezték, sőt megerősödve, hétnapossá növesztve a korábbi három napos eseménysorozatot, amely most Tánclabor a Tranzitban (Dance Lab in Tranzit) címmel futott, és a Covid-19 elleni oltásnak köszönhetően a művészek, táncantropológusok, a helyi és nemzetközi meghívott szakemberek és a közönség élőben is találkozhatott. Voltak műhelygyakorlatok, előadások és szimpózium.
Könczei Csilla kurátorral, a Tranzit Alapítvány elnökével és Gondos Emőke társszervezővel beszélgettünk.
A kortárs művészetek, köztük a tánc is mindig fontos volt a Tranzit Ház számára, számos elméleti és gyakorlati eseményt szerveztek az utóbbi évtizedekben, amelynek csak egyetlen állomása volt a tavalyi Dance Lab. A 2021-es projekt miben tért el a tavalyitól? Mekkora munkát jelentett a szervezés, a felkészülés?
K. Cs.: A Tranzit Házban – gondolom, láthatóan – a kezdetektől fogva arra törekedtünk, hogy a művészetek lehetőleg minél szélesebb spektrumát éltessük, és olyan együttműködéseket gerjesszünk, amelyek át tudnak lépni az akadémiai oktatásban kialakult merev diszciplináris határokon. (Szerk. megjegyz.: lásd a cikk végén a Kpcsolódókat, illetve a Tranzit Ház honlapját.) A tánc első perctől kezdve kiemelt szerepet kapott ebben, és ennek azt hiszem, személyes vonatkozása is van, mivel édesapám révén mi a családban a táncházzal nőttünk fel. A tavalyi és az idei tánclaboratóriumoknak 2000-tól 2019-ig számos eseményünk közvetlen előzményeknek számítanak, mivel a domináns megközelítés antropológiai szemléletű volt.
2020-ban azért is kezdhettünk újra komolyabban foglalkozni a tánccal, mert a Tranzit Alapítványnak egy nagyon dinamikus és elkötelezett szervező csapata van. Nagy részük egyébként tanulmányai során beleásta magát az antropológiába, a BBTE-en kollégáimtól és tőlem is hallgattak antropológiai kurzusokat Seprődi Attila, Magyari Noémi, Csiki Réka és Gondos Emőke. Tudják miről van szó, értő módon tudnak hozzá állni ehhez a projekthez is. Claudiu Lorand Maxim, aki néhány éve az alapítvány ügyvezető igazgatója, ahhoz is nagyban hozzá járul, hogy sikeres pályázatokat tudunk benyújtani az AFCN-hez, amely a tavalyi és az idei táncos projektjeink főtámogatója. Ebben a projektben, de azon túl is az új audiovizuális technológiák kifinomult és kreatív használata elengedhetetlen része az alkotási folyamatnak, és a távkommunikáció biztosításának. A világjárvány idején ezeknek különösen megnőtt a jelentőségük. Ezért is nélkülözhetetlen volt Gödri Attila, Mihai Stanciu és Schneider Bence közreműködése, akik egyébként szintén hozzátartóznak a csapat magjához.
A tavalyi táncos laboratóriumot, a Kortárs Táncantropológiai Műhelyt szinte elkaszálta a Covid-19, de aztán leleményes megoldásokat találtunk arra, hogy a távolsági kommunikáció ellenére, vagy talán éppen annak sajátos lehetőségeit kihasználva, mégis nagyon értékes alkotások születhessenek, köztük talán éppen az első Kiber Kvintett (szerk. megjegyz.: az eseményről itt számoltunk be). Az idei Tánclaboratórium nagyobb volumenű eseménysorozatot eredményezett, egyrészt azért, mert a résztvevők nagy része el tudott jönni a Tranzit Házba, másrészt mivel kiegészült egy konferenciával. Ez nagyobb szervezést is igényelt, amit csakis a Tranzitban dolgozó kollégák együttműködésével lehetett megvalósítani. Ezenkívül felkértem Gondos Emőkét, hogy legyen a szervezőasszisztensem, valamint Urvi Vorát, hogy legyen a konferencia társszervezője. Georgiana Gore nagyon hasznos tanácsokkal látott el, vele is sokat agyaltunk Zoomon az eseményeket megelőzően. A feladatok szétosztása fontos része volt a szervezésnek.
Az eseménysorozatra egy jelentős nemzetközi és hazai szakembergárdát hívtatok meg, akiknek tevékenységeik eléggé eltérőek. Hogyan sikerült mindezt leszervezni?
K. Cs.: Mint mindennek, ennek is története van. Úgy fogalmaznék, hogy a meghívottak összetétele és a tematikák az egymásra tevődő és egymást erősítő intézményes és személyes szakmai kapcsolathálók mentén rajzolhatók le. A résztvevők nagyrésze többedjére járt a Tranzit Házban. Vava Ștefănescu, az egykori MAD létrehozója, a mostani CNDB igazgatója már 2002-ben készített nálunk installációt és vezetett táncműhelyt, de már korábbról ismertük egymást, mint az első EuroArt-os támogatás sikeres pályázói, független intézmények képviselőiként. Miki Braniște a Temps d’Image fesztivál igazgatója volt, de azon kívül is rendszeres partnere a Tranzitnak. Georgiana Gore részt vett az ICTM szimpóziumon 2006-ban, majd 2015-ben a Tánc és transznacionalitás konferencián, úgyhogy most látogatott ide harmadszor. Egyébként Egil Bakka is itt volt 2006-ban, aki most norvégiai kórházi ágyából lépett be virtuálisan a konferenciára. Mindketten a Choreomundus alapítótagjai, és a fiatal művészek és kutatók lelkes támogatói. A művészek közül Alexandra Dancs és Bogdan Olarson is visszatérő vendégei a Háznak, reméljük, a jövőben is azok lesznek.
A résztvevők egy része az ICTM szakmai szervezetén keresztül kapcsolódik egymáshoz, aminek a rendezvényein rendszeresen találkozhatnak, és eszmét cserélhetnek. Ennek a szervezetnek az 1989-es fordulat után lehettem tagja, azóta ismerem Egil Bakkát, és későbben az ICTM konferenciákon kerültünk közeli kapcsolatba Georgiana Gore-al. Ott ismerkedtem össze Urmimala Sharkar-al is, az indiai professzorasszonnyal. De Sashar Zarif-al is egy ICTM konferencián futottunk össze először, Astana-ban. Több éven keresztül tervezgettük, hogy egyszer majd eljön Kolozsvárra és összehozunk valamilyen közös projektet. Őneki még nem sikerült eljutnia fizikailag. A Choreomundus szoros szálakkal kapcsolódik az ICTM-hez, nemcsak a személyi átfedések miatt, hanem hasonló szemléletmódjaik miatt is. Mindkét intézmény gyakorlatában természetesnek számít az eltérő, különböző korokban és régiókban gyökerező táncos hagyományok, történeti és kortárs táncos jelenségek iránti széles körű érdeklődés. Egil Bakka alapkutatásai például a norvég hagyományos párostánckultúráról készültek, és most az afrikai hagyományos tánckultúrák felé fordult, Georgiana Gore pedig, miután egy évtizedet élt és kutatott Nigériában, többek között a rave kultúrával, a flash-mob jelenségével foglalkozott. A Choreomundus modell-értékű lehet számunkra is, nyitottsága és a diverzitás elismerése miatt. Vendégtanárként itt ismerkedtem össze Urvi Vorával is, aki nemcsak tehetséges művész, hanem kitűnő fiatal kutató is, valamint a dél-amerikai táncos szakembereket összefogó Multilogos alapítóival, Beatriz Herrera Corado-val és Raymundo Ruiz González-el is, akik az egyeduralmú angolszász tudástermelés és terjesztés mellett igyekeznek teret nyerni a spanyol nyelvnek. Mint „hazait”, a végére hagytam az öcsémet, Könczei Csongort, aki ezúttal nem kutatói, szervezői és koreográfusi minőségében vett részt a beszélgetésen, hanem mint a Sapientia egyetemen létrehozott újdonsült táncszak vezetője, néhány kollégájával együtt. Az intézményes és személyes kapcsolatok rizómaszerű szétterjedésével újabb és újabb konfigurációk keletkezhetnek, ezek nemzetköziség életfontosságú a művészetek és a tudományok számára. Hogy a nemzetközi kapcsolatrendszernek milyen fontos szerepe lehet, arra egy kicsit vicces, de jó példa, hogy én román kolléganőmmel, Corina Iosif-al nem itthon, hanem egy lengyelországi ICTM konferencián ismerkedtem össze. Azóta is együttműködünk.
A projekt egyik célkitűzése tehát az intézményes és szakmai kapcsolatok sűrűbbé, szétágazóbbá tétele. Ezt amolyan tranzitos célkitűzésnek is lehet tekinteni: a hosszú távú munkakapcsolatokhoz való ragaszkodás mellett újabb találkozási pontokat keresünk, és olyan személyeket is igyekszünk összehozni, akik lehet, hogy a mi hozzájárulásunk nélkül elkerülnék egymást. A beszélgetések végső tematikája egyébként hosszas tépelődések, egyeztetések után alakult ki, de végső soron nagyrészt tartalmazták azokat a szempontokat, amiket a projekt pályázati leírásában javasoltam. Ezek a következők lennének: a különböző diszciplínák kortárs táncról és általában a táncról kialakított fogalmainak körüljárása, a tánc oktatásában kialakult eurocentrikus perspektíva kiszélesítésének lehetőségei és a világban történő különböző dekolonizációs folyamatok értelmezései, a történelmi változások és az intézményes korlátok befolyása a tánc gyakorlatára és oktatására, a tánc hatalom általi kisajátítása, illetve a tánc által történő felhatalmazás lehetőségei és példái, a tudásrendszerek táncbeli megtestesülése és végül a tánc szerepe a kortárs társadalomban, illetve az aktuális társadalmi kérdések iránti érzékenység a kortárs táncban.
A tavaly a workshopok, a műhelygyakorlatok is online voltak, az idén már személyes jelenléttel valósult meg. Voltak rá érdeklődök?
G. E.: Mindenképpen szerettük volna, hogy legyenek műhelyfoglalkozások, és lettek. A művészek párokat alkotva tartottak egy-egy foglalkozást (Vora Urvi és Dancs Alexandra, illetve Zarif Sashar és Olarson Bogdan, akik, a korábban készült szólódarabjaik mellett a rezidencia alatt alkotott duettjeiket is előadták), emellett egy brazíliai táncművész és táncantropológus, Lia Meirelles is tartott két bevezető műhelygyakorlatot a kortárs táncba. Az eddigi gyakorlat azt mutatta, hogy az előadásokra eljönnek az emberek, de a műhelygyakorlatra alig néhányan. Ezzel szemben most nagyon gyorsan elfogytak a helyek, minden listánk hamar betelt, le kellett zárnunk a regisztrációt. Mindenik workshop telt házas volt. Ebből az látszott, hogy az emberek nagyon akarnak csinálni valamit, ki akarnak mozdulni otthonról, fizikailag jelen lenni valahol, és megmozgatni a testüket. Ugyanakkor nemzetközileg ismert művészek tartották a foglalkozásokat, ennek is biztosan volt egy hívóereje.
Pedig úgy vélhetnénk, hogy a kortárs tánc viszonylag ismeretlen, a táncantropológia mint diszciplína is jóformán ismeretlen a környékünkön.
K. Cs.: Anélkül, hogy mélyebben belemennék valamilyen elméleti fejtegetésekbe, én azt gondolom, hogy a kortárs táncnak abban a fajta felfogásában és gyakorlatában létezik egy óriási potenciál, ami szerint a tánc nemcsak már létező mozdulatsémák és mozdulatsorok reprodukciója, hanem a kreativitás táptalaja. Ami ráébreszt arra, hogy az egyéni és közösségi alkotóképességnek most is teret lehet biztosítani, és a tánc nemcsak betanult koreográfiák végnélküli ismétléséből, és mások által kitalált táncfolyamatok gépies másolatából áll. Furcsa módon ebben a szemléletmódban nincsen semmi újító, hanem pont ez az ami visszavezetheti az embereket azokhoz a tradíciókhoz, ami az emberiség történetében végtelenül gazdag, sokszínű táncformákat hozott létre, még mielőtt a tömegkultúra sorozattermelése megmerevítette és homogenizálta volna.
Ami a táncantropológiát illeti, ebben elsősorban a tánccal való tudományos foglalkozás nemzetköziesítését látom. Ez nem egy könnyű feladat, mivel mint minden tudomány, ez is szakirodalomból táplálkozik, ráadásul mivel empirikus alapja a test mozgása, gyakorlásához szükség van gyakorlati és audiovizuális forrásanyagok bevetésére is. Néhány éve kísérletezek a táncantropológiával egyetemi kurzusok formájában, és látom, mennyire nehéz ezeket előteremteni itt, Kelet-Európában, helyi nyelveken. A nemzetközi együttműködés ezeknek a nehézségeknek a leküzdésében is segíthet.
G. E.: Összekapcsoltuk a táncantropológiai elméleti vonalat a kortárs tánccal: azaz egyszerre adtunk helyet a művészi kibontakozásnak, illetve reflektáltunk ennek folyamatára. Én azt hiszem, hogy a gyakorlati vonatkozások vonták be leginkább az embereket, a workshopok és a művészi-esztétikai élményeknek a lehetősége, a szimpózium beszélgetéseit a közönség inkább online követte (több mint 500-an nézték meg). A kortárs táncról sok helyen esik szó, találkozhatunk vele a Youtube-on, a közösségi médián is, de ez kiválthat egyféle viszolygást a kortárstól, „én ebből semmit sem értek” alapon. De azon keresztül, hogy itt voltak foglalkozások, lehetett beszélgetni a művészekkel, részt vettek az események szervezésében és tematizálásában a táncantropológusok, az egész sokkal emberibbé, közvetlenebbé, érhetőbbé vált. Emellett a szimpózium közvetlenül és közvetetten végig reflektált arra a kérdésre is, hogy mit tud nyújtani a tánc, milyen kapcsolatok vannak, mondjuk a néptánc és a kortárs táncművészet között, és így tovább. Ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált, hogy mikor például valaki egy csárdást néz, vagy egy csárdást jár, akkor azt senki sem akarja értelmezni, nem töprengenek el azon, hogy a gesztusok, a mozdulatok, a lépések vajon mit jelentenek – hanem csak élvezik és megélik a táncot. Ehhez képest úgy tűnik, mintha a kortárs táncművészet ennek az teljesen ellenkező pólusán állna. Pedig mind a kettő tánc, élvezhető, megélhető, értelmezhető, s mindkettőnek megvannak a maga társadalmi-kulturális funkciói.
Valahol abban látom a lényeget, hogy ezeket a különböző embereket összehozzuk, találkoztassuk őket, amiből majd születik valami: beszélgetés, vita, ismerkedés. Nem szerettünk volna akadémikus jellegű konferenciát, ahol teljesen frontálisan megmondja valaki mi a helyzet a témával, s aztán mindenki hazamegy kifáradva, hanem egy közvetlenebb, szabadabb beszélgetés alakuljon ki, ismerkedjünk egymás gondolataival, találkozzanak a nézőpontok.
A DanceLab szimpózium konkrétabban milyen témákat érintett?
G.E.: Az első beszélgetésben a Multilogos-al kezdtük, egy nemzetközi példával, hogy aztán a továbbiakban a lokális vonatkozásokig jussunk el. Ez egy gondolatserkentő „prológus”-nak volt szánva, ami tematizálta, hogy hogyan lehet szerveződni a beágyazott intézményi kereteken kívül. A Multilogosban táncantropológusok dolgoznak, így azon túl, hogy táncolnak, azt is tudatosan keresik, vitatják, hogy a táncnak mi a társadalmi szerepe, funkciója, nagyon érzékenyek a társadalmi kontextusokra. Vagy felmerült az a kérdés, hogy a kultúrában mi a tánc szerepe, azaz hol művelik, miből inspirálódnak, milyen nyelvi közegekben, milyen közösségi viszonyokban. Ugyanis a Multilogos tagjai főként a nemzetközi, angol nyelvű dominanciával – és tradíciókkal – állnak szemben. Ezért is kerekedett vita.
Gyakorlatilag egy kolozsvári volt zsinagógában egy magyar-román szervezésben, egy indiai lány moderálásával latin-amerikaiak vitáztak egy angol–francia szakértővel. Azt hiszem innen nézve kikerülhetetlen a kolonizáció kérdése.
K.Cs.: A Tranzit Alapítvány mindig is törekedett a többnyelvűségre. A promóciós anyagaink többnyelvűek, az internetes felületeink is azok, a rendezvények nagyrésze többnyelvű, illetve gyakran alkalmazunk szinkrontolmácsolást. Erre nagyon rá kell dolgozni, energia és időigényes munka ez. Ezen a rendezvényen gyakorlatias szempontok miatt közösen döntöttünk úgy, hogy a közlekedő nyelv legyen az angol, és a helyi jellegű panelben a román. Felajánlottuk a fordítás lehetőségét, és azt, hogy a beszélgetést folytassuk két nyelven, magyarul és románul, de a magyar résztvevők amellett voltak, hogy egyszerűsítsünk, mivel mindannyian kitűnően beszélnek románul.
G. E.: A szimpózium szervezése során belső beszélgetésekben is többször felmerült a Kelet-Nyugat lejtő és a posztkolonializmus. Én személyesen nagy pozitívumnak tartom, hogy személyesen érintett emberek is részt vettek ebben a diszkurzusban. Számomra az volt az érdekes kérdés, hogy nekünk, erdélyi magyaroknak mindez mit jelent, hogyan értelmezhető? Nyilvánvalóan Kelet-Európában ez egy másfajta helyzetből ered. Számunkra is létezik a Nyugat-Kelet szembeállítás, ám mi igyekszünk Nyugat fele orientálódni, felzárkózni. A dekolonizációs diskurzus viszont arról szól, hogy a múltat valahogy feldolgozzák, reflektáljanak hatásaira, és (például India esetében) az angolszász dominanciával szembesülve – szembemenve – rekontextualizálják saját lokális kultúrájukat.
A szimpóziumon volt beszélgetés a négy rezidens művésszel is.
K.Cs.: A rendezvény során a művészekkel tulajdonképpen nemcsak egy beszélgetésre került sor. Az egyes performanszok, az egyéni előadások és a duók majd mindegyikét ún. „artist talk” követte. De úgy gondoltuk, a művészeknek a szimpózium keretén belül is meg kell nyilvánulniuk, hiszen az egész projekt gerincét az ő alkotói munkájuk képezte. Mivel az egész beszélgetéssorozat időbeli kerete szűkös volt, sajnos csak néhány kérdést tudtunk érinteni, de ezek alapvető kérdéseket érintettek, mint például hogyan tud egymásra hangolódni két test mozgása egymás jelenlétében vagy hiányában, és hogy a technológia milyen módon segítheti elő az új, innovatív megoldások létrejöttét.
G.E.: Nagyon gyorsan telt az idő, így nagy mélységekbe nem lehetett belemenni, pedig érdemes lett volna. Hiszen nagyon izgalmas dolgokkal kísérleteztek, gyakorlatilag a tavalyi Dance Lab során találkoztak először, de többen is csak az online ismerkedhettek, most viszont személyesen és online is együtt dolgoztak. Így erősen kapcsolódtak annak feldolgozásához, hogy mit jelent a találkozás, a kapcsolódás, a jelenlét, így volt egy határozott önreflexív, személyes, térhez kötődő vonatkozása az előadásoknak, performanceoknak. Ebben az értelemben lehetett volna egy bővebb artist talk.
„Mi a »kortárs«?”
G.E.: A „Mi a »kortárs«?” beszélgetéstömb egyik legteoretikusabb, s ebben az értelemben a leginkább belső szakmai körnek szóló rész volt. Mint a cím is mutatja a kortárs tánc kortársiasságára kérdezett rá, az időhöz, a jelenkorisághoz való kapcsolódásához, a műfaji meghatározottságokra, vagy arra, hogy vajon mindez csak egy befogadói attitűd, egy esztétikai kategória. Olyan szakértők beszélgettek ezekről a kérdésekről, mint Miki Braniște (Colectiv A), Georgiana Gore (Choreomundus, Université Clermont Auvergne), Urmimala Sarkar (Jawaharlal Nehru Egyetem, Új-Delhi), Vava Ștefănescu (CNDB).
Ezt követte az a beszélgetés, ahol a Sapientia oktatói mutatkoztak be és vitatkoztak a „kortárs” és a „hagyományos” tánc viszonyáról, bonyodalmairól. Majd közösen levontátok a szimpózium következtetéseit.
K.Cs.: Ez a beszélgetés lett volna szándékom szerint a leggyakorlatiasabb, hiszen arra gondoltam, fontos szembesíteni egymással a különböző intézményi modelleket, mégis felmerült sok elméleti kérdés. Itt a tánc oktatására helyeztük a hangsúlyt. Bár a bukaresti táncközpont (CNDB) és a Sapientián újonnan alakult táncszak működési szerkezete, koncepciója nagyban eltér egymástól, érdekes volt egymás mellé helyezni a két intézmény történeti hátterének párhuzamos narratíváit. Romániában a kortárs tánc és a táncház, ami a sapientiás oktatók egy részének bölcsője, 1989 előtt egyaránt „földalatti” jelenségként indult, az ellenkultúra részeként, amit a hatóságok rossz szemmel néztek. A Vava Ștefănescu, Corina Iosif, Miki Braniște és a Sapientia oktatóinak, Könczei Csongornak, Székely Melindának, Feketelaki Tibornal és Jakab Melindának részvételével folytatott beszélgetés az intézmények bemutatásán túl arra is jó volt, hogy rámutatott, új kommunikációs helyzetekben otthonos fogalmakat is újra kell definiálnunk és hogy igény van további közös beszélgetések összehozására. Abban mindenki egyet értett, hogy ki kellene terjeszteni a tánc oktatását.
G.E.: Visszautalva a kolonizációs témára, számunkra az a kérdés, hogy mi a magyar állammal, az „anyaországgal” a viszonyunk, úgy hogy közben magyarként egy másik államban élünk, s azzal is van egy kapcsolatunk. És itt nagyon sok ellentmondás van, például a kulturális fennmaradást a magyarországi és Európai Uniós pályázatokkal próbáljuk megoldani – ami egyszersmind a román kultúra része is. Az, aki a táncművészetben tevékenykedik – akár kortárs táncról, akár néptáncról van szó – szükségszerűen szembesül ezekkel és hasonló kérdésekkel, csak más perspektívából mint egy indiai vagy egy dél-amerikai. Ezért fontos kérdés, hogy melyek a közös pontok, közös kérdések, mivel és hogyan tudunk becsatlakozni a globális nemzetközi diskurzusba, mert hiba lenne megmaradni csak a zárt kis lokális problémáinkban. Emellett problematikus ott is, itt is, az intézményes és a nem intézményes tudásformák viszonya, a globális és lokális tendenciák feszültségei. Belelehet gyökerezni egy lokális hagyományba, de ugyanakkor különböző intézményesülés során be lehet kapcsolódni a tágabb, nemzetközi vonatkozásokba is – a programnak ez volt egyik következtetési iránya. Ennek egy manifesztációja volt az is, hogy egyszerre akartunk jelen lenni fizikailag Kolozsváron, a Tranzit Házban, de ugyanakkor egy globális szcéna előtt is, az interneten keresztül.
A következésekben is az az indító kérdés kapott nagyobb teret, hogy mi a tánc jövője, hogyan lehet kutatni a múltbeli táncokat, hogyan lehet ezeket művelni a jelenben – hiszen minden tánc a jelenben működik, még a legtradicionálisabb is. A tánc jövője kapcsán a kutatás és művelésen túl érintve a társadalmi kontextust, kitekintettünk az oktathatóság kérdéseire is, azaz, hogy most, Romániában hogyan lehet táncot „csinálni”, milyen együttműködések lehetnének. Az volt a legizgalmasabb, hogy nagyon különböző beállítottságú emberek vettek részt: éppen ebben állt a Tranzit Ház szerepe, hogy minden félnek lehetőséget adott a találkozásnak, a szembesülésnek, a kapcsolatok kialakulásának. Mert egyébként lehet, hogy a különbségek miatt egyébként nem ülnének le beszélgetni.
Kurátorként milyen következtetések vonhatóak le az eseménysor után?
K. CS.: A rendezvény végére, a Corona-helyzet által okozott visszafogottság ellenére, amolyan igazi fesztiválhangulat alakult ki, amin azt értem, hogy a társaság nagyon összemelegedett, egymásra hangolódott. Lerítt mindenkiről a sikerélmény: a művészekről is, a szimpózium résztvevőiről is, de a szervezőcsapatról is. Már a búcsútalálkozón is az volt a domináns téma, hogy mikor találkozhatunk újra, ki mikor tudna visszajönni, és hogy milyen újabb közös projekteket lehetne kitalálni. A pozitív emocionális hozzáállás és a „politikai akarat” tehát megvan, és mindenki úgy látja, hogy a Tranzit Ház jó hely az ilyenszerű projektek számára. Egyáltalán, hogy jó hely a szabad és kollaboratív alkotómunka számára. A folytatást pihent aggyal kell majd megterveznünk, miután sikerült részletesen kielemezni az idei tranzitos tánclaboratóriumot.
Mi volt a személyesebb hozadék résztvevői szempontból?
G. E.: Az esemény előtt nekem is voltak mondhatni fenntartásaim a kortárs tánccal, szép dolog, tisztes távolból mindig is érdekelt, csodáltam, hogy az emberek mit tudnak a testeikkel csinálni. De ez megmaradt vagy egy esztétikai élmény szintjén, vagy frusztrációval maradtam, hogy én nem értek semmit. A Dance Lab rendezvényei során így én is bejártam egy utat. A beszélgetések, találkozások, előadások sokkal közelebb vittek a témához, sőt, „megvilágosodásaim” is voltak.
A kollégák is viccesnek találták, de egyik rádöbbenésem, felismerésem az volt, hogy mindenkinek van teste. S mivel a tánc médiuma a saját test – ebben tér el más művészeti formákról –, az „eszköze” mindenkinek adott, hiszen van teste! Azaz mindenkinek hozzáférhető a kortárs tánc, amin felül persze lehet képezni magunkat, lehet tanulni. És ebben én egy jelentős emancipatorikusságot fedeztem fel: mindenkinek hozzáférhető, egyáltalán nem valami távoli dolog. Így láttam be, hogy azzal a hozzáállással, hogy a művészek, az alkotók valami elérhetetlent, megfejthetetlent és idegent igyekeznek létrehozni, a befogadó valójában magát fosztja meg egy egyedi élmény lehetőségétől. Az fogalmazódott meg bennem, hogy minden, ami kortárs, csak azért olyan „magas”, hogy teret hozzon létre, teret adjon a befogadónak a művészi intenciókon túl a saját gondolatok, érzések megélésére. Tágabb kontextusban pedig a társadalomnak az önreflexióra, a kortárs problémák feldolgozására. Csak hagyni kell, hogy a tánc – akár a táncolás, akár egy jó művészi előadás – megnyissa az embert. S legyen szó akár a kötött mozdulatokból álló hagyományos táncról, akár a szubjektívebb, belülről fakadóbb kortársról, mind a kettő egyéni kifejezés, és egyszersmind kapcsolódás valakihez, valamihez, a testükhöz, önmagunkhoz, másokhoz. Georgiana Gorera utalok vissza, aki szerint a tánc nem a mozgás, hanem a kapcsolódás művészete.
Nyitókép: Szimpózium: A „kortárs” és a „hagyományos” viszonya a globális/lokális térben, Könczei Csongor, Jakab Melinda, Székely Melinda, Feketelaki Tibor, Könczei Csilla, Miki Branişte, Corina Sârbu, Vava Ştefănescu. Fotó: Tranzit Ház / Lorand Maxim.