Hogyan kerül a Ceaușescu-házaspár a nappaliba?
Kulcsár Árpád
2021. december 22. 18:24, utolsó frissítés: 18:32
Bede Kincső Három színt ismerek a világon című kiállítása itthon először szülővárosában, Kovásznán látható teljes egészében. A fiatal, de már jelentős nemzetközi sikereket elért alkotó képei gyomorba vágó erővel mutatják meg transzgenerációs traumáit.
Kezdjük ott, mekkora luxus mostanában bevállalni egy erdélyi magyar újságírónak, hogy egy kulturális esemény miatt több megyét utazzon. A szabadabb sajtónak erre nincs anyagi kapacitása, másrészt Erdélyben a kulturális újságírás halott, és ez tabunak számít. Nem úgy értem itt, hogy ne lennének kulturális tudósítások, vagy ne hoznának le lapok közleményeket, interjúkat, de a kritikai attitűd talán korábban szűnt meg, mint más területeken. Másrészt, ha nem vállalom be, hogy megnézem több száz kilométer megtétele és több kollegiális meg baráti szívesség igénybevétele árán Bede Kincső kiállítását, amely a Három színt ismerek a világon címet viseli, ki tudja, mikor jutok el Kovásznára.
A helyszín fontos, egyrészt az alkotó is ide valósi, tehát hazajött, másrészt az utcáin sétálva önkéntelenül is jobban érzi az ember, hogy miből táplálkoznak a képek, és kénytelen eleve elgondolkodni azon, hogy az idős generáció egy jelentős része miért is vágyik vissza a múlt rendszerbe, milyen, többnyire káros mechanizmusok maradtak meg, míg a hazai ipar java része lerohadt. Ezekről a mechanizmusokról (is) szólnak az alkotó munkái.
Kali Ágnes költő, dramataurg nyitotta meg a kiállítást december 15-én. Fotó: Crețu OctavianBede Kincső fotós pályája nem az itthoni egyetemi évei alatt bontakoztak ki, hanem Budapesten, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem mesteri szakának elvégzése közben. Néhány évvel ezelőtt kezdte, majd egyre tágabb szakmai körök figyeltek fel rá, kezdve attól, hogy most kiállított anyagával megnyerte a Műcsarnok Gyermekkori traumák címen kiírt pályázatát, néhány éven belül a rangosnak számító ToBe Galériával leszerződve megjárta már a Paris Photo kiállítást is, ilyen szempontból már most, 26 évesen többet ért el, mint a hazai fotósok java.
A nemzetközi sikerek dacára, amikor találkozunk, két órával a kiállítás megnyitója előtt, nagyon izgul. “Érdekes, Párizsban egyáltalán nem izgultam, ott tudtam, hogy nem ismer senki, de most itthon vagyok. Talán ennél a kiállításnál érzem, hogy leginkább tétje van” - mondja, hozzátéve, nagyon örül, hogy ez az anyag Romániában először Kovásznán van teljes terjedelmében kiállítva, azoknak az embereknek, akik gyerekkora óta inspirálják.
A képeknek, és a művészetnek úgy általában az alkotó szerint szerepe lehet a gyógyításban. Hisz abban, hogy ha az emberek szembesülnek a látvánnyal, a gondolatok és érzések, amiket előhoznak belőlük, segítenek feldolgozni a múlt nyomasztó vetületeit. “Semmit sem szabad elfelejteni, hanem élni kell azzal, ami történt”.
A kiállítás a Három színt ismerek a világon címet viseli. Ez egy romániai magyarnak idegenül hangzó cím, magunkban le sem szoktuk már fordítani a Trei culori cunosc pe lume címet, amely a Román Szocialista Köztársaság himnusza volt 1977-től a rendszerváltásig, s amelynek szövege jól mutatta, hogy a rendszernek a nacionalista jelleg jóval többet jelent a kommunista elveknél. Kovászna, mint a “szocialista Románia” minta üdülővárosa tökéletes kontextust ad Bede képeinek, aki nemcsak a terekben, hanem a családi és interperszonális mintákban kutatja a múlt rendszer lenyomatait. Mármint, ha tömören kellene megfogalmazni: a téma az, hogyan szűrődnek be az úgynevezett kommunista rendszer viselkedésmintái még ma is a mindennapokba, és hogyan mérgezik meg a mikro- és makrotársadalmi együttélési lehetőségeket.
“A képek arra az időszakomra csatolnak vissza, amikor nem mertem ezeket tematizálni, vagy egyszerűen nem volt eszközöm megnyilvánulni ezekkel kapcsolatban, egy felgyülemlett csomag volt, amit bele tudtam tenni az anyagba, sok személyes sérelemből, fájdalomból táplálkozott” - meséli Bede Kincső, és gyorsan tisztázza, hogy a személyeset - bár sok családi mozzanat alakul vizuálissá - nem úgy érti, hogy feltétlenül ő élte meg, hanem sokkal inkább a saját közegének a problémái hatottak rá erőteljesen.
Bede Kincső fotója a Három színt ismerek a világból című sorozatbólA fotóssal arról is sokat beszélgetünk, hogyan tisztult le a formanyelve. Talán ennek a legérdekesebb mozzanata, hogy a nagyapja autodidakta szobrász volt, Bede Kincső pedig egyszer csak elkezdte más szemmel nézni a megszokott “műtárgyakat”. “Körülbelül hat éve fotózom már a nagyszüleimet, és emlékszem arra pillanatra, ahogyan megláttam ezeket a szobrokat, amiket már régóta ismertem. Akkoriban éppen nem találtam a kifejezési formámat, erőtlennek éreztem az elkészült képeket, de nem is volt körvonalazódva, hogy éppen mit miért fotózok le. Nem volt témám. De egyszer csak ott ültem a nagyszüleimnél, és nem tudom mi történt, elkezdtem objektíven, kívülről látni magunkat, a szobát, és rájöttem, hogy itt van a téma” - meséli, hozzátéve, hogy előbb a nagyapja szobrait kezdte el fotózni, aztán a nagyanyját is, szoborként.
Elmondása szerint egy spontán pillanat volt, amikor lefotózta a nagyanyját, aki fején a függönnyel állt az ablak előtt, és egyből tudta, hogy megtalálta a formanyelvet.
Bede Kincső fotója A Pista művészete sorozatbólBár a képek kiindulása mindig valami nagyon személyes élményhez, érzéshez köthető, Bede Kincső képei jóval túlmutatnak azon, hogy pusztán családi dimenzióban mutassák be a posztszocializmus életérzéseit. A képen megjelenő modellek családtagok, illetve ő maga, a figurák sokszor groteszk és szürreális viszonyba kerülnek a környezettel, a személytelen terek (egy elhagyatott iroda, moziszékek, egy balesetben összetört Dacia) annak ellenére, hogy mind családi és személyes élmények által ihletetettek, jóval túlmutatnak azon a lehetőségen, hogy a képeket laza családtörténet-ábrázolásként dekódoljuk. A figurák úgy válnak szürreális alakjaivá a képeknek, hogy a tér és kellékek együtthatásainak következtében egyfajta behatárolhatatlan, groteszk világ képe körvanalózódik, amelyben a vissszatérő alakok hol konkrét szereplőket (pl Elena és Nicolae Ceaușescu), hol már-már egy sajátos mitológiavilág társadalmának tagjaiként vannak jelen. A képeket nézve az jut eszembe, hogy ha Bodor Ádám nem regényt írna, hanem belső tereket fotózna be, valamiképpen hasonló hatásokat váltana ki.
“A legnehezebb az volt, hogy a képeken látszon, hogy maiak. Hiszen a helyszíneket nem én állítottam össze, ma is léteznek, a képek esztétikája is a szocialista korszakot idézi, láttam egy nagyon jó kiállítást Budapesten, ami inspirált, volt besúgók és titkosszolgák fotóiból készült” - meséli Kincső, akit ez inspirált például arra, hogy erőteljes vakufénnyel fesse be a tereit, ahogyan tette annak idején egy szekus, ha be kellett fotóznia egy szobát. A vakuzás amúgy is inkább a hivatalos belügyi szervek technikája, mint egy kortárs fotósé. A vakuzás másképp árnyal, és a fény képes olyan rejtett részleteket is felfedni, amelyek homályban maradnának nélküle. A durva fény képes arra, hogy sokkal könyörtelenebbül vetüljön azokra, akiket megvilágít, a vaku az, ami nem megmutatni, hanem leleplezni akar.
Fotó: Opitz TomasFelvetek az alkotónak néhány fogalmat: mágikus realizmus, groteszk, szürrealizmus. A válasza szerint nem tudatosan használja, hogy milyen esztétikai minőségek szerint lehessen értelmezni a képeit, csupán arra fókuszál, amit meg akar mutatni, és a hatásra, amit ki szeretne váltani.
Ilyetén Kincső képei nemcsak annak lenyomatai, hogy a mindenkori hatalom állandóan beül a nappalinkba (a Ceaușescu-házaspár pere is újra van fotózva, illetve van egy másik kép, egy háttal álló kucsmás alakkal, amiről mindenki a diktátorra asszociál), olyannyira, hogy a kortárs politikai diskurzusok akár ma is képesek mérgezni a legintimebb interperszonális viszonyokat is, hanem erőteljesen fókuszál a transzgenerációs traumák felfejtésére is, ezeken keresztül pedig olyan világot alkot, ahol a figurák vagy komikus, vagy ijesztő helyzetekbe kerülnek. Kincső képein azonban nemcsak ilyenfajta elnyomás képzetei sejlenek fel. Nők jelennek meg kiszolgáltatott pozíciókban, helyzetekben, néhol félig lemeztelenedve, védekező pózban, néha kicsavart testtel, vérző orrokkal, állati trófeák néznek szembe velünk a falról, mind-mind értelmezhetőek ezek az alakok a strukturális erőszak és elnyomás reprezentálójaként is. Külön erős, hogy az alkotó maga is modellt áll a képeihez: “vannak dolgok, amiket csak így tudok elmondani, egy-egy gesztus, tekintet amit csak a saját személyiségem felhasználásával tudtam megmutatni” - magyarázza.
Fotó: Opitz TomasMint ilyen, Bede Kincső munkái a radikális szembefordulás manifesztumai is, melyek a szembenézés erőteljes igényével lépnek fel, amely egyetlen módja lehet annak, hogy a hatalmi struktúrák által megtört, kihasznált testek, személyiségek, terek begyógyulhassanak, és valamelyest betömődhessenek azok a szakadékok, amelyek generációk közt húzódnak.
“Furcsa, hogy a szocialista világ maradványai jobban fennmaradtak, mint a kétezres évek” - mondja annak kapcsán, hogy azt meséli, egyelőre lezártnak tekinti a múlt ezen szegmensével való foglakozást, és a gyerekkora, azaz a kétezres évek vizuális megközelítése érdekli.
Bede Kincső fotója a Három színt ismerek a világból című sorozatbólA Három színt ismerek a világon január 31-ig tekinthető meg a kovásznai képtárban (str. Școlii 33., nyitvatartás hétköznap 11-től délután 4 - ig, pénteken 2- ig, hétvégen zárva), de a tervek szerint a későbbiekben más székelyföldi helyszíneken, így Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen is látható lesz.
Címoldali fotó: Bede Kincső képe a Három színt ismerek a világból sorozatból
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
