Az igazi, Judit... és az utóhang
Kiss Botond István 2008. január 04. 17:09, utolsó frissítés: 15:58Őszies hangulatú klasszikusok sorába illeszthető Márai-alkotás, mégis félelmetesen őszinte képet nyújt a szerelemről, magányról, egyáltalán arról a másik valóságról, amiről inkább hallgatni szoktak. #b#[könyvespolc]#/b#
Márai talán egyik legszemélyesebb regénye, kései életszakaszban, már az amerikai emigráció alatt (1978-1979) írt mű Az igazi, Judit... és az utóhang. Merőben eltér az író korábban alkalmazott formastílusától, bár megjelennek benne Márai korai prózamunkásságára jellemző témák, mint az öntudatos, állandóan reflektáló polgáriság vállalása, mai vonatkozásban inkább egyéni liberalizmus, vagy a társadalmi rendek és értékrendek ütközése a két világháború között és után, az emigráció s az idegenség élménye a nagyipar és konzumizmus körülményei közt, mégis a mű homlokterében egyéni sorsok drámája áll.
A mélylélektani drámát éppen az adja, hogy három teljesen különböző társadalmi réteghez tartozó egyén sorsa szövődik össze végérvényesen, elválaszthatatlanul: a férfié, aki a régi polgár szerepében kényszerházasságot köt egy már modernebb polgári alsóközéposztályba feltörekedett nővel, és az úri házban lánykorától szolgáló cselédé, akibe a házas és becsületes díszpolgár végzetesen beleszeret, kezdetben azonban nem vállalhatja ezt a kapcsolatot.
A négyciklusos mű cselekménye önvallomásokból bontakozik ki – Márai A gyertyák csonkig égnek művében már alkalmazott írói eszközével – először a burzsoá feleséggé váló és később férjétől elvált, finom, jólnevelt nő mesél házassága kudarcáról, majd a második részben a férfi szólal meg, reflektálva mindkét nőre, az elhagyott feleségre és a második életszakaszban vállalt Áldozó Juditra, a fiatalkori cselédre, akit elveszít.
Az Igazi folytatásaként megírt Judit... és az utóhangban maga a cselédsorból nagyvilági nővé avanzsáló, majd igazán nővé érett volt cseléd szólal meg. A negyedik ciklus, ...és az utóhang már csak feloldozás és csattanó. Ami addig nyilvánvaló volt az olvasó számára, nevezetesen, hogy szerencsétlen módon a feleség Ilonka, a polgár férj Péter, a cseléd Judit és a háttérben mindvégig jelenlévő alak Lázár, a fiatalkori barát
érzései sohasem találkoztak,
megbizonyosodást nyer. A líraian megkomponált műben ciklusról-ciklusra bontakozik ki a főszereplők sorsa. Márai saját emigrációs tapasztalatait rejti a cselekménybe – a kétszeres férj magánéletének csalódásaitól és a budapesti társadalomtól megcsömörölve kiábrándultságában kivándorol New Yorkba, Áldozó Judit maga pedig Rómában éli utolsó napjait.
A mű mesterien felépített, mintha csak érzékeltetni akarná az író, hogy összegezve az élettapasztalatokat, egy emberi sors élményeinek végén a ráció végül megbukik. Amit korábban hitt a példás feleség, vagy a díszpolgár férj, vagy cselédsorsból kitörő Áldozó Judit és a regény folyamán Márai alteregójaként jelentkező, a sztoikus és „reflexből” művelt íróember Lázár az életről, érvényét veszti. A fiatalkori ábrándok, hiú álomképek végül mind átértékelődnek, nemesen megérlelődnek az időben.
A visszaemlékezésekből kiderül, egyik szereplő sem arra emlékezik, amire a másik, jóllehet ugyanazokról a belső és külső utazásokról vallanak egy kávéházban vagy a hálószobában.
Az ember belső életét nem lehet kívülről megítélni,
a kép mozaikszerű, jóval bonyolultabb. Az olvasó az önvallomásokat feltárva úgy járhat, mint a jó kádi, aki a vádló panaszát meghallgatva a beszéd végén azt mondja az egyik szereplő történetére: „igazat beszéltél.” Majd a másik karakter, a vádlott védőbeszédét hallva tanácstalanul közli – saját magával –, hogy „te is igazat beszéltél”. Mindez rávezet arra, hogy az érzelmekben nem egyértelmű az igazság, a regényben biztosan nem. Talán a végérvényes igazság, amit az egész mű sugall, a magány – az egyedüli olyan állapot, amikor az egyén igazán őszinte lehet önmagával szemben.
Kiderül, a regény mindegyik szereplőjét megkísértette fiatal vagy hajadon korában a magány és visszavonulás, és ebből próbált menekülni mindegyik, ki-ki a saját eszközével. Kivételt képez talán Lázár, az író alteregója, aki a műveltség Nietzsche-szerű magasfeszültségében lemondott az életről, a szeretkezésről, egyáltalán az emberi dolgokról.
A korábban még háború idején is kifogástalan öltözetű, méltóságát szigorúan tartó, bármikor skatulyából előhúzott Péter, a volt budapesti burzsoá és kifogástalan férj végül megtörik, „jogerősen maga alá kerül” az emigrációs létben. Nemkülönben Ilonka, az első feleség majd Áldozó Judit, aki a számára elérhetetlen Lázár után vándorol ki Rómába. A mű cselekménye során tehát senki nem kerülheti el a teljes visszavonultságot: míg Lázár tudatosan vállalta, a többieket a körülmények kényszerítik erre.