Médiatabuk a szegénység és az iszlám körül
Horváth-Kovács Szilárd 2021. december 07. 11:08, utolsó frissítés: 11:08A 13. Kommunikációs Napok két előadása olyan témákat járt körül, amiről kevesen gondolnák azt, hogy tabu lenne: egyik a szegénység, a másik az iszlám.
Úgy vélhetnénk, pontosan tudjuk melyek korunk tabui, mi az, amiről valamilyen okból kifolyólag nem szokásunk nyilvánosan beszélni. Ez nem feltétlenük így van. Keszeg Anna és Gyöngyösi Csilla előadásai azért voltak izgalmasak, mert két olyan témát vittek bele a Kommunikációs Napokba, amelyekről nem gondolnánk, hogy közük lenne a tabusításhoz.
A szegénység tabusításának megtörése
Keszeg Anna Korán keltem, hol az arany? című előadása azt vázolta, hogyan-miként változott meg a kortárs televíziós sorozatokban a szegénység témájához való viszony, a szegények ábrázolása, társadalmi és kulturális felfogása.
A cím a közismert magyar szólásra utal, mi szerint „Ki korán kel, aranyat lel”, amely egy olyan kulturális kód, amely megszabja, hogy mit kell tegyenek az emberek ahhoz, hogy anyagilag tehetősek legyenek: korán kell kelni, szorgalmasnak kell lenni, dolgozni kell. Az előadó jelezte, hogy a kortárs sorozatok ezektől a tanításokból kiindulva kérdőjelezik meg ezt a közkeletű ideológiai tabut. Példaként visszautalt a ’90-es évek egyik emblematikus sorozatára, a Szex és New Yorkra, amely feminista módon hozzányúlva az „amerikai álomhoz”, azt mutatta be, hogy egyedülálló nők is meg tudnak gazdagodni, ha akarnak. A második évad tizedik részében viszont van egy árulkodó jelenet, amelyben a főhősök arról beszélgetnek, hogy ma már egy osztályok nélküli társadalomban élünk. Egyikük viszont megjegyzi, hogy ez hazugság, mert mégiscsak vannak osztályok, mire Marie Antoinette-nek nevezik (aki a szociális érzéktelenség egyik toposzává vált) és válaszukból kiderül, hogy a kilencvenes években politikailag nem korrekt az osztályokat megnevezni. Azaz a sorozat egy kis utalással leleplezi, hogy a szegénység reális dimenzióját a közbeszéd „megkérdőjelezhetetlen” diskurzusa elfedi. Ez a diskurzus a késő-kapitalista ideológiára épít, ami szerint kizárólag az egyén felelős azért, hogy milyen anyagi körülményeket teremt magának: csak akarni és dolgozni kell, és bárki lehet gazdag.
Ez a logika viszont indukálja, hogy a szegény emberek a felelősek a szegénységükért, ami miatt a szegénység egy szégyellnivaló dologgá válik. Ezzel kapcsolatban Keszeg Anna vázolta, hogy a huszadik században már olvasható volt Eugene Nida modellje, mi szerint társadalmilag-kulturálisan a félelmen, a szégyenen, és a bűntudaton keresztül tehető engedelmessé egy társadalom. Ruth Benedict ezt a modellt tovább fejlesztve arról értekezett, hogy kulturális antropológiailag kimutatható, hogy míg nyugaton történelmileg a bűntudat kultúrája volt a domináns, addig keleten a szégyen kultúra. Számos szakértő viszont jelezte, hogy a huszadik század második felére a nyugati civilizációban is meghatározóvá vált a szégyen-kultúra, például a szegénység kapcsán: míg korábban a szegénységet csak egy szerencséteken állapotnak fogták fel az érintettek, ekkor már szégyellnivaló dologgá vált, ha valaki egy életkort elérve anyagilag nem sikeres. Mert a logika szerint valamit elmulasztott, így vétkessé vált. Azaz a szegénység tabuvá vált.
A legutóbbi évtizedekben viszont valamelyest sikerült megtörni ezt a tabut. Ehhez az előadó két jelentős társadalmi mozgalmat említett meg példának: az egyik a metoo-mozgalom, amelynek köszönhetően a szexuális erőszak áldozatai és túlélői túlléptek a társadalmilag generált szégyenen, és nyilvánosan felvállalták a velük történteket. A másik mozgalom a Black Lives Matter (BLM), ahol a rasszizmus áldozatai és túlélői törték meg a szégyent és a csendet. Ezeknek a hatása egy dekriminalizációs folyamatot indított el, amivel kezdetét vette a szégyenérzettől való megszabadulás.
A szegénység miatt érzett szégyent és az mögötte működő ideológiát két történelmi esemény törte meg. Ugyanis egyrészt a 2008-as gazdasági válság rámutatott, hogy azok az anyagilag sikeres emberek is, akik teljesen megfeleltek a kapitalista logikának – jelentős vállalkozások, bankok, stb. tulajdonosai –, könnyen elveszíthetik a javaikat, és tőlük teljesen független okok miatt szegénnyé válhatnak. Másrészt a most is zajló világjárvány is megkérdőjelezte ezt a paradigmát, hiszen a lezárások és korlátozó intézkedések következtében rengeteg cég működése állt le, nagyon sokan elvesztették a munkahelyüket, biztos megélhetési lehetőségüket. Ezek után amellett érvelni, hogy az elszegényedett emberek a kizárólagos felelősök saját anyagi helyzetük miatt, tarthatatlanná vált. Semmi sem múlott az akaraton és a szorgalmas munkán. Belátható, hogy az anyagi sikerre döntő befolyással bír a társadalmi kontextus, a körülmények és az előálló helyzetek. Így a korábban rögzült toxikus, áldozathibáztató narratívák (szerk. megjegyz.: „akinek nincs semmije, az annyit is ér” – juthat eszükbe Lázár János kijelentése) már nem képesek válaszokat adni a kérdésekre, leleplezhetők és felülbírálhatóak – mint ahogyan a Mary O’Hara tette a The Shame Game, ill. az Austerity Bites c. könyveiben.
A szegénység mint toposz egyre inkább árnyalódni kezd populáris kultúrában is (Éhezők viadala, White Tiger), majd a narratíva átírása is megjelenik (Élősködő). Szemléltetőként az előadó négy „populista” televíziós sorozatot elemzett: a „populista sorozat” Federico Pagello médiatörténész szerint az, amelyben azonosulva a társadalmi többség szempontjaival, tematizál egy elitellenességet, vagy témaként azt dolgozza fel, hogy a tömegek nevében valaki elitellenes akcióba kezd.
A Nyerd meg az életed (Squid Game, Netflix, Dél-Korea) leplezetlenül bemutatja a társadalmi osztályok kínjait-bajait, a szegények és gazdagok viszonyának dinamikáját. Azt, hogy a nagyon gazdag emberek egy kicsiny csoportja arra használja a pénzét, hogy a szegény emberek nagyon nagy csoportját egy durva élet-halál játékban foglalkoztatja, amelyet előadásszerűen néznek. A szegények tehát azért vannak, hogy a gazdagokat kiszolgálják, szórakoztassák – ez újabban bevett séma. A koreai sorozat abban írja át a narratívát, hogy bemutatja a szegény emberek cselekvési lehetőségeinek a korlátjait is, illetve a tetteiknek a motivációit is. Így egyértelműen kiderül, hogy nem igazán lehetséges ellenállás a kizsákmányolással és kiszolgáltatottsággal szemben.
A nagy pénzrablás (Money Heist, Netflix, Spanyolország) eltérő retorikával dolgozik, amennyiben arra mutat rá, hogy eleve és mindig is van valamilyen ellenállás, rendszerkritika a szegényekben, csak meg kell találni ennek a létező hagyományait. A sorozat a spanyol partizánok szimbólumrendszerét, színkódjait és zenéit építi be a történetbe, felbukkan az intelligens bűnözőnek a mítosza, aki képes megszervezni a szegényeket és kizsákmányoltakat, így kialakulhat az osztályharc, és elindulhat a társadalom újraépítése. Az előadó megjegyezte, hogy a filmnek számos valós következménye lett, például a szimbolikus ruha ma több helyen az ellenállás politikai szimbólumává vált.
A Lupin (Netflix, Franciaország) egy 19 századi történetet beszél el, amely a „gentlemen-rabló” figuráját teszi meg központi elemnek, egy olyan személyt, aki azért tud érvényesülni, mert tud élni az elit kulturális kódjaival. A sorozat érdekessége, hogy az eredeti történet rassziális kódjait írja újra, mivel a francia kultúrában az osztályharc, a társadalmi osztályok különbségei és szembenállása sosem volt teljesen tabusítva, hiszen a francia társadalom a leginkább osztálytudatos társadalom. Így a narratívában az jelenik meg, hogy a társadalmi normák megváltoztatásához az elit kódjait kell kiismerni, elsajátítani és használni, ugyanis azokba a terekbe kell behatolni, amelyekbe egyébként nem lehet bejárása egy társadalmilag alacsonyabb osztályban élő személynek.
A Talált pénz (Tuff Money, HBO, Románia) azt a kérdést teszi fel, hogy a valójában mit is jelent a gazdag és a szegény közötti különbség. A filmben a „szegény, becsületes” emberek szembenállásából az derül ki, hogy a „gazdag, rafinált” személyek számára a pénz egy mindent fölülíró öncél. Ez ellen azzal léphetnek fel a szegények, hogy ők önmagáért nem vágynak a pénzre, beérik annyival amennyi elegendő az életük fenntartásához.
A nem létező Kelet, és ismeretlen iszlám
Gyöngyösi Csilla előadása sem célzottan tabukról szól, viszont rámutatott, hogy valójában a széles értelemben vett médiában az iszlám tematizálása és ábrázolása hibás, számos tévhiten alapul: így amikor az iszlámról beszélünk, akkor az inkább ránk vonatkozik, mintsem reálisan a muzulmánokra. Ténylegesen az iszlám kultúra nincs napirenden sem a nyugati sajtóban, sem a popkulturális reprezentációkban.
Gyöngyösi az előadása elején jelezte, hogy korábban már összegyűjtött néhány népszerű tévhitet az iszlámmal kapcsolatban, majd ezekről egy cikket is közölt a Transindexen. Így a mostani előadásában nem tért ki arra, hogy mi az a saría, mit jelent az iszlámban a poligámia, hogyan érthető meg a nők helyzete, milyen viszonyban állnak a muzulmánok a keresztények megtérítésével, illetve hogyan viszonyulnak a szélsőségesekhez.
A szakértő elsőként az egyik legerősebb tévhitet vette célba: hogy létezik Kelet. Ami a közhiedelem szerint egy egységes, entitás, amire egy sajátos homogén kultúra lenne jellemző. Ezzel szemben a Kelet egy viszonyfogalom, csak számunkra „Kelet” az a térség, ugyanis mivel a Föld gömbölyű, számukra éppen mi vagyunk Keleten. Nincs önmagában vett Kelet. Hasonlóan az sem megalapozott, hogy a számunkra Keletnek nevezett térség kulturálisan egy egységes iszlám tömböt alkotna: elég ha csak Kínára gondolunk, máris megtörik ez a képzelt egységesség. De még Közel-Keleten is meghatározó a sokféleség, a kulturális, etnikai és vallási szórás olyan nagy, hogy egyszerűen képtelenség egységes kulturális térnek tekinteni.
Valójában nincs is megfelelő szavunk vagy fogalmunk, amit megalapozottan használhatnák a térséggel kapcsolatban: Európához viszonyítva a hozzánk közelebb eső része Keletnek, ami egy viszonylagos földrajzi elnevezés, ami semmit sem árul el az ott élő emberekről. Mint Edward Said Az orientalizmus című könyvében is rögzíti az általunk használt szavak egyáltalán nem sajátjai az ott létező kultúráknak, így nincsenek is hatással az ott élők önazonossági meghatározásaikkal. Mondhatnánk a „keletiek” nem tudják magukról, hogy keletiek. Ami érthető, hiszen ez a diskurzus rólunk szól, pontosabban arról, hogy mi vagyunk a Nyugat – az emberiség kultúrájának a csúcsa, a „jók”, és ők nem. Sőt – tette hozzá az előadó – a Nyugat számára a 89-es rendszerváltásokig ez a térség is egy egzotikus keletet jelentett, amíg nem csatlakoztunk az Európai Unióhoz.
A „Kelet”-tel kapcsolatban Gyöngyösi arra is felhívta a figyelmet, hogy nincsenek egyértelmű és biztos markerek, amelyek ténylegesen leírhatnák, megragadhatnák a keleti térséget: az iszlám sem a régió jellegzetessége, hanem csupán egy nagyon tág fogalom. Ahogyan a kereszténység is egy olyan fogalom, ami nem tudja lefedni azt a sokféleséget, ami a Nyugatra meghatározóan jellemző, úgy önmagában az sem mond semmit, hogy iszlám.
Emellett számos kulturális mintát építettünk fel arra, hogy a Kelet egy titokzatos, misztikus régió, Az ezeregy éjszaka helyszíne, pedig ma már egyáltalán nem az. Dumas Monte Cristo grófjában még Albánia és Törökország is egy ilyen titokzatos keleti világként volt reprezentálva, de ezek a minták és toposzok tarthatatlanok. Ugyanis könnyen el tudunk utazni azokba a régiókba, nem mondható, hogy ismeretlen világokról lenne szó. Az előadó felhívta a figyelmet arra, hogy bár megközelíthetővé vált Kelet, ez nem jelenti azt, hogy érthetővé is vált számunkra!
Például az iszlám vallást is jóformán úgy képzeljük el, mint a kereszténységet. Ellenben a két vallás nem analóg. Egyrészt nincs egységes iszlám, hanem erős kis lokális iszlámok vannak, nem létezik központosított, egységesített tanítói hivatal, amely meghatározhatná, hogy mi lenne az igazi iszlám vallás – ez a kérdés is egy sajátosan európai szemléletű kérdés. Másrészt az iszlámban nincs sem szervezet, sem papság, sem kiépült intézményrendszer. Ezek a sajátosságok is a kereszténység jellemzői, a muszlimok számára más dolgokra kerül a hangsúly. Számukra döntően fontos az, hogy önkéntesen vállalják a napi imákat-rítusokat, vagy a zarándoklatokat. Az önkéntes alapú vállalás azért kiemelt, mert senki nincs, aki ezeket ellenőrizhetné, vagy irányítaná.
A muszlimok ténylegesen csak az három dologban értenek egyet, az egyistenhitben, abban, hogy a Korán a szent könyv, és hogy az iszlámnak öt pillére van – ennyi viszont nem tud egy homogén vallási kultúrát megalapozni, hiszen mindenben ami ezen kívül van, nagyon jelentős eltérések vannak. Például az öt pillér meghatározza, hogy milyen sarkalatos vallási rítusokat kell teljesítsen egy hívő, de abban, hogy hogyan kell ezeket végrehajtani, már nincs egyetértés. Így egy afganisztáni muszlim közösség nagyon távol áll egy tunéziai, vagy indonéziai muszlim közösségtől, mint ahogy egy városi muszlim közösség is nagyon eltérő a beduin muszlimoktól. Gyöngyösi Csilla megjegyezte, hogy az, aki olyan kijelentéseket tesz, hogy az iszlám ilyen vagy olyan, annak a jele, hogy nem szakértő.
Az európai sajtó a menekülteket nagyon könnyedén egyetlen homogén tömegnek szokta mutatni, ám éppen ezért fontos tudatosítani, hogy nem az: nincsenek „a muszlim bevándorlók”, akik egységesen, szervezetten jönnének „elfoglalni Európát”, mivel a menekülők és bevándorlók egy nagyon erőteljesen diverzifikált csoportot alkotnak. Mindenik más és más társadalmi kontextust hoz magával, amihez képest viszonylag gyenge kötődést jelent az, hogy mindannyian muszlim hitűek. Hasonlóan a kereszténységhez, olyan 10-15 százalékuk az, akik számára valóban komoly elköteleződést jelent a vallás, 40-45 százalékuk kulturálisan – számos formán keresztül – kapcsolódik hozzá, a többiek nem kapcsolódnak érzelmileg az iszlámhoz, mint valláshoz. Így – akár mint a kereszténység esetében – elkülönül az iszlám, mint vallás, attól ami mintegy kulturális térként és formaként történelemalakító erőkén volt és van jelen. Ami éppen azért fejthette ki hatását, mert az iszlámhoz kapcsolódó szabályok értelmezés kérdései, azaz nagyon jól tudnak alkalmazkodni a legkülönfélébb lokális társadalmi és kulturális kontextusokhoz, Indonéziától kezdve Szaúd-Arábiáig.
Itt fontos fogalommá válik az „umma”, ami kapcsolódik a csoport, nép, nemzet, közösség fogalmainkhoz, de egyik sem ragadja meg annak jelentését, sőt a muszlimok között sincs egyetértés, hogy hogyan is kell ezt a kohéziós erőt, ezt az együvé-tartozást és kölcsönös szolidaritásvállalást ténylegesen elképzelni. Így lehet amellett érvelni, hogy vallási közösséget alkotnak az muszlimok, de amellett is, hogy politikai-társadalmi szerkezet jelentene (Iszlám állam, tálibok) – de leginkább egy megvalósíthatatlan eszmei elképzelést, egy összetartozás-ideát jelenít meg az umma, mintsem reális köteléket. Valójában a keleti államok inkább nacionalista logika mentén szerveződnek, amely éppen az iszlám umma fogalommal ellentétes. Hiszen egy szekuláris formát jelent, lokális identitásokkal és nemzeti kötődésekkel, ahol a lokális dialektusok a fontosak, többségük Nyugat-barát, és a katonaságra épül, míg az iszlám umma fogalom vallási, globális identitást nyújt, az irodalmi arab nyelv a fontos, Nyugat-ellenes és a középosztályra alapoz. Gyöngyösi Csilla megjegyezte, hogy az umma és a nacionalizmus ellentétessége az egyénekben belső konfliktusokat okozhat, illetve minden muszlim számára nagyon élessé teszi a lojalitás kérdését.
Mindemellett a „keleti” „iszlám” térségre számos regionális sajátosság is jellemző, különböző törzsi rendszerek működnek, eltérő társadalmi berendezkedések valósulnak meg, nagyon különböző nyelvi sajátosságok vannak, nagyon bonyolult kisebbségi-többségi kérdések tevődnek fel, számos és különböző történelmi traumáktól sebzetten, és eltérő a viszonyuk a nagyhatalmakhoz, és különböző szövetségi rendszerek vannak. Ezért nem is lehet olyan, hogy a keleti iszlám.
Gyöngyösi Csilla miután tematizálta az iszlámhoz való helyes közelítésmódokat, illetve hogy mi a gond az Európában elterjedt Mohamed-karikatúrákkal (lásd a felvételt), arról is szót ejtett, hogy a Nyugati sajtóban miként és hogyan reprezentálják az iszlámot a nyugati médiában. Egy angliai kutatás eredményeire alapozva elmondta, hogy az esetek nagyon jelentős részében negatívan vannak szerepeltetve. Ennek része az is, hogy arról lesznek hírek, amikor valahol valamilyen probléma van, azaz a sajtó problémacentrikusan, ám lényegében a negatív tendenciákat reprezentál. De ezen túlmenően – mint például a magyar sajtó – jellegzetesen negatív képet fest az iszlámról, a muzulmánokról. A szakértők megegyeznek abban, hogy ez a médiareprezentáció valójában semmit nem mond el az arab kultúráról, hanem csupán a mi saját negatív előítéletes magatartásunkat leplezi le.
A tévhites és felületes médiareprezentációra az előadó a nemrég megjelent új Dűne feldolgozását is beidézte példaként, ahol a nyugati sajtó erőteljes orientalista narratívája kerül előtérbe. Ami szerint a nyugati fehér ember megválóként, felszabadítóként jelenik meg, hogy megmentse a „szegény, nem-fehér”, misztikus sivatagi népet. Akár akarják, akár nem.
A nyitókép illusztráció. Javi Lorbada, Unsplash