A kolozsvári egyetemnek fontos szerepe volt az erdélyi középosztály kialakulásában
Szilágyi-Gál Mihály 2021. december 01. 13:50, utolsó frissítés: 16:43Szilágyi-Gál Mihály interjúja Karády Viktor történész-szociológussal
Karády Viktor 1936-ban született Budapesten. 1956-ban emigrált Párizsba, ahol szociológiai és demográfiai képzettséget szerzett. Pályájának Franciaországban a korszak legnagyobb hatású társadalomkutató csoportja (a Raymond Aron által alapított, később Pierre Bourdieu által vezetett kutatóintézet nyújtott keretet, s mint a CNRS (Francia Nemzeti Kutatóközpont) vonult nyugdíjba 2003-ban. Ezután több mint két évtizedig a budapesti Középeurópai Egyetem (CEU) történelem tanszékének volt tanára. Társadalomtörténészi kutatásainak idősávja a Felvilágosodástól a kommunista korig terjed. Főbb témái: a Napóleoni Egyetem történelmi átalakulásai, a francia szociológiai iskola kialakulása, egyetemi integrációja s vezető szerzői (Durkheim, Mauss, Halbwachs) szétszórt munkáinak kiadása, a magyar szociológia intézménytörténete, a Kárpátmedence etnikai és vallási viszonyainak hatása a helyi nemzetállamok kiépítésére, különös tekintettel az iskolarendszerre, a modern zsidóság társadalomtörténete Magyarországon és Európában.
Szilágyi-Gál Mihály: Mesélj életed korai szakaszáról, egészen a kivándorlásotokig feleségeddel Görög Veronikával.
Karády Viktor: A kivándorlás menekülés volt. Nem konkrét okokból, de az ötvenhatos forradalom után úgy gondoltuk, jó volna olyan országban élni, ahol az ember nyugodtan azt a könyvet olvashatja, amit akar vagy szabadon mehet egy másik országba megnézni egy kiállítást. Tehát ilyen abszolút “libertárius” gondolatokkal mentünk el. December végén, karácsony éjszakáján sikerült a fagyott mezőn átkerülni a határ túloldalára, az utolsó napokban-hetekben amikor még nyugat felé egyes pontokon, például az Andau-hídnál át lehetett jutni. Ennek az előzménye, hogy húszévesek voltunk, diákok, valamelyes nyugati nyelvtudással, tehát az átlagnál jobban felkészülten a külhoni életre. Én részben atipikus, de azért eléggé tipikus magyar középosztálybeli családba születtem, mint harmadik generációs értelmiségi. Nagyapám középiskolai tanár volt, apám gépészmérnök, de erős humán érdeklődéssel. Bár volt az apai családban egy katolikus (és feljebb egy sváb) háttér, apám meglehetősen kilógott a korabeli keresztény középrétegből, nem csak agnoszticizmusa miatt, hanem kifejezetten antiklerikális beállítottságával is.
A negyvenes évek változásait – az elejét és a végét egyaránt – utálkozva, igen negatívan élte meg. 1945-ben belépett a Szociál-Demokrata pártba, azelőtt nem volt semmilyen párt tagja, de érzelmileg fiatalon az Adyt olvasó polgári radikális értelmiséghez tartozott. Ady köteteinek eredeti kiadásaiból apám saját kötésében egy egész sorozatom van hol az ő, hol nagyapám szignójával. Ezt a beállítottságot talán ‘Galileistaként’ lehet értelmezni (s ezt az örökséget én is vállalom) – bár ő nem lehetett az 1919 előtti híres-hirhedt Galilei Kör tagja, hiszen a család Jászberényben élt és az érettségijét követő négy évet a Nagy Háború lövészárkaiban töltötte. Ebbe a háttérbe beleillett az, hogy miután 1955-ben Budapest egyik periférikus rangú gimnáziumában érettségiztem s egy nem különösebben igényes verselemzéssel megnyertem irodalomból az országos tanulmányi versenyt, felvettek a Budapesti bölcsészkar intellektuálisan alulszelektált de rendkívül keresett angol-magyar szakára. Itt semmi fontos nem történt velem a Forradalomig azon kívül, hogy találkoztam Veronkával, aki egészen más háttérből jött, mint a Soá félárvája. Úgy döntöttünk, hogy ha már folytathatjuk az életet 1944 és 1956 után, folytassuk együtt. Elég sok hezitálás után mentünk el, mert eredetileg nem gondoltunk emigrációra. 1956 december elején találkoztunk egy aktivista diáktársunkkal, aki azt mondta, hogy itt már nincs remény demokratikus kibontakozásra, mert az új rendszer, ami jön, mindent letarol. Így aztán családi segítséggel elindultunk.
Bécsbe kerültünk, ahol diákokként azonnal ösztöndíjat kaptunk az egyetemen, aminek tudomásunk szerint jó híre volt, úgyhogy ötvennyolc őszéig ott maradtunk. Itt érdekes dolgokat hallgattunk és olvastunk, Veronika a francia, én az angol szakon. De a bécsi egyetem akkor már valójában nem volt olyan, mint történelmi hírneve. A legjobb előadásokat egy kitűnő színháztörténésznél hallgattuk, akiről közben kiderült, hogy éppen akkor szabadult fel a náci múltja miatti tízéves eltiltásából, ami számunkra nem tette vonzóvá. Úgyhogy a Veronika kapcsolatainak segítségével, melyeket már ötvenhétben szerzett, amikor elment az avignoni színházi fesztiválra és aztán Párizsba (míg én az angol gótikus katedrálisokat jártam körbe, autóstoppal), sikerült igen szerencsés körülmények között átköltöznünk Franciaországba, ahol nagyon jó fogadtatásban részesültünk. Ott is megkaptuk a menekült státuszt (ami távolról sem volt magától értetődő) és folytathattuk ösztöndíjas diákéletünket.
Már nem kezdő diákokként (budapesti és bécsi egyetemi múlttal) egy év intenzív nyelvtanulás után a Sorbonne-ra iratkoztunk be, ahol néhány év alatt alapdiplomákat szereztünk. Veronika etnológus lett, én szociológus s emellett befejeztem az angol szakot is. Veronika később doktorált, én ehelyett egy demográfusi felsőbb szakdiplomát szereztem és a francia szociológia klasszikusai műveinek publikációját gondoztam. 1968-ban már mindketten a helyi akadémiai kutatóhálózat (CNRS) társkutatói lettünk, ami közepesen fizetett, de biztonságos ‘nyugdíjas’ kutatói egzisztenciát biztosított. Nekem már korábban (1965-ben) sikerült bekerülnöm egy nemrég alakult kitűnő kutatócsoportba, amit az alapító politológus Raymond Aron-nak köszönhetek, aki asszisztensének fogadott. Aron, a francia szellemi élet egyik domináns ‘liberális’ (és erősen antikommunista) figurája, tandemben dolgozott a kifelyezetten balos (de nem kommunista) beállítottságú fiatal Pierre Bourdieu-vel. Ennek a két mentornak a barátsága megalapozta franciaországi pályámat. Őket ugyan az 1968 májusi diáklázadás, melyben magam messzemenően Aron oldalán álltam, elválasztotta, 1968-ban önálló kutatói állást kaptam, mégpedig (sajátos okokból) Bourdieu részlegében. A CNRS egy rendkívül liberális, nyitott intézményi hálózatot működtetett, egy kissé hasonlóan a szovjet típusú rezsimek akadémiai kutató intézeteihez, avval az igen lényeges különbséggel, hogy ott ez teljesen demokratikus berendezkedésű volt. Mindenkit hagytak szabadon dolgozni, saját témavilágot kialakítani, külföldi és belföldi kapcsolatokat építeni, szakterületén mellékállásban oktatni, konferencia-meghívásokat elfogadni stb. Minden nagyobb szakterületet a szakmabéliek által választott s teljesen önálló testület felügyelt (ellenőrző és promóciós jogkörrel), melynek – tulajdonképp a munkatársak egyetlen intézményes kötelezettségeként – éves jelentésekben kellett beszámolni a végzett munkákról.
Bourdieu ambícionálta, hogy a három nagy klasszikus, akikre ő erősen támaszkodott, Karl Marx, Max Weber és Emile Durkheim, jó francia kiadásban legyenek olvashatók. Ezek közül Marx és Weber persze nem volt része a francia nemzeti kultúrhagyománynak. És arra se szorultak rá, hogy egy kezdő kutató az ő esetleg kötetben és francia fordításban még nem olvasható művei kiadásával foglalkozzon. Viszont Durkheim és Marcel Mauss esetében ez a munka fontos volt hogy elvégeztessék, mégpedig Bourdieu saját könyvsorozatában – nem kisrészt saját tudományos önlegimációs céljai szolgálatában. A feladatot rám bízták. Ez nekem nagy megtiszteltetés volt, de többéves súlyos elfoglaltságot is jelentett.
Bele kellett ásnom magam nemcsak az érintett szerzők világába, de közelebbről feltérképezni az egész egyetemi rendszert is, amelyben érvényesültek és ami intézményi keretet biztosított az új szakágnak. Engem nem a párizsi egyetemen szerzett diplomáim, hanem ez az összesen hét vaskos kötetre rúgó kiadási tevékenység vezetett tulajdonképpen be a modern francia humán civilizációba. Ez az életszakasz képezte kései tanulóéveimet, melyek alatt napjaim jórészét a párizsi Nemzeti Könyvtárban vagy az Ecole Normale Ulm utcai könyvtárában töltöttem.
A kiadási munkák elég természetesen vezettek legelső nagyobb kutatási témáim. Először a napóleoni egyetemi rendszer történelmi szerkezetváltozásai kötöttek le tudás- és intézményszociológiai szempontból, konkrétan a különböző embertudományok integrálásának vizsgálata. Ez a kutatási irány számos publikációhoz vezetett, melyek között több már magyarul is olvasható. Mivel a Durkheim iskola is a bölcsészkarokon találta meg otthonát, eléggé ambiciózus munkába kezdtem, hogy empírikusan a lehető legteljesebben feltérképezzem (néhány munkatárs segítségével) a rendszer bölcsész részlegének személyzetét, konkrétan a bölcsészkarok és a velük rokon szakfőiskolák oktatóit, diplomásait, kutatóit. Ez egy szociológiai felmérésnek készült prozopográfiai alapon (tömeges személyes életrajzi adatokra támaszkodva), de a korabeli kezdetleges informatikai viszonyok (és a kutatási támogatások elégtelensége) az 1970-es években nem engedték, hogy befejezzem. Hatalmas, több tízezer életrajzot tartalmazó cédularendszeremet a francia Nemzeti Levéltár nemrég katalogizálta.
Ennek a kísérletnek egy másik ága is volt, a nemzetközi diákcsere problematikája. Ez igen régi kutatási hagyományhoz kötődik, mivel a 12. század végétől felálló nyugateurópai (de a 14. századtól már Közép-Európában is megjelenő) egyetemek mind nemzetközi üzemben működtek, amennyiben diákságuk jórésze külföldről rekrutálódott. A rendszer összeurópai egységét a tananyag közössége és a latin tannyelv garantálta a 18. századig. A peregrináció újfajta jelentőségre jutott a 19. században, miután kialakult a három nagy nemzeti nyelvű egyetemi rendszer - a francia, a német és az angol -, melyek között az első kettő egymással sajátos virtuális ‘kultúrharcban’ hatott Európa és a világ többi része nemzeti főiskolai hálózatának kifejlődésére és vonzott magához különböző külhoni diák klientúrákat. Ez a versengés különösen kiéleződött az 1880-as évek után, amikor megindult a kelet-európai (nagyrészt zsidó) értelmiség exodusa Nyugatra, illetve kialakult az a képzési gyakorlat, hogy az európai periféria (ehhez tartozott Magyarország is) igényesebb és tehetősebb diáksága szakképzését a nyugati egyetemeken tökéletesítette. Idevágó munkáimból eddig kevés olvasható magyarul.
Részben az előbbiekkel párhuzamosan s tőlük persze nem függetlenül, egy új témavilág bukkant fel már pályám korai stádiumában, ami viszont már Magyarországra, illetve Közép-Európába vezetett. 1972-ben a francia CNRS és a magyar Akadémia kapcsolatainak köszönhetően egy hónapot tölthettem Magyarországon. Beültem az Eötvös Kollégium levéltárába és a Statisztikai Hivatal könyvtárába régi társadalomtörténeti forrásokat keresve. Először csak azt néztem, hogy mi történt itt azokon a területeken, melyek engem Franciaországban lekötöttek. Két nagy téma tűnt érdekesnek.
Az egyik a magyar iskolarendszer kialakulása, fejlődése, modernizálódása. Különösen, mivel az erős közép-európai osztrák-német hatás mellett, Magyarországon sajátos francia hatás is érvényesült. Azért is érdekelt kiindulási pontként az Eötvös Kollégium, mert ez az 1895-ben alapított „kitűnőek iskolája” a Francia Forradalom szülte Ecole Normale magyar megfelelője volt. Ezek az előzetes vizsgálódásaim máris egy döbbenetes – s hatásában máig tartó – felfedezéshez vezettek. Ahhoz, hogy a modern magyar társadalomtörténet minden területén – gazdaság, iskolázás, demográfia, városiasodás, politikai megosztottság, stb. – milyen döntő szerepe volt a vallási és részben (még a Trianon-i országban is) nemzetiségi sokféleségnek, még ha utóbb, a világiasodás és a nyelvi asszimiláció előrehaladtával minderre csak nyomokban lehetett utalást találni. Pedig itt minderre egyedülállóan gazdag források is rendelkezésre állnak.
Míg francia viszonylatban semmiféle statisztikai vagy más sorozatszerű dokumentációra nem lehetett számítani a protestánsok vagy a zsidók ott is közismert különállására, általában a nemzedékek közötti mobilitás adataira, itthon a levéltárak és a régi, néha a 19. század első feléig visszanyúló statisztikák erre is s általában a népesség Európában (s talán a világon) egyedülálló kulturális identitásbeli sokféleségére gazdag támpontokat nyújtanak. Például nálunk (s a Monarchia nagy részében) az oktatási intézmények beiratkozottjairól az elemitől az egyetemekig rendre feljegyezték anyanyelvét, vallását, szüleik foglalkozását, lakóhelyét, előképzettségét s annak helyét stb. egészen a kommunista rendszer beálltáig. Az ebből kiolvasható egyenlőtlenségek kibogozása máig foglalkoztat.
Ehhez kapcsolódik a másik nagyobb és sok mellékággal bíró téma az új értelmiség és polgári középosztály társadalmi természetéről (kiválasztás, nemzetiségi, regionális és felekezeti háttér, kitűnőségi és pályaelvárásokban megmutatkozó egyenlőtlenségek, szakmai mobilitás, a partikuláris alcsoportok közötti cserekapcsolatok, mint a vallásváltás, vegyes házasság, lakóhelyi elkülönülés és vegyülés, szakmai konkurencia és diszkrimináció stb.). Mindez tulajdonképpen a polgárosulás és a nemzetépítés által produkált „kettős társadalmi” tendenciák központi problematikáját takarja: Hogyan alakult át a rendi (nemesi, patriciusi) elit modern középosztállyá, együtt más polgárosodó rétegekkel? Milyen szakadékok szabdalták át ezután is – nem egy szempontból máig hatóan – az új, elvben ’nemzetépítő’ középosztályt. Erre a kérdésre a sokat kritizált vagy inkább szidott Erdei-féle „kettős társadalom” tétele sommás de megkerülhetetlen intuícióval szolgál. Ez hozta be s állította kutatásaim központjába a zsidó témát.
Röviden szólva, a szisztematikusan felhalmozott történeti-szociológiai adatbankjaim minden területen azt mutatták, hogy Európában a zsidóságnak sehol nem volt akkora szerepe a nemzetépítés keretében végzett társadalmi modernizációban, mint Magyarországon. A témáról már korábban Aronnal is beszélgettem, ő volt a második ember, Veronkán kívül, aki erre reflektált. Zárójelben megjegyzem, hogy negyvenöt év franciaországi életem során egyszer sem találkoztam a Magyarországon a közéletet továbbra is rendre mérgező „zsidókérdéssel”. Egyetlen egyszer mondta előttem egy párizsi taxis, hogy „ezek a zsidók” miért nem mennek Izraelbe… Saját köreimben a téma nem létezett. Persze létezett Durkheim-nél és Mauss-nál is, részben a Dreyfuss-ügy miatt, mert ők ezt – joggal – valódi polgárháborús veszélynek tartották. A mi köreinkben – s ez éppúgy vonatkozik gyermekeim és magunk kapcsolathálójára, mint egyetemi környezetemre – éppúgy voltak (másokkal együtt) zsidók, hívő katolikusok (Veronika sokat dolgozott papokkal), arabok, afrikaiak…
Sz-G M: Mi jelent meg eddig az anyagból?
K. V.: Több tucat könyv és nagyobb publikáció. Ezeknek részleteit bio-bibliográfiai beszámolómban lehet azonosítani. Sajnos jórészük idegen nyelvű. Magyarul is olvasható saját munkáim közül kiemelném a honi zsidóságra vonatkozókat, egy komparatista összegzést a modern európai zsidóságról illetve mindenféle összehasonlító elemzéseket melyek érintik a zsidóság különös szerepét a honi társadalomtörténetben, emellett az iskolarendszer működésére vonatkozó tanulmányokat. Sok a kollaboráció és mindezeken még továbbra is dolgozom. Az összképtől még mindig távol vagyunk.
Sz-G M: Ekkora adatmennyiség birtokában a francia és a magyar felsőoktatás történetét tekintve milyen profilbeli különbség rajzolódik ki a két kultúra között?
K. V.: A nagy különbség az, hogy a francia oktatási és elitképző rendszer Napóleon kezdeményezésére teljesen állami kézbe került és az exkluzív francia oktatási nyelvet már a régi rendszer végén bevezették. A nem állami oktatási intézményeket egyszerűen betiltották – ez volt az állam „oktatási monopóliuma”, mely kezdetben még a középiskolákra is vonatkozott (míg nálunk a kiegyezésig csak az egyházak tartottak fenn gimnáziumokat) és ezt teljesen máig sem számolták fel. Franciaországban mind a mai napig, ha azt hallod, hogy egyetem, az egy állami intézmény. Az 1870-es években különféle katolikus egyetemek alakultak, de ezeknek egyszerűen nem engedték meg az ’egyetem’ nevet használni. A ’Francia Egyetem’ egy gigantikus állami oktató bürokrácia, melybe a középiskolákkal együtt (mert maga az érettségi is szimbolikusan a bölcsészkarok első diplomája) minden főiskola vagy kar beletartozik. Ez egy igen komplex négy vagy öt osztatú, részben egymásra épülő képzési rendszer, alul az elemi és középiskolákkal, fentebb az egyetemi karokkal (melyekhez kezdettől fogva az érettségi vezetett) s ezek mellett vagy inkább felett a szigorú szellemi szelekcióval elérhető ú.n. ’nagy iskolák’ (grandes écoles) hálózatával – mely utóbbi minőségével és diplomái rangjával az egész rendszer csúcsát képezte.
Emellett már Napóleon óta (vagy néha még azelőttről) léteznek különleges szakértelmiségi képzések különböző állami kutatóhelyek személyzetét formálandó, mint a levéltáros főiskola, a Louvre iskolája, a Csillagvizsváló, a Nemzeti Könyvtár vagy Botanikus kert iskolái, melyeket már nem számítanak közvetlenül az Egyetem intézményei közé. Az, hogy ki milyen diplomát szerzett – nevezetesen milyen versenyvizsgán ment át (ez utóbbi francia találmány, még a 18. századból) – az egész értelmiséget tagolta és továbbra is megosztja társadalmi tekintély, fizetési beosztás és szellemi presztizs szerint. A csúcsértelmiség és a felső állami adminisztráció továbbra is a „nagy iskolák” terméke. Ők alkotják a „nagy testületeket” (grands corps de l’Etat). A „nagy iskolákba” való felvételre általában több évi intenzív tanulmányok vezetnek ún. ’előkészítő osztályokban’, elsősorban Párizsban. Közönségük túlnyomó része a Panthéontól 200-300 méter távolságban lévő három-négy régi (volt jezsuita) középiskola diákságából került ki Napoleontól még sokáig a második világháború után is. Magyaroszágon a porosz-német rendszer lett meghatározó, osztrák közvetítéssel, akárcsak az európai periféria nagy részén. A román rendszer kivételes, amennyiben jelen van valamennyi francia hatás, így például a versenyvizsgák rendszere.
Ami Magyarországon nagyon sajátos, az a modern elitképzés viszonylag korai beindítása és az, hogy egyrészt a sokfelekezetűség helyzetében az egyházak iskoláikkal versenyeztek az elitcsoportok meghódításáért és megtartásáért s így a 18. században már széleskörű középiskola hálózat jött létre, másrészt, hogy a birodalmi kormányzat a Jezsuiták feloszlatása után az egész rendszert felügyelete alá vonta, fejlesztette és felnyitotta a fizetőképes kereslet előtt. Már II. József idejétől akár a jobbágy fiúk és a nem bevett felekezetek diákjai, így a zsidók is járhattak egyetemre és ez a tizenkilencedik század folyamán óriási egyenlőtlenségekre vezetett az értelmiség képzésében.
A két egyetem (Pest és 1872 óta Kolozsvár) keresztény közönsége még a kiegyezést követő több mint két évtized alatt sem nőtt, hanem egyenesen csökkent (!) s a Nagy Háborúig is csak kissé haladta meg kiegyezés utáni állománya másfélszeresét (170 százalékát). Ezalatt a zsidó főiskolások száma megötszöröződött… Hasonló arányokat találni a külföldön (elsősorban Bécsben és Németországban) tanulóknál, akik között feltűnően magas arányban szerepeltek a német családnevűek (Bécsben a katolikusok, Németországban az erdélyi szászok és az északi cipszerek). Ennek az lett a következménye, hogy a magyar polgárság és értelmiség fő vonalát a Monarchia végéig zsidó és német hátterűek képezték, több területen még azután is. Például az első Világháború előtt ritka volt a se nem német, se nem zsidó származású magyar orvos vagy mérnök.
A szakértelmiség egyes kulcs ágazataiban (orvosok, ügyvédek, építészek, zenészek) az 1910-es népszámlálás számai már zsidó többségre vagy e közeli arányokra mutatnak (különösen, ha gondolatban a konvertita zsidókat is beszámítjuk), s mindez főképp a mintegy 2%-nyi népességi arányt kitevő neológ zsidóságból származott. Adatainkból empirikusan kimutatható (a családnevek jellegének elemzésével), hogy a mintegy 15%-os népességi tömböt alkotó németekkel együtt a zsidók tulajdonképpen már a kiegyezés utáni időktől a legtöbb értelmiségi kategória abszolút többségét képezték, szemben a többi nemzetiséggel (s köztük Árpád apánk leszármazottaival). Ilyenfajta „etnikai egyenlőtlenség” az egész modernizálódó világban egyedülálló, t.i. az, hogy a címzetes „nemzetépítő” etnikum erősen alulképviseltetett maradt a „nemzetfenntartó” középrétegekben. Ez egy központi jelensége a magyar történelmi fejlődésnek, amit a történész körök nehezen ismernek el s lehetőleg egyszerűen ignorálnak.
Ilyen körülmények között elkerülhetetlen volt, hogy ne foglalkozzak a sokféle alkultúrájú miliők asszimilációs mozgalmaival és ezek statisztikailag is megragadható eredményeivel, beleértve az e téren is megnyilvánuló óriási egyenlőtlenségeket. A nemzeti asszimiláció – a magyar nemzeteszmével való azonosulás s ennek nyelvhasználatban, politikai magatartásban, nemzeti szimbolikájában való objektivációja tulajdonképpen három népcsoportot érintett tömegesebben, a zsidókat (még az ortodoxia nagyobb részét is), a katolikus németeket (svábokat) és a szlovákokat. A magyarosodás jelentős, de sem időben, sem az érintett csoportokon belül nem egyenlő mértékben párhuzamosan valósult meg a polgárosodással – ami tulajdonképpen középosztályosodást jelentett – vagy valamiféle össztársadalmi elvegyüléssel, integrációval a társadalom újratermelésének területein: a házassági piacon, az iskolázásban, a szocializációs közegekben és intézményekben, a lakóhelyi együttélésben, a városiasodásban, a migrációs viszonyokban (be és kivándorlás), a szakmai érvényesülésben. Mindezekre a problémákra kísértem meg reflektálni egy sor empírikusan alapozott tanulmányban többek között a névmagyarosítások, az alkulturálisan „vegyes” házaspiac, a kollektív önértelmezések alakulása, a nyelvváltás és többnyelvűség, a felekezetek közti cserekapcsolatok, a demográfiai átmenet, az iskolai és a szakmai mobilitás történelmi alakzatainak tárgyában.
Sz-G M: Milyen volt megélni a hatvannyolcas diáklázadásokat Párizsban?
Tőlem idegen volt a hatvannyolcas diáklázadás. Ez egy komplex dolog, mert egyrészt utáltam a sok rombolást, autók százait égették föl, félelmetes jelenetek zajlottak a Latin negyedben, esztelen verekedések a rendőrséggel. Aronnak még 1967 őszén megjelent a mozgalom elemzésének szentelt könyve Megtalálhatatlan forradalom címmel, mert hogy egy forradalomban vannak rétegek, osztályok, kollektív érdekekkel és törekvésekkel. E helyett itt diákok voltak anarchista és főképp humoros vagy kétértelmű jelszavakkal, leginkább úri fiúk, akiknek szüleik meg tanáraik pukkasztásával volt leginkább dolguk a fennálló társadalmi rend felforgatásának ürügye alatt.
A rend gyorsan helyreállt, a mozgalom vonatára felugró szakszervezetek bérköveteléseit egy-két éven belül elvitte az infláció. A lázadás utóélete a Latin negyedben hétvégeken évekig továbbfolyó tömeges rendbontásokban és értelmetlen erőszakkitörésekben (üzletek és telefonfülkék üvegeinek betörésében), egyes merev közösségi normák fellazulásában (a fiatal nemzedéken belüli tegeződésben, a gyepekre lépés tilalmának feloldásában) és az egyetemi képzés jelentős reformjában volt tetten érhető.
Sz-G M: Akárcsak a nyugat-német hatvannyolcas diákoknál, itt is volt nemzedékek közötti harc.
K.V.: Pontosan, csak hogy azoknak a szülei jórészt nácik voltak, s az egy kicsit más. Másfelől mi változott meg? Az egész francia élet tele volt merevségekkel és ezt hatvannyolc részben feloldotta. Például a gyerekek magázták a szülőket. És mindenki magázódott, az egyetemen a diákok is. Ezek megváltoztak. Egyébként Bécsben is magázódtak a diákok, Herr Kollege volt mindenki. Ellenben Magyarországon már 1949-ben előírták, hogy a diákok tegeződjenek.
Visszatérve az én témáimra, ebben a zsidókat kiemelten érintő témakörben a polgárosodás, asszimiláció és társadalmi integráció égisze alatt vannak olyan altémák, amelyekre nézve, azt hiszem, nemigen van oknyomozó történeti-szociológiai kutatás a sajátoméin kívül. Ilyen például a honi zsidóság belső vallási és regionális rétegzettségének a problémája többfajta emírikus megközelítésben. Ennek része a névmagyarosítás, a vallásváltás, az elvilágosodás (a ’nem zsidó’ zsidóság), a vegyes házasság s benne a reverzális (szerződés a várt gyermekek felekezetére vonatkozólag), a ’kitérés’ s általában a vallás szerepe a zsidóságban, ami mára teljesen különvált attól, hogy ki zsidó. Ennek az a jelentősége, hogy a zsidó identitás a 19. század végétől formálisan neológ vagy vallásilag közömbös közegben egyre gyakrabban semmilyen kulturális sajátossággal nem jár együtt. A Soá botránya, ennek élménye vagy emlékezete azonban egy kitörölhetetlen faktort helyezett a partikuláris identitás forrásainak tárházába, melynek hatóereje a generációkon át sem gyengül s még az ’áttértek’ vagy ezek leszármazottainak egy részét is mintegy ’visszatérítheti’, amennyiben vallási beállítottságuktól függetlenül is erős zsidó tudati elemekkel töltheti fel.
Sz-G M: Miben látod a te kutatásaid felől nézve a különbséget Erdély és Magyarország között?
K.V.: Igen sommásan, egészen mások voltak az etnikai erőviszonyok Erdélyben, mint egyebütt az országban. Egyrészt a magyarság már régóta ugyan sokkal gyengébb kisebbséget képezett, mint egyebütt az országban (1850 körül cc. 26-27%-nyit, más, bevallottan ’durva’ becslés szerint 1804-ben még 36%-ot). Azonban itt sokáig (a Rákóczi szabadságharc bukásáig) a magyar nemesi elitnek folyamatos volt ’államalkotó’ funkciója majdnem a középkor vége óta. Másrészt a vallási megosztottság is súlyosabb volt még a magyarságon belül is, innen a korai felekezeti tolerancia hagyománya a Tordai országgyűlés óta (1568), ami egybeesett az egyetlen honi alapítású protestáns felekezet zászlóbontásával, két évvel az önálló fejedelemség megalakulása előtt.
Amikor a 19. században beindult a nemzetépítés programja s ez a kisebbségi magyar elit etnikai partnereket keresett, a kisszámú, de magyarosodó és (iskolázásban és polgárilag) látványosan mobil zsidóságon kívül mást nemigen talált, amennyiben a szászság és a románság nagy részt nem volt érdekelt a programban. Mindez talán magyarázza, hogy Erdélyben sokkal sikeresebb volt a zsidó integráció a magyarságban s így még a judeofób krízisek is kevésbé gyűrűztek ide be, mint az ún. ’anyaországban’. A hírhedt tiszaeszláréi vérvád-pernek Erdélyben csak három helyen volt levéltárilag dokumentált visszhangja a 78 érintett helység között, de az 1884-es választásokon induló 55 antiszemita jelölt közül már nem volt erdélyi.
Sz-G M: Most melyik korszakról beszélsz?
K.V.: Ez érvényes a hosszú tizenkilencedik századra 1919-ig s jórészt az első román érára is. Persze közelebbről nézve a képet finomítani kell. Ha a szászok és a románok magyarosítása komoly ellenállásba is ütközött, nevezetesen az iskolai fronton, ahol mindkét közösség többé-kevésbé megőrizte önállóságát széles elemi iskolai és kevésbé széles (de a szászoknak tulajdonképpen elegendően fejlett) középiskolai hálózatával, azért a Gojdu alapítvány százával küldött 1872 és 1918 között ortodox román diákokat magyar főiskolákra és egyetemekre s a monarchia vége felé ezeken egyre több német-szász diák is előfordult, amellett, hogy a többség Bécsben vagy Németországban tanult. Minderről tanulmányaimban pontos összehasonlító elemzéseket lehet találni.
Ami az erdélyi zsidóságot illeti, az is nagyrészt elmagyarosodott, kivéve egyes ultraortodox töredékei az észak-keleti végeken Szolnok-Dobokában, Máramarosban.
Amúgy Erdélyben jóval kisebb arányban települtek le zsidók, mint Magyarországon. De az is különleges, hogy Pártiumban, mint az egész Alföldön, többségi magyar környezetben, az ortodox zsidók is magyarul beszéltek már a 20. század elején, egy ideig aktív két vagy többnyelvűséget tartva fenn. Nagyvárad, a korabeli legnagyobb ortodox városi hitközséggel az országban (Budapest és Pozsony mellett) egy színmagyar város volt 1919-ig. Nem tudom, hogy ezt a mindennapi asszimilációt milyen mélységű magyarság-tudat kísérte, de az biztos, hogy az érintettek a magyar beszéddel is hangsúlyozták a különállásukat a román, vagy máshol a szlovák vagy ruszin környezettel szemben. És ezeknek a csoportoknak a leszármazottai, sokszor nemcsak az idősek, mind a mai napig a Jeruzsálemi Mea Searim negyedben, Amszterdamban vagy New York melletti Brooklynban a magyart (is) használják mindennapi nyelv gyanánt. Ilyenfajta nyelvi akkulturációt nemigen találni más kelet-európai hátterű hagyományőrző zsidó közösségekben. Ezért is fontos az általam is megkísérelt nyelvhasználati szokások összehasonlító regionális vizsgálata.
A modern erdélyi elitképzésben különös szerepet játszott a jövő ősszel 150 éves Kolozsvári tudományegyetem – a második az országban - melynek diákságáról nemsokára lezárjuk a teljes prozopográfiai adatbank közzétételét kitűnő román kollégám Lucian Nastasa-Kovács gyűjtő munkája nyomán. Magam a jubileumi alkalomra külön magyar kötetben mutatom be Kolozsvár szerepét a honi elitképzésben, különös tekintettel a összes kolozsvári felsőoktatási intézmény hatására az erdélyi művelődésre. Ez annál fontosabbnak tűnik, mivel a dualizmus korában a korábbi erdélyi akadémiai kezdeményezések (jelesül a jogakadémiák Nagyszebenben és Marosvásárhelyen) rendre megszűntek, így egyedül Kolozsvár lett a régió egyetlen s egyre tekintélyesebb ’iskolavárosa’. A Kolozsvári Egyetem és a helyi főiskolák ugyan országos vonzáskörűek voltak, diákságuk többsége azonban – felekezet szerint változó arányban – Erdélyből származott. Ha a diákság etnikai hátterét vizsgáljuk, itt volt viszonylag a legmagasabb a magyar eredetűek aránya.
A beiratkozottak családneveinek elemzése azt mutatja a dualizmus alatt, hogy a kolozsvári egyetemi hallgatóság 49-ban volt magyar kötődésű (apai ágon), míg a fővárosi rokon intézményben csak 32%-ban és a Műegyetemen mindössze 24%-ban. Ez is szemlélteti a honi értelmiség túlnyomóan nem magyar etnikai gyökereit, melyről már esett szó, de azt is, hogy a kolozsvári alma mater e tekintetben is kivált az országos átlagból. Ez volt az egyetlen honi egyetem, ahol egyrészt a református diákság volumene meghaladta a másutt mindig jóval számosabb római katolikusokét, másrészt ahol a zsidó hallgatóság számaránya szerény maradt (különösen 1900 előtt), a két bölcsészkaron egyenesen elenyésző. A készülő publikációk mindezt részletes értelmező vizsgálat alá vonják.