2020. július 9. csütörtökLukrécia
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Sorstalanság: kaddis egy félig összehozott filmért

Sipos Géza 2005. május 26. 17:00, utolsó frissítés: 16:56

"Egy ekvivalens alkotó kellene", mondta Kertész az adaptációról. A kész filmből épp csak ez hiányzik.










A fenti idézet egy olyan Nobel-díjas, tizenhárom éven keresztül írt regényből származik, melyből többszörösen terhelt filmet készített tavaly a magyar filmgyártás Koltai Lajos operatőr rendezésében.

A terheltség legfőbb oka maga a hihetetlenül pontos, kimunkált szöveg, melyben minden szó – az örökös egyhangúsággal ismétlődő, az olvasó idegeit borzoló "természetesent" is beleértve – pontosan a maga helyén áll. Ha lehet nagy szavakat használni, valószínűleg ez a remekmű egyik legfontosabb ismérve.


Apropó, szavak.

"És erre törekedtem, hogy csak nyelv legyen, semmiféle személyes emlék, vagy semmiféle személyes motívum ne rontsa el a regényt"mondja Kertész Imre Selyem Zsuzsának nyilatkozva 2003 márciusában, Berlinben, majd így folytatja:

"Hiszen tudja, a Sorstalanság minden tekintetben fiction: fiction a nyelvét illetõen, fiction a ... – a történetét illetõen nem, de ha akarjuk, mégiscsak az, mert külön szerencse, hogy azt éltem meg, ami ehhez a történethez kapcsolódik."



Eleve nyaktörő feladat egy olyan irodalmi művet mozgóképre adaptálni, mely ilyen mértékben a szöveg sűrű szövete, a véget nem érő belső monológ struktúrájának kialakítása és túlhajtása révén hat az olvasóra, szinte szögesdrótként bekerítve a befogadót.

Ez nem séta a fikció erdejében, hanem – Kertész kategorizálásával – passiójáték, melyben végig kell járni az összes stációt.


A Sorstalanság-film

terheltségét tovább fokozza az irodalmi adaptáció körül zajló, félévszázados filmológiai vita. "– Finom, szinte nem is verbalizálható történet, fikció. Ha el tudnám mondani, meg sem írnám" – nyilatkozza szintén 2003 márciusában készülő új regényéről, a Felszámolásról az író.

Ha el tudnám mesélni, le sem forgatnám, valahol így. El tudná képzelni, hogy akár ebből, akár más könyvéből film legyen? – kérdezi Kertésztől 1996-ban a Magyar Narancs munkatársa. A válasz:

"Nehezen tudnám elképzelni. Persze lehetséges, de ahhoz egy ekvivalens alkotó kellene, aki ezt a nyelvet a képernyőn tudja megteremteni. Most láttam nemrég egy Jarmusch-filmet, a Halott embert, s megdöbbentett, milyen cselekményfecnikből lehet létrehozni filmen egészen katartikus eredményt. "





Nos, végül el tudta képzelni.

A Filmszemlén bemutatott szuperprodukció, mint adaptáció körüli disputát az a tény zárja rövidre, hogy a Sorstalanság irodalmi forgatókönyvét maga a szerző írta, és még a 2002-es Nobel-világsiker előtt egy évvel jelentette meg Kertész Imre magyarországi kiadója, a Magvető.

A regény megfilmesítésére már a 90-es években feltámadt a nemzetközi érdeklődés – de az író elutasította a regény időkezelését teljesen felborító, flash-backekkel megtűzdelt forgatókönyvet, és inkább maga fogott hozzá az átdolgozáshoz. Tehát aki Koltai Lajos rendező munkáját nem tudja többnek látni, mint tisztességgel megcsinált házifeladatnak, annak közvetett módon a forgatókönyv íróját is el kell marasztalnia.



Mert a végeredmény

korántsem Jarmusch-színvonal. Ami a film terheltségét illeti: alkotóként valószínűleg több, mint nyomasztó magyar rendezőként 12 millió dollárból, azaz több, mint 2,5 milliárd forintos rekord-költségvetésből elsőfilmet forgatni annak a tudatában, hogy a Nobel miatt hatalmasra nőttek a nézői-olvasói elvárások.

Koltai annak is tudatában lehetett, hogy a néző mindenképp a regényhez – vagy csak a híréhez – fogja viszonyítani a mozgóképet, a szöveg ismeretében, vagy anélkül. Joggal feltételezhető viszont, hogy a forgatókönyvet, melyből neki is dolgoznia kellett, jóval kevesebben ismerik: tudnia kellett tehát, hogy a viszonyítási alapok elbillentek.

A várakozásokat a film körüli, hatalmas PR-felhajtás is fokozta. Tény, hogy a filmre április végi adatok szerint csaknem 400 ezren váltottak jegyet.

A film sajtófőnöke azt közölte, egy New York-i független filmforgalmazó mellett olasz Medusa és a francia Films Sans Frontieres is átvette, továbbá vetítik majd Izraelben, Skandinávia országaiban, továbbá Görögországban, Cipruson, Mexikóban és Argentínában is. (Ehhez képest a nemzetközi filmes szakportál, az IMDB csak egy június 2-i németországi bemutatóról tud.)


A nézőnek az a benyomása,

hogy ennyi terhelő körülmény összjátéka egyszerűen agyonnyomta a filmet. Mintha Kertész forgatókönyvíróként és Koltai rendezőként megijedt volna Köves Gyurka 55 ezer szavas monológjától.

Nehéz dramaturgiai döntés alig hagyni pár bekezdést a Köves narrációjából, és a többit kizárólag eredendően filmes eszközökre, továbbá az operatőrre, a fővilágosítóra, a a díszlettervezőre, a berendezőre, a hangmérnökre bízni, de talán egy ennyire a nyelvben működő filmanyag esetében indokolt lett volna az eleve adott, erőteljes narrátorfigurát alkalmazni.

Ez elmaradt. Az egész filmet halványan belengi valamilyen kosztümös romantika, ami egészen távol esik attól a komor pompától, melyet megvalósítandó célként tűz ki Kertész a forgatókönyv egyik, az auschwitzi megérkezést kommentáló passzusában.



Pedig a két operatőr,

vagyis Koltai és Pados Gyula hozzák a mestermunka-színvonalat, ami nem is annyira számít különlegességnek, hiszen előbbi 14 Szabó István-filmet fényképezett, köztük az Oscar-díjas Mephistót, továbbá Giuseppe Tornatore Malena c. filmjének képi megjelenítéséért ismét Oscarra jelölték; Pados pedig Antal Nimród lassan kultuszfilmjét, a Kontrollt készítette. Mindketten bőséges tapasztalatokkal bírnak, hiszen dolgoztak az USA és Nagy-Britannia filmiparában.

A nagy húzás a film képivilágának tudatos "lefogyasztása": ahogy a Köves Gyurit alakító, négyezer gyermekjelentkező közül kiválogatott Nagy Marcellt is kontroll alatt tartott fogyókúrának vetették alá, úgy a film színeinek fedettségét is szinte-szinte a fekete-fehér irányába vették vissza.


Sápadt, fehéres fény lengi be

a munkatábor barakkvilágát, amely illeszkedik a forgatókönyvíró dramaturgiai elképzeléseiről arról, hogy miként lehetséges egyáltalán hatmillió ember szisztematikus kiirtásához, mint filmes témához nyúlni. Viszont a "lefogyasztott" látványvilág mellől – nem lehet ettől a kifogástól eltekinteni, hiszen valószínűleg ezért nem működik a film – hiányzik a lecsupaszított szövegtest.

És mivel hiányzik, a néző minden snittben, minden másodpercben szembesül azzal, hogy filmes kostrukcióval áll szemben, amely minden lehetséges eszközzel hatni akar, azt kiabálja, vedd észre, azért vagyok olyan sápadt, mert a főhősöm szinte-szinte meghal, vegyél észre, vegyél észre – a hatásvadászat viszont önreflexióval nem párosul. Innen ered a "ez csupán egy kosztümös film a sok közül, történetesen a Holokausztról"-benyomás.

A túlzott gyakorisággal alkalmazott fade-out-effekttel, mikor a kép három-négypercenként az idő nyomasztó folyását érzékeltetendő sötétbe fullad, szintén ezt a hatást érik el az alkotók. A nézőnek az a benyomása, mintha olyan klasszikus operát nézne, melyben folyton-folyvást lehull a függöny.



Az alkotás egyértelmű pozitívuma

viszont a színészi munka: a két főszereplő, Nagy Marcell és a kolozsvári társulat színésze, Dimény Áron arca, nézése, jelenléte valósággal a hátán viszi el az alkotás minden hibáját.

Az ő arcukon tükröződik valami a Sorstalanság egzisztencialista üzenetéből. Tizenévesként, mindösszesen egyetlen korábbi filmszereppel végigcsinálni ezt a mozit – le az összes kalapokkal Nagy Marcell előtt.

Egyértelműen nem az ő tévedésük, hogy a "katartikus eredmény" elmarad, de az élmény lefokozásában jelentős szerepet játszik több jelentős, világsikert arató spagetti-western, például a Jó, a Rossz és a Csúf zeneszerzője, aki 1961-től mindmáig 525 munkát mondhat magáénak (az IMDB adatai szerint a II. János Pálról készülő film zenéjéért is ő lesz a felelős).

Morricone talán akkor járt volna el a leghelyesebben, ha azt mondja a félkész film, a muszter megtekintése után: kedves barátaim, ehhez mindenféle zene fölösleges – és ezért a jótanácsért utalják át a tiszteletdíjam. Ám "a Mester" – ahogy a magyarországi sajtó aposztrofálta – elfogadta a felkérést, de mondhatni, nem erőltette meg magát.


A 140 perces műben

három-négy zenei motívumot adnak el a nézőnek különféle hangszerelésben. A romantikától leginkább elcseppenő szám ráadásul abban – a képileg amúgy kiváló – jelenetben hangzik el, melyben a hajnal óta tartó sorbanállás, az appel miatt dülöngélő fogolytábort felülről látjuk.

Az utolsó erejükkel a vigyázzban maradást tartani próbáló alakok fölött lengedez a muzsika – az összhatás sajnos nem ironikus, hanem egyenesen nevetséges. Feltételezhetjük, nem ez volt az alkotói szándék.

Végülis nehéz megfogalmazni, hogy filmként miért tűnik tizenkettő-egytucat alkotásnak a Sorstalanság. Talán leginkább azért, mert a "koncentrációs táborok boldogságáról" beszélni szokatlanul magasra tűzött irodalmi feladat.

Az elősorolt körülmények között filmet csinálni mindannyiuk erőfeszítésével ugyanerről eleve kudarcos vállalkozás, s mindeközben, még boldognak sem képzelhetjük Sziszüphoszt, természetesen.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS