Belső tenger: Oscar-osra kozmetikázott halál
Gy. A. 2005. november 03. 15:44, utolsó frissítés: 15:09"Megszabadulni a rabságtól, amelyben egy élő fejet hozzáragasztottak egy halott testhez."
A spanyol Alejandro Amenábar négy filmet jegyez ezidáig, ebből három többé-kevésbé sikeresnek mondható. Első filmje, a Halálos tézis (az idei Transilvania Filmfesztiválon a kolozsvári mozikban is vetítették) egy túlságosan is bő lére eresztett,
naivkodó pszicho-thriller,
amit 1996-ben vitt vászonra az akkor még csak 24 éves rendező. A következő, '97-es filmjére, a Nyisd ki a szemedre már Hollywoodban is felfigyeltek, és Cameron Crowe Vanília égbolt címmel 2001-ben olyan sztárokkal forgatta újra Amenábar forgatókönyve alapján, mint Tom Cruise, Cameron Diaz, Kurt Russel, vagy a spanyol eredetiben is játszó, csak időközben már sztárrá népszerült Penélope Cruz.
El kell ismerni, az amerikai verzió után – ami alapjában véve nézhető produkcióra sikeredett –, nem kis kihívás megnézni a spanyolt: egyszerűen azért, mert unalmasabb.
Az amerikai filmcsinálás ahhoz azért mindenképp ért, hogyan kell valamiből a legérdekesebb és leglátványosabb elemeket desztillálni. Az eljárás után a néző már nem nincs felvértezve elég lelkierővel ahhoz, hogy – miután a csattanót már ismeri – a túlfilozofálgatott, túlságosan lassú és körülményes, rágós eredetit megeméssze.
Hollywood kényessé tette a gyomrunkat.
Ami ezután következett, az már egy igazi amerikai szuperprodukció: a Más világ Nicole Kidmannal a főszerepben 2001-ben, amire a pénzt Tom Cruise szerezte. A rendező viszonylag szabad kezet kapott, ennek köszönhető, hogy BAFTA-díjra és Arany Oroszlánra is jelölték. A díj ugyan ezúttal elmaradt, de egyre többek számára lesz egyértelmű, hogy Almodóvár mellett egy másik spanyol rendezőre is figyelni kell.
A világhírnév tehát már adott volt, a Belső tengerrel pedig sikerült az a bravúr, ami, azért tegyük hozzá, korábban Almodovárnak már kétszer is összejött: elnyerte a külföldi filmnek járó Oscart.
Lehet persze fanyalogni az Amerikai Filmakadémia kitüntetésén, de ott van mellé a 2004-es Velencei Filmfesztivál zsűrijének nagydíja és legjobb színész díja, tizennégy Goya-díj, az Európai Filmakadémia Legjobb rendezőnek és legjobb színésznek (Javier Bardem) járó elismerése, valamint
Aranyglóbusz a legjobb külföldi film kategóriájában.
És ami talán a legfontosabb a rendező számára, saját hazájában lekörözte vele Almodóvárt, akinek az egy évvel korábbi Rossz nevelés egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött izmos reményeket.
Akiknek ez a díjözön itthon felkeltette az érdeklődését, először szintén Transilvania Filmfesztivál záróünnepségén nézhették meg az alkotást, aminek markáns témaválasztása eleve magára vonja a figyelmet. Az eutanázia, ahogy általában a halál, a haldoklás startból ellenérzéseket válthat ki sokakból.
A filmben jól érezhetően elsődleges szempont volt, hogy ne sértse azok önérzetét, akik a főhőshöz hasonló helyzetben vannak, és mégis az életet választják. A rendező többször is a haláláért küzdő főhős szájába adja az axiómát: csak és kizárólag a saját nevében beszél, csak és kizárólag a saját létéről gondolja azt, hogy értelmetlen és ezért élhetetlen.
Ennek ellenére egy percig sem kétséges, kinek a pártján áll Amenábar, a záró képkockákon pedig még hangsúlyosabbá válik a döntés: a tolószékbe került egyik főhősnő teljesen elvesztette emlékeit, állandó szellemi homályban él, amelyben nem emlékszik már egykori szerelmére sem.
Érzelgősség nélkül
beszélni filmileg a halálról nagy kihívás lenne – ha egy nagyközönségnek szánt, akár európai alkotásra gondolunk, talán túlságoan merész ez az elvárás.
Anélkül, hogy most nagyon belegondolnánk, hogyan is viszonyul társadalmunk az elmúlás kérdéséhez, mennyire stilizált, átesztétizált ez a viszony – talán leszögezhetjük, hogy az őszinte szembenézés nem történt meg. Sőt, az egy fokozódó individualizációs folyamattal talán egyre inkább lehetetlenné válik.
Maradjunk inkább csak a filmeknél. Sokan meghalnak egy átlagos amerikai produkcióban, miközben egyetlen egyszer sem merül felül bennünk igazán a halál gondolata. Ilyen szempontból viszont emlékezetes az a koreai film, aminek egyik jelenetében valaki a bosszúból elrabolt gyereket egyszerűen kidobják az ikszedik emeletről.
Semmi előkészítés, drámai fokozás,
no hatásos zene – a gyerek az egyik pillanatban még kalimpál, a másikban már nincs. Ilyen váratlan, és ennyire nyers, de kegyetlenség nélküli, és mégis ennyire hatásos halál-megjelenítést még nem láttam moziban. Nincs is időd felfogni, hogy tulajdonképpen mi is történt, de ez a kép nagyon sokáig kísért még.
Amenábar főhőse ugyan szintén premier plánban hal meg, szemünk láttára issza meg a ciános vizet és rándul enyhe görcsökbe az arca a végső kisimulás előtt. De előtte egy filmnyi időnk van rá, hogy felkészüljünk. Ez a jelenet is illeszkedik a film derűs érzelmességébe, a legkevésbé sem sokkoló. A film egy percig sem lesz igazán nyomasztó, nem hagyja, hogy megcsapjon minket a borzalom – és ezt végül is az erénye is lehet. Amenábar elsősorban
a bonyolult emberi viszonyokra,
a szereplőire fókuszál. A történet a főhős szavaival egy mondatban összefoglalva ez lehetne: "milyen megszabadulni a legszörnyűbb rabságtól, amelyben egy élő fejet hozzáragasztottak egy halott testhez". Ráadásul a sztorinak van valóságalapja: tényleg létezett egy Ramón Sampedro, aki 28 évig volt teljes végtagbénulással ágyhoz kötve, és küzdött a katolikus Spanyolországban eredménytelenül azért, hogy méltósággal és legálisan haljon meg.
Megismerjük a férfi "belső tengerét", az egyetlen, ami megmaradt számára mióta a valódi miatt ágyhozkötött lett. A betegség előtti és utáni állapot közötti ellentétet csak fokozza, hogy a férfi korábban tengerész volt, aki beutazta az egész világot.
Hogy ezután miért nem elég a belső tenger fantasztikus gazdagsága Ramónnak, aki fanyarkás mosolyával és érzelmi-intellektuális kifinomultságával két nőt is meghódít, és akinek környezete annyi szeretettel és figyelemmel veszi körül?
A választ a film talán legerősebb jelenetében
találjuk meg: az ágyban fekvő férfi, aki megfordulni is csak segítséggel tud, hallja, amint a nő, akibe szerelmes, – és akihez nyitott szemű álmodozásaiban odarepül, hogy megcsókolja –, lezuhan a lépcsőkön, amit néma csönd követ. És ő háttal fekve nemhogy segíteni nem tud, de még az sem adatik meg neki, hogy megforduljon, hogy legalább megtudhassa, mi is történt valójában szerelmével. Van ehhez fogható tehetetlenség-érzés?
Lassan kirajzolódnak előttünk a hétköznapok apró kellékei, amelyekkel élhetővé tették számára a mindennapokat azok, akik gondozták és ragaszkodtak hozzá. Megannyi érv az élet mellett – a nézőnek se legyen könnyű a döntés. Érdekes, hogy hogyan és miért kerül a beteg férfi intim közelségébe két nő: a helyi rádió DJ-je és egy ügyvédnő. A leplezett valóság, hogy mindkettőjüknek saját érdeke fűződik a kapcsolathoz: önön gyöngeségüket próbálják elfedni azzal, hogy valaki még esendőbbet keresnek.
A vonzó ügyvédnőről kiderül,
maga is halálos beteg, akire lassú leépülés vár, és aki szintén inkább az önkéntes halált választaná – de nem egyedül. A kétgyerekes, állás nélkül maradt gyári munkásnő egyedül neveli két gyerekét, és nincs szerencséje a férfiakkal – most talált valakit, aki nem tudná elhagyni. Vagy legalábbis nem úgy. Melyikük szerelme lesz annyira erős, hogy teljesítse a férfi egyetlen vágyát?
A három ember egymáshoz való viszonya, ez a bizarr szerelmi háromszög a film legérdekesebb része. Vannak kevésbé sikerült mellészállak is: az egyházzal való hitvita bemutatása túlságosan is parodisztikusra sikeredett. Közhelyes, erősen sztereotipizált a élet-halál kettőség, "a halál mellett mindig ott az élet is, az újjászületés ígérete" típusú bölcsességnak a megjelenítése. A film végére, a halál bekövetkeztével egyszerre megszületik az új élet is: annak a nőnek a gyereke, aki Ramónnál ismerte meg férjét.
Remek viszont a szereposztás, ebben a filmben kivétel nélkül mindenki jól játszik. Javier Bardem, aki 20 évet öregedett a filmhez, hitelesebb nem is lehetne. Rendkívül komplex, izgalmas figurát formál – pedig nem maradt sok eszköztárra, csak az arcizmai.
És az elsősorban nem a maszkmestert dicséri, hogy a nézőben, ha történetesen nem ismeri a neves színest, fel sem merül a valódi kora – csak azokban a rövid flash-backekben csodálkozik rá, amelyekben a balesetet láthatjuk.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!