2023. október 5. csütörtökAurél
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Hogyan gondolkodnak a mai harmincasok, vagyis az Y generáció az útkeresésről, sodródásról és az élet nagy kérdéseiről?

G. L., M. T. 2022. január 28. 18:04, utolsó frissítés: 2022. január 29. 12:04

A héten került a romániai mozikba Groșan Cristina A legjobb dolgokon bőgni kell című filmje. A rendezővel többek között arról is beszélgettünk, hogy az emberben mindig ott vannak a kérdések és kételyek, hogy mi a jó választás?


Maja szórakozottnak tűnik, talán kicsit elveszettnek is, de mégis halad az élete, épp készül összeköltözni a barátjával, hitelt is vettek fel az új lakáshoz. Harmincévesen már valami állandó, rendes állást is vállalna, valami olyat, amit szeret, és nem csak azt várják el, hogy a kábeleket a megfelelő helyre dugja.

Maja (Rainer-Micsinyei Nóra alakítása egészen emlékezetes) tulajdonképpen szorong, nyomasztja, hogy fel kellene már nőnie, teljesítenie kell az elvárásokat, gyereket kellene vállalnia. Életét tulajdonképpen az őt körülvevő szereplők alakítják, nekik próbál megfelelni. Sodródik az árral a bábáskodó anyja (Hernádi Judit egészen remek ebben a szerepben) és az őt komolyan soha nem vevő, sokszor passzív-agresszív módon alázó párja (a marosvásárhelyi Bányai Kelemen Barna most is meggyőző) közt. Maja története úgy alakul, hogy egy éjszaka egyedül marad egy távoli rokon holttestével, és innentől vesz minden igazán érdekes fordulatot.

Szerda este tartották Kolozsváron a romániai bemutatóját Groșan Cristina A legjobb dolgokon bőgni kell című filmjének. Az aradi származású Groșan több, nemzetközi fesztiválokon is díjazott rövidfilmet is készített mielőtt 2018-ban a Nemzeti Filmintézet Inkubátor fórumán 62 millió forintot kapott az első nagyjátékfilmjének a gyártására. Nagyon kevés ez egy filmhez, a rendező szerint az ebéd utolsó rizsszemét is meg kellett gondolják, hogy tényleg szükség lesz-e rá, de Stalter Judit producer segítségével 2019-ben végül sikerült leforgatni.

Vodál Vera gyártásvezető és Groșan Cristina (fotók: Márkos Tamás)Vodál Vera gyártásvezető és Groșan Cristina (fotók: Márkos Tamás)


Eredetileg úgy tervezték, hogy 2020-ban fogják bemutatni, de az ismert körülmények miatt végül a 2021-es Szarajevói Filmfesztiválon volt a premierje, ahol a legjobb film díjára is jelölték, majd az isztambuli Boszporusz Filmfesztiválon tűnt fel, ahol Rainer-Micsinyei Nóra alakításdíjat kapott. Közben tavaly szeptemberben megvolt a magyarországi bemutatója is, rendre elismerő kritikát kapott, és nem véletlenül.

Rainer-Micsinyei Nóra és Bányai Kelemen Barna a film egyik jelenetében.Rainer-Micsinyei Nóra és Bányai Kelemen Barna a film egyik jelenetében.


Groșan Cristina Aradról indulva Kolozsvár és Isztambul érintésével jutott el Budapestre. Bár román-magyar vegyes családból származik, az iskolai évek alatt eltávolodott a magyar identitásától, egyetemi diplomafilmjét is románul készítette. Innen indítottuk a beszélgetést.

Kolozsváron a filmművészet szakon végeztél. Milyen volt itt a képzés? Miért érezted, hogy a budapesti Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen szeretnéd folytatni?

- Az én évfolyamom volt az első a BBTE-n, amely Erasmus-ösztöndíjjal külföldön tanulhatott. Pécs és Isztambul között választhattam, és Isztambulba mentem. Azt hittem, hogy a törökökről fogok nagyon sokat tanulni, de valójában magamról, és a saját kultúrámról tanultam sokat. A tantárgyak nagyon hasonlóak voltak, viszont az emberek hozzáállása, az emberi interakció más volt. Állandóan elemeztük magunkat - egy évfolyamtársammal voltam - és őket. Számomra az volt érdekes, hogy mennyire hasonlóak vagyunk, mégis mennyire mások. És milyen prekoncepciókkal mentünk oda. Ezek után mindenképp külföldre akartam menni mesteri képzésre.

Kolozsváron sokszor kijelentették, hogy ez nem művészeti iskola, de én kíváncsi voltam, hogy milyen egy hagyományosabb művészeti iskolába járni. Az akkori barátom magyar volt, így meg akartam próbálni Budapesten. Az SZFE-n abban az évben nem indult rendezői magiszteri képes, így kerültem a MOME-re, média design szakra.

A miénk volt az első mesterképzési évfolyam, mert előtte osztatlan, ötéves képzést szerveztek. Emiatt azt éreztem, hogy nagyon szabadon hagynak, nagyon sok mindent kipróbálhattam. Voltak teljesítésre váró feladatok, de azt nem határozták meg, hogyan kell megoldani.

Egy interjúban azt mondtad, hogy egy gyermek szintjén állt akkor a magyar nyelvtudásod ...

- Teljesen igaz. Egy vegyes házasságból származom, édesanyám felől magyarok a felmenőim, míg édesapám oldaláról románok. Mivel román iskolába jártam, nagyon eltávolodtam a magyar identitásomtól. Amikor a MOME-ra jelentkeztem, reméltem, hogy a portfolióm és a vizuális munkáim, amiket az asztalra leteszek, meggyőzőbbek lesznek, mint a nagyon béna magyarom. A tanárok teljesen nyitottak voltak azzal kapcsolatban, hogy részt vegyek a képzésben, mert mint magyar diák voltam ott. A nyelvvizsgámat is angolul kérték, azt nem kérdezték, hogy mennyire tudok magyarul.

Azt nehéz volt megszokni, amikor a média filozofikus kérdéseiről úgy kellett magyarul beszélni, hogy még a mindennapokban is nagyon meg kellett küzdenem a nyelvvel, de belerázódtam. Most már erőfeszítés nélkül tudok magyarul beszélni, inkább arra kell figyelnem, hogy románul legyen minden rendben.

A bemutató közönségeA bemutató közönsége


Gyerekként még volt magyar identitásom, de ahogy tiniként nőttem, nagyon távol kerültem tőle. Számomra nagyon furcsa, hogy még itt Kolozsváron, ahol egy épületbe jártunk a magyar színisekkel, sem volt semmilyen átjárás. Egyszer egy kisfilm miatt castingoltam, ott ismertem meg például Rainer-Micsinyei Nórát is, és ott ismertem meg egy színésznőt, Gergely Katalin Tikát, akivel visszakövettük, hogy nem csak ugyanarra az egyetemre jártunk, de ugyanakkor is. Négy évig ugyanoda jártunk, de soha nem találkoztunk. Számomra annyira szomorú, hogy nem volt kapcsolat. Az egyetemi időkből egyetlen magyar ismerősöm van Kolozsváron, őt is csak azért ismerem, mert román barátokkal vette körül magát.

Az életutadat nézve, például azzal, hogy a MOME-t választottad, úgy tűnik, te megtervezed, tudatosan irányítod a pályád. Miközben egy interjúban azt nyilatkoztad, "állandóan kapunyitási pánikban létezem". Te mennyire vagy Majához hasonlóan sodródó szereplő?

- Az egy dolog, hogy mit lát kívülről az ember, de valójában én is sodródom, tanakodom. Biztos van olyan ember, aki alaposan megtervezi az életét, de én nem vagyok ilyen. A lehetőségeimből próbálok úgy választani, hogy az boldoggá tegyen. Végül is Maja is ezt csinálja, csak több időbe telik neki.

Gyerekként azt csináltam, amit elém toltak, például akrobatikus gimnasztikát 9 éven keresztül. Senki sem kérdezte meg, akarom-e ezt csinálni, csak azon vettem észre magam, hogy 10 évesen ugrálok és versenyekre megyek.

Ha Romániában maradsz, akkor ez a film ugyanilyen lehetett volna? A román filmgyártás hatása szerinted érezhető a munkáidon?

- Egy kicsit nyilván más, de szerintem a román realitás nagyon hasonló. Azt tapasztaltam, hogy minél keletebbre megyünk ezzel a filmmel, annál jobban értik. Visszamentem Isztambulba egy fesztiválra a filmmel, és nagyon meg voltam lepődve, hogy milyen a széles közönség nemcsak értette, hanem örült és átérezte a filmet. Két évvel ezelőtt Szarajevóban voltunk egy szakmai programom, még folyt az utómunka. Akkor a külföldi zsűri tudott reflektálni a filmre. Nagyon örültem, hogy egy francia, egy amerikai és egy spanyol is értette, hogy mi az a realitás, amiről beszélünk. Kíváncsi lennék, hogy Svédországban, amit én egy nyitottabb társadalomnak tartok, ők hogy látják a filmet. Nyugat-Európában még nem mutattuk be, Olaszországban és Berlinben be fogjuk mutatni, és lehet, hogy Prágában és Amerikában is.

Rengeteg 30 körüli ember, aki ilyen konzervatívabb társadalomban él, érzi a nyomást, hogy neki fel kell mutatnia valamit, tartania kell valahol az életben, és kevésbé érzi magát szabadon az élet nagy kérdéseivel kapcsolatban. Kaptunk egy nagy adag szabadságot, és kérdés, hogy mit kezdünk vele, mert a szabadsággal egy csomó bizonytalanság is jön.

A román filmekre jellemző egyfajta természetesség, hogy nagyon természetes a színészi játék. A te filmednek is van egy ilyen természetessége ...

- Ezt már nem látom kívülről, de sokat dolgoztam rajta, hogy olyan legyen. Sok olyan magyar és román film van, amit nagyra tartok. Például Hajdu Szabolcs filmjeiben a színészek nagyon természetesek, de Radu Jude vagy Radu Munteannak a munkáit is nagyon szeretem, pont ezért. Remélem nekem is sikerült úgy vezetnem a színészeket, mert számomra ez létfontosságú. Jó instrukció mellett egyszerre találkoznia kell a tehetségnek, mindkét oldalról a nyitottságnak, és egy jó történetnek, ennek a harmóniája tud igazán hatni.

Érdekes a kerettörténet, hogy Maját tulajdonképpen egy haláleset mozdítja ki. Ennyire el vagyunk szerinted távolodva a haláltól?

- Eléggé. Egy hasonló eset történt velem. Amikor elmondtam másnak is, hogy mi történt velem, mindenki meg volt rémülve. Pedig a legszomorúbb az, hogy egy ember meghalt, és nem az a sokkoló, hogy én ott várakoztam egy holtest mellett. A hétköznapok olyan távol állnak attól, hogy a szeretteink meg a minket körülvevő emberek egyszer csak el fognak múlni, hogy sokként ér, pedig tény. Ez is ilyen ellentmondás, mint az, hogy mit kezdünk az élet nagy kérdéseivel.



A filmnek nem csak a főbb szereplői és a rendezője nő, hanem a készítés során több nő volt döntési helyzetben. Te mit gondolsz a filmkészítés különböző kvótáiról (nők, kisebbségek)?

Remek stábunk volt, és örülök, hogy sok tehetséges nő nyújtotta a szaktudását ennek a filmnek. Szerintem fele-fele arányban voltak nők és férfiak, kezdők és régimotorosok ebben a filmben, ezt leginkább Stalter Judit producernek köszönhető. Szerintem emiatt is működött ilyen jól a stáb. Nem volt egy kvóta, amit akartunk elérni, nekünk így volt természetes.

Aradi tinilányként nem ismertem filmeseket, nem is láttam női filmrendezőket munka közben. Nem volt egy modell, akire fel tudtam volna nézni tinédzserként. Szerintem szükség van példákra, amihez tudunk viszonyítani, és azt mondani, olyan szeretnék lenni, mint ő, vagy nem úgy akarom csinálni, mint ő. Ehhez az kell, hogy nők is jussanak olyan pozícióba, hogy filmet csináljanak, ahol döntenek. Szerintem nincs olyan, hogy női vagy férfi film. Ahogy beszélünk a különböző tapasztalatainkról, az viszont sokszínű lehet. Az szerintem nagyon jó, ha minél több színt lehet vinni a filmes palettába. Ehhez - legalábbis az elején - talán nem árt, ha van egy kvóta, és például várnak pályázatokat kifejezetten elsőfilmes női rendezőktől akik lehet, hogy nehezebben kapnak lehetőséget. És ezzel azt mondom, hogy nem kellene kizárni senkit, hanem több alkotó számára esélyt biztosítani.

Maját is le lehetne cserélni egy férfira, nagyon hasonló lenne az útja. Igaz, hogy nem csinálna terhességi tesztet, de talán csak ennyi a különbség.

Számodra egyértelmű volt, hogy filmrendező szeretné lenni? Ha láttál volna női filmrendezőket, akkor egyértelműbb lett volna?

- Lehet, hogy inkább elhiszem, hogy meg lehet csinálni. Valójában én soha nem mondtam ki, vagyis most már kimondom, de 20 évesen nem mondtam ki, hogy én rendező leszek. Csak arra figyeltem, hogy milyen sztori érdekel, és hogyan tudom azt megcsinálni. Milyen körülmények között és hogyan értelmezik mások. Valójában én óvtam magam a csalódástól, mert ez nehéz szakma, mert sok embernek kell közreműködnie a film elkészítésében és sok az elutasítás. Nyilván nagyon kitartó kell legyél, ha csinálni szeretnéd ezt a szakmát. Én csak tíz éve foglalkozom ezzel, ami egy rendezői pályán nagyon kevés idő. Ezért van az, hogy úgy írnak egy 45 éves rendezőről, hogy a fiatal rendező bemutatta a harmadik filmjét. Milyen szakmában vagy még fiatal 45 évesen?

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS