2020. szeptember 19. szombatVilhelmina
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Kémkölyöknek nem kell születni

Vass Kinga Zita 2002. május 10. 11:54, utolsó frissítés: 11:54

[Filmszemle] Olyan a mozivászon, mint egy játékkonzol képernyője, rövid ideig az az érzésed, hogy te vezeted a játékot. Amikor már rég kezded unni az egészet, kiszállnál, de nem tudsz: ez egy film, amelynek nem te vagy a rendezője.




Igen, ez hülyítés a köbön, vagy inkább rossz játék a rossz játékban. Virtuális szereplők képzeletet felülmúló, lazán felépített veszedelmes szituációkban, amelyből bármelyik gyerek ki tud fantáziaszülte fordulatokkal győzedelmesen jutni, nem muszáj ehhez kémgyereknek születni.



Divatszakmásdit játszik Antonio Banderas és Carla Gugino mindaddig amíg egymásba nem szeretnek. Családalapítás után úgy döntenek, hogy végleg visszavonulnak a titkosügynökök közül, inkább felcsapnak apának és anyának. Kilenc év szünetelés után kénytelenek újra felölteni kémkedő álarcukat, mert egykori munkatársaikat elrabolta és genetikailag manipulált animációs szereplőkké változtatta egy gyerekműsor vezetője. Gregorio és Ingrid Cortez szégyenletesen rövid idő alatt Floop (Alan Cumming), a gyerekműsor sztárjának fogságában találja magát. A szülők és a világ megmentésének ügye így a Cortez gyerekekre hárul, akik arra ébrednek fel, hogy nem normális kölykök, sokkal inkább kémgyerekek.


A Desperado és a From Dusk Till Dawn rendezőjeként ismert Robert Rodriguez stílust váltott a Spy kids megrendezésével. Vallomása szerint már rég motoszkált benne az az ötlet, hogy egy családi mozit forgasson, melyet az egész család szívesen néz meg. A film megszületett és kasszasiker, olyannyira, hogy már bemutatták a Kémkölykök második részét is. Az viszont kétséges -- annak ellenére, hogy a film állítólagos tanulsága: a kémkedés a család összetartása mellett igen könnyű és kicsiny feladat -- hogy az egész család végigizgulná a csöpögős kalandfilmet.

Elidegenítő hatást gyakorolnak a nézőre a komédia keretére épített nevetséges jelenetek és szereplők; talán csak a kisgyerekeknek sikerül azonosulniuk a főszereplőkkel. Túlságosan plasztikusan hatnak a figurák mozdulatai, és nem sikerül olyan jeleneteket sem teremteni, amelyek egyértelműen evilági vagy nem evilági jellegűek lennének, így az az érzésünk, valahol lebegünk a két világrész között, hogy valami újabb játékban vagyunk, amiből nem mi húzzuk a legnagyobb hasznot. A legidegesítőbb az, hogy átlátjuk a snittek mögött a számítógéptechnika túlzott használatát, ettől olyan virtuálisan keserű szájíze támad az embernek. Kalandfilmhez méltóan nagyon sok a gyors képvágás, amitől méginkább felgyorsul a filmidő.

És hogy lelőjük a végét: a jó győz és győz, s csak azért, mert a szeretet mindennél erősebb. Ezt lehet néha science fictionnek is nevezni.



Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS