2020. aug. 15. szombatMária
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Sky Captain: bájtok kontra képzelet

Papp Sándor Zsigmond 2005. április 21. 13:51, utolsó frissítés: 13:47

Van itt megint egy #b#filmtörténeti mérföldkő#/b#, tessék a csodájára járni: nagy csalás, nagy ámítás. Az alkotók hat évig gereblyézték és terelgették a bájtokat, amíg a kreatúra megszülethetett.






Az egész talán ott kezdődött, amikor Tom Hanks a kissé zavart fejű Forrest Gump bőrében kezet fogott az akkor már több éve halott John Kennedyvel, illetve találkozott John Lennonnal. Az Industrial Light and Magic (George Lucas boszorkánykonyhája) jóvoltából találkozhatott a két világ: a színész hús-vér valósága és a trükkökkel életre keltett fikció, mely a maga részéről szintén valóság, hiszen dokumentumfilmből,




híradóból kiollózott részletről van szó.

De ugyanígy olvadt össze az élő jelenet az animációval a Terminátor 2-ben, mint ahogy a rajzfilm szereplői a hús-vér kollégákkal, a Roger nyúl a pácban című félresikerült klasszikusban.

Vagy ki ne emlékezne Spielberg mester dinóira? A számítógép pedig egyre nagyobbat lépett előre: először tető alá hozta saját elsőestés rajzfilmjét (Toy Story), mely a korai szovjet bábfilmek realizmusérzékével keltett életre egy univerzumot, majd tökéletesíteni kezdte magát (Final Fantasy). Ez utóbbiban már arra is volt gondja, hogy májfoltokat varázsoljon az idősebb szereplő kézfejére.

A Sky Captain révén most már ott tartunk, hogy van is film, meg nincs is. Van, ha a szereplőket nézzük, hiszen azok játszanak, mozognak, teszik a dolgukat, ám nincs, hiszen rajtuk kívül minden animált: az égen cikázó fénycsóva vagy az asztali lámpa.



Színészei a blue screen előtt

élik bele magukat a később mögéjük kevert környezetbe. Most már nem csupán az űrből érkezett alien digitalizált, hanem az utca is, amelyen menekülni kell a felhőkarcoló nagyságú robotok elől.

A végeredmény ennek ellenére megnyugtató katyvasz: szükség lesz még egy ideig a hagyományos mozira. Hiszen a dolgozat látványvilága kábé annyira élethű, mint egy negyvenes évek elejéről érkezett film noir, mely kópiára utólag kenték fel a színeket, szép, életidegen árnyalatokkal.



Olcsó sci-fibe és képregénybe illő fordulatok, időnként mégis lélegzetelállító monumentalizmus, színészek, melyekre időnként az anyjuk sem ismerne rá, az indiai filmgyártás festett vászon-háttereire emlékeztető környezet: ennyit tud felmutatni a Sky Captain.


Viszont, kétségtelen,

vannak pillanatok, amikor a produkció életre kel. Amikor mozinak tűnik a technika. A klasszicizáló, film noir stílust persze meg lehet érteni: a komor sötétség eltakarja a vívmányok eredendő kezdetlegességeit, ugyanakkor hangulatot is teremt, legalábbis próbál.

Miközben ismét felidézhetjük a harmincas-negyvenes évek beállításait, fény- és árnyjátékát, a korabeli, emancipált újságírónő szerepével, akinek fontosabb a fényképezőgépe, mint az egész nemi élete.



A Sky Captain tipikus mentsük-meg-a-földet-a-gonosz-tudósok-jószándékú-ám-
gyilkos-találmányaitól, amolyan James Bond-léptékben. Nincs olyan elemista, aki innen már ne mondaná fennhangon a történet további részét; igaz, a szándékosságot alig leplezik az alkotók. Ez azért lapos, mert ráültünk – talán ez lehetne a mottó.

Az Új Világ, mint ahogy ezt a címben is megelőlegezik, néha kínos, néha nevetséges. Néha viszont izgulni valónk is akad. Főként, ha valaki előttünk túl hangosan zörög a popcornnal. S azért, hogy ez a 37 milliót összekunyerált alkotás ne kiáltson folytatás után. Bár abban reménykedni dőreség lenne, hogy ez a kezdeti, felemás siker megálljt parancsol az „alkotói fantázia szabadságának”. Nem fog. De azt talán majd élvezni is lehet.


Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS