Koestler és a számozott fejű emberek
Mezei Krisztina 2005. október 31. 12:55, utolsó frissítés: 2005. október 30. 19:32Magyar zsidó családból származó világpolgár, kommunista, majd antikommunista.
Lélektani regények és kétes értékű tudományos munkák szerzője, újságíró, légionista. 100 éve született Budapesten Arthur Koestler. Érdekes egyéniség. A szocialista táborban indexre teszik 1940-ben megjelent Sötétség délben című munkájáért, amelyben a hírhedt „moszkvai perek” lélektani hátterét elemzi.
Munkássága abból a szempontból
is nagyon érdekes, mert talán felnőtt már egy generáció, amelyiket nem fűz érzelmi – sem pro, sem kontra – a kommunizmushoz, és az érzelmi szálak elhalásával lehetségessé válik a forradalom valódi értékelése.
A könyv a forradalom elméletéről szól, egy olyan forradalmár szemszögéből, aki korábban meg volt győződve a maga igazáról. Talán soha nem volt még olyan közel a megvalósuláshoz Platón filozófus-állama, mint a Lenin-korabeli Oroszországban.
„A Forradalom előtt
és egy darabig még utána is, addig, amíg az öreg Vezér élt, nem létezett semmiféle különbségtétel az „elméleti szakemberek” és a „politikusok” között.
A követendő taktikát mindenkor nyílt vitákban vonták le a forradalmi elmélet tételeiből; a polgárháború alatt hozott stratégiai döntések: a termés beszolgáltatásának elrendelése, a földosztás, az új pénz bevezetése, a gyárak átszervezése – minden egyes adminisztratív intézkedés – voltaképpen alkalmazott filozófia volt.
A hajdan Ivanov falára is kiakasztott fényképen ülő számozott fejű emberek mindegyike többet tudott a jogfilozófiáról, a közgazdaságtanról és az államelméletről, mint az európai egyetemek professzori katedráinak tulajdonosai együttvéve.
A polgárháború alatt tartott Kongresszusokon olyan magas színvonalú vita folyt, mint politikai testületekben még soha a történelem során; a felszólalások olyanok voltak, mint a tudományos folyóiratok közleményei – azzal a különbséggel, hogy a vita kimenetelén milliók élete, sorsa és a Forradalom jövője múlott” – írja Koestler a Sötétség délben bevezetőjében az 1917-es forradalomról.
A nem túl dicsőségesen végződött
új korszak embereinek egyik típus-figurája szájába adja Koestler a szavakat, hogy Nyikolaj Szalmanovics Rubasov gondolatain keresztül kibontakozhasson előttünk az a folyamat, aminek során a forradalom nagyjait, elméleti szakembereit az utódok – a sztálini diktatúra – hamis vádak alapján börtönbe vetették, elítélték, majd kivégezték, és a forradalom eredeti célkitűzéseit sötét diktatúrává változtatták.
Maga a történet Rubasov kihallgatásának, perének és halálának sztorija, aminek során Koestler belülről tárja fel a Forradalom harcosainak gondolkodási módját, s megpróbálja megfejteni, hogy a társadalmat megmozgató össznépi megmozdulás hogyan fordult önmaga, azaz a nép ellen.
A forradalmár Rubasov életének alapelve a logikus gondolkodás. „Tartotta magát a logikus számítás szabályaihoz. A józan ész maró savával égette ki tudatából minden maradványát a régi, logikátlan erkölcsnek.”
Ezen logika alapján – a lelkiismeret polgári csökevényétől mentesen – halálba lehetett küldeni mindazokat, akik nem feleltek meg a Párt elvárásainak. Ilyen szempontból egy pártfunkcionárius értékesebb, mint egy titkárnő, és minden bűntudat nélkül – ami maga is polgári csökevény – fel lehet áldozni a Párt oltárán.
Rubasov fel is áldozza titkárnőjét,
és kivégez két párttagot is, akik az „igazságot” fontosabbnak tartották, mint a Párt által kiszabott irányvonalat, akik forradalmárok maradtak akkor, amikor beolvadni és engedelmeskedni kellett volna.
A Párt ugyanis nem ismeri el az egyén létét, az „én” politikailag gyanús minőségnek számít, amit Párt „grammatikai fikciónak” minősít, és ami ellen minden igazi párttagnak küzdeni kell.
Rubasov élete nagy politikai változások közepette zajlik; olyan korban nő fel, amikor ő maga történelmet csinálhat, megszabhatja a gondolkodás irányát, új rendszereket és kapcsolódási pontokat alakíthat ki.
Félelmetes hatalom van a kezében, hiszen a Párt vezető embereként milliók sorsa függ tőlr. Rubasov pedig könyörtelenül követ egy logikai gondolatmenetet, amely
megszabja életét, és végül útját a börtönbe.
A következetesen végigvitt logika az axióma, aminek alapján a forradalom képviselői felépítik az új rendet, s ebbe a logikába nem fér bele semmiféle emberi érzelem. A Forradalom matematikai számításon alapul, és Rubasov éppen ebből a logikai levezetésből megy önként a vérpadra.
Maga is belátja, hogy a logikai szükségszerűség arra kényszeríti a Pártot – mely a filozófus-nemzedék kiöregedése után megtiltotta a gondolkodást, hogy az ő nemzedékét, amely kirobbantotta és megideologizálta a forradalmat, kíméletlenül elpusztítsa, mivelhogy nem kényszerítheti vak engedelmességre. Az új nemzedék már csak a brutalitást, a demagógiát és a könyörtelenséget ismeri, és Rubasov belátja, hogy a maga után kinevelt nemzedékben gondolkodóként neki nincs helye.
Bár a józan észbe vetett szilárd hite
megrendül, amikor feltámad benne a lelkiismeretnek mondott csökevény egy barátja halálának pillanatában, a logika, mint életének vezérlő alapelve legyőzi a érzelmeskedést, hiszen a logika kíméletlen törvénye azt parancsolja, hogy tovább folytatódjon az a történelmi kísérlet, amely arra szánta el magát, hogy az ember gondolkodásmódját gyökeresen átrendezze.
A logikai vitában Rubasov partnere nem az új nemzedéket képviselő Gletkin, aki végül befejezi a kihallgatását, hanem Ivanov, aki ugyanabból a forradalomcsináló nemzedékből származik, mint Rubasov, s így Rubasovot nem is a következő nemzedék győzi le, hanem saját logikája, amelyet a később szintén kivégzett Ivanov szájából hall vissza.
Rubasov legyőzi magában az emberi érzéseket, és feláldozza magát, mindazért, hogy a halála előtti pillanatokban rájöjjön arra, hogy „nem jött ki az egyenlet”, amelyet a forradalmárok a józan ész alapján az emberi életekkel játszottak.
A főhős rájön, mindaz, amit korábban törvényszerűnek hitt, a logika kíméletlen törvénye talán mégsem alkalmazható az emberekre, mert a logikusan felépített egyenlet nem hozta magával a Forradalom eszményeinek megvalósulását, a filozófusok által kinevelt következő nemzedék nem a felsőbbrendű ember, hanem a „neandervölgyi”.
A Forradalom elve, miszerint mindennél fontosabb a Forradalom védelme, immár elvesztette minden értelmét, hiszen nem mutat többé példát a világnak, és „visszatekintve a múltjára, most úgy látta, hogy ámokfutó volt negyven esztendeig – a tiszta ész ámokfutója” . Meglehet, az sem való az embernek, hogy minden régi kötelékétől megszabaduljon, s a „Ne tegyed…” minden fékjét kioldva száguldjon egyenesen a cél felé.”
Valahol hibás volt az egyenlet: „meglehet, a hiba épp abba a tételben rejlik, amelyet mostanáig vitathatatlanul érvényesnek tartott és amelynek nevében annak idején maga is feláldozott embereket, aminthogy most őt is ennek az elméletnek a nevében áldozzák fel; abban a tételben tehát, amely szerint a cél szentesíti az eszközt. Ez a mondat irtotta ki a nagyszerű embereknek azt a testvéri közösségét, amely a Forradalmat véghezvitte és ettől a mondattól lettek valamennyien ámokfutók.
Mit is írt ő maga a naplójába? „Hisz tán megszabadultunk minden régi szokástól és megszokástól, nem maradt más vezérelvünk a cselekvéshez, mint a következetes logika. Az etika ballasztja nélkül hajóztunk.” Meglehet, csakugyan itt búvik meg a baj gyökere. Ki tudja, talán nem való az emberiségnek ballaszt nélkül hajózni. A tiszta ész pedig magában meglehet, rossz iránytű.”
Rubasov – és a Forradalom nagyjainak tragédiája
– akkor érthető igazán, ha mellé olvassuk a kicsiny hősök kicsiny tragédiáit is, Csingiz Ajtmatov Egy versenyló halála című művét például, amely ugyanazt a gyakorlat oldaláról láttatja.
A becsületessége miatt a Pártból kizárt Tanabaj és a kirakatperben elítélt és kivégzett Rubasov sorsában közös vonás, hogy hisznek abban az utópiában, miszerint az emberi társadalom rendszere megváltoztatható, hogy a hatalmon lévők és kiszolgáltatottak viszonya alapvetően megváltoztatható, hogy a társadalmi viszonyulások átértékelhetők.
Rubasov logikus kíméletlensége és Tanabaj családáruló magatartása ugyanebből az utópia-kergetésből fakad, amely nem veszi számításba, hogy a társadalmat nem lehet matematikai képletek alapján felépíteni, és hogy a hatalmon levő és a kiszolgáltatott viszonya nem változhat meg.
Halála előtt Rubasovnak rá kell jönnie, hogy a filozófusok állama, az utópia, amiért a nemzedéke küzdött nem megvalósítható; egyrészt, mert a társadalom nem a logika törvényei szerint működik, másrészt mert a tömeg mentalitását, a régi beidegződéseket nem lehet néhány év alatt megváltoztatni; végül pedig a kíméletlen logika olyan monstrumokat nevel, amelyek fel sem foghatják a forradalom gondolkodóinak nagyszerűségét, mert „neandervölgyiek”, tehát csak a brutalitás, és nem a szellem nyelvén beszélnek.
A forradalmárok, a „számozott fejűek”
éppen ezért lesznek a maguk kinevelte társadalom áldozatai. Rubasov a végén arra is rájön, hogy az áldozat, amit a Párt oltárán meghoz, hiábavaló. Nem túl vidám summázása ez egy olyan életnek, amely aktívan részt vett a történelem alakításában.
„A szocializmus elmélete ott hibázik, hogy egyenletesnek és állandónak feltételezni a tömegek tudati fejlődését. Ezért áll most tanácstalanul a világtörténeti inga visszalengésének és a tömegek ideológiai öncsonkításának jelensége előtt. Azt hittük, hogy a tömegek világképe automatikusan alkalmazkodik majd a megváltozott viszonyokhoz és hogy ez a folyamat néhány év alatt lezajlik: holott a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy ezek a folyamatok inkább évszázadokban mérhetők csupán.”
Koestler nem kis nosztalgiával ír a filozófusok államáról, de a műből tudni lehet, hogy a filozófusok kísérlete az államigazgatásra – Oroszországban legalábbis – csúfosan megbukik. Ennek oka a tiszta észhez való ragaszkodás, az emberi érzelmek kizárása, az alkalmazott filozófia, amely a tudósokat kegyetlenebbé teszi, mint az átlagos, hatalomra éhes politikust; mert mindazt, amit a sztálini rendszer, vagy bármely más diktatúra hatalomvágyból követ el, a lenini vonal tudósai elvi meggyőződésből teszik.
Éppen ezért „nem szabadulhattak a múltjuktól, amit maguk szőttek kifacsart erkölcsök és nyakatekert logikájuk törvényei szerint; mind bűnösök voltak, bár nem abban, aminek elkövetésével a bíróság előtt vádolták magukat.” Lehet, hogy nem véletlenül nem az értelmiség vezeti a társadalmat.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!