Tom és Jerry ágyékkötőben
P. E. É. 2007. január 17. 16:41, utolsó frissítés: 2007. január 15. 00:59#i#A stáblista legördülése után jöttem rá: ez mégis Mel Gibson Apocalyptója volt. Végig azt hittem ugyanis, rossz filmre ültem be. Bizonyos értelemben nem tévedtem nagyot.#/i#
Mi lesz abból, ha az antropológiai dokumentumfilm, a természet-, az akció- és a mesefilm keveredik? Hát Mel Gibson újabb nagyhatású filmje. Vagy tömény giccs akciófilmben tálalva, enyhén megspékelve történelemmel, egzotikummal és ügyetlenséggel.
A témaválasztás nem rossz, akár valami jó is kisülhetett volna belőle. A világok, kultúrák harcának bemutatása történelmi-néprajzi keretben ugyanis örökzöld, mindig elővehető topik. A módszer azonban, ahogyan ez a bemutatás megtörténik, mindent elcsúsztat az... apokalipszis irányába. Magyarán, a film szétesik; elveszünk a sokféleségben.
Az erdőben zajló vadászat, a tapír elfogása inkább természetfilmre emlékeztet. A maja falu bemutatása antropológiai jellegű, a jelmezek, az eredeti nyelvhasználat – Gibson aduja – szintén. Szóval akkor most dokumentumfilmet látunk egy bennszülött törzsről. Ebbéli gondolatainkat azonban félbeszakítja rögtön az a vaskos humor, amelyet főleg urbánus környezetben élők tulajdonítanak a vidékieknek, a primitív törzsekre jellemzőnek: a szexre való utalások, a terméketlenség kigúnyolása stb.
Viszont meg kell hagyni,
a törzsfőnök humora elég csípős. Különleges növényt ad át a megszégyenült férfinak, akinek nem sikerül teherbe ejtenie a feleségét, hogy azzal kenje be aktus előtt a nemi szervét. Az eredmény ismerős az amcsi komédiákból. A felesége házisárkánnyá változik: tüzet okád.
A gonosz megérkezése és kegyetlen beavatkozása az idilli boldogságban élő jók életébe viszont már az amerikai akciófilmek kelléke. Ekkortól a képek is megváltoznak: a természetességet idéző élénk színek az akciófilmek színeibe mennek át: gyakori a vérpiros.
Persze van egy főhős, alias Jaguár Mancs (Jaguar Paw, Almost és még ki tudja, hány neve volt), akinek meg kell küzdenie a boldogság visszaszerzéséért. Ő a mesék királyfija, a filmben a törzsfőnök fia, aki szinte természetfölötti adottságokkal rendelkezik, az istenek pártfogoltja. Családja is megmenekül, persze az ő hathatós segítségével. A babonák és hiedelmek is jelen vannak a sztoriban, hisz erre is fogékony a "nép". Egy kislány jósolja meg a jaguár feltámadását és az elhurcolók vesztét. Mi ez, ha nem mese?
Amikor a gyermekeknek nem sikerül a az elhurcolt anyát a túlságosan mély folyón át követniük, a nagylány odaszól: „–Ne félj, anyám, én majd gondjukat viselem.” Ekkor még kiszökken a szemekből a könny. És még akkor is átfut rajtunk a borzongás, amikor a mészégető hófehér porral belepett gyerek vért köp. A fejek legurulása a piramis oldalán
viszont már egészen mulatságos.
Az isteneknek bemutatott áldozatok kivégzésénél cinkosan összemosolygunk a háttérben szintén jól szórakozó duci gyermekkel. Hatalmas körmök tartanak fogva egy még dobogó emberi szívet. A türkizkékre mázolt test, nyaktól lefele, már huppan is le az alant sikongató, örvendező tömeghez. Az áldozatot bemutatónak borotvált a hónalja, a többieknek szőrös – ezt is jut időnk megfigyelni.
A fogvájó-szerű lövedék nyomán a fejből spriccelő vér is vicces, a gyerek születésén a kútban, az anyának nyakig érő vízben, egyenesen felvihog a moziban a közönség. Sok anya szeretne ilyen szülést, akár kútba is szöknének érte: két lihegés és két nyomás után már kint is egy gyönyörű, barnabőrű, két hónapos méretű baba.
És innentől már Tom és Jerry mulatságos kalandjai következnek. Ja, hogy az nem Disney? Íme néhány jelenet, amely a hirtelen kinővő, majd pillanatok alatt elmúló dudorokra emlékeztet a már említett rajzfilmből: kisportolt testű hősünk árkon-bokron átszalad előbb csak egy, aztán két nyíllal a testében.
Természetesen megússza,
hogy felmutassák a szívét az isteneknek és a tömegnek, leugrik a vízesésen, kicselezi a jaguárt és még sok izgi kalandban van része. De túléli, ez a lényeg. Mert a jók túlélnek. Újabb családi idill: együtt a család. De a boldogság nem felhőtlen: a spanyol konkvisztádorok már lesben állnak a parton.
A stáb láthatóan sokat áldozott a részletek kidolgozására, a díszletekre, arra, hogy minden kép nagy hatást váltson ki a nézőből. Épp ez lett a múvi veszte, a néző egy idő után immunissá válik a véres képekre, a tragédiákra, csak a cselekményt nézi – és az óráját.