2021. november 27. szombatVirgil
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Könyv "beszélgetőfüzetekből", szólásból világkép

Patkó Katalin (Erdély FM) 2008. november 20. 11:42, utolsó frissítés: 2008. november 18. 16:44

Ne szégyelljük a tájnyelvet – Tánczos Vilmos néprajzkutatóval az Elejtett szavak című könyvéről beszélgetett az Erdély FM.



Hogyan vélekedik egy csíki parasztember a világ dolgairól, hogyan jelenik meg világképe a történeteiben, szólásaiban? Miben különbözik ez a világkép a mienktől? Tánczos Vilmos néprajzkutatóval beszélgettünk az Elejtett szavak című könyvéről.


A könyv elején Ön azt írja, hogy ez nem igazi néprajzi tanulmány, a szépirodalom fele közelít, de mégis megállja a helyét néprajzi tanulmányként is. A kutatás azért is érdekes, mert az édesapjáról szól. Hogyan és mennyi idő alatt gyűl össze egy ilyen könyv tartalma?

Tánczos Vilmos: – Tulajdonképpen az én életem is benne van, mert ebben a családban nőttem fel, ismerem az édesapám gondolkodásmódját és a szókincsét is, ami benne van a könyvben. Ami a megírást illeti, körülbelül olyan négy-öt évvel ezelőtt kezdtem céltudatosan arra készülni, hogy valamit csinálok ezekből az elejtett szavakból.


Ez egészen konkrétan úgy történt, hogy zsebre vágtam egy kis noteszt, ceruzát, és az mindig nálam volt. Ha mondott valami olyat, amit feljegyzésre érdemesnek találtam, azonnal felírtam. Ezek között voltak egyszerű szavak vagy nyelvi kifejezések, proverbiumok, tehát szólásmondások, voltak történetek, de a legegyszerűbb szó mögött is gyakran volt egy-egy élettörténet, egy-egy sztori, valami, ami megírásra kívánkozott. Tulajdonképpen ezekből a kis füzetekből, ezekből a noteszekből írtam.

Gyűjtöttem az anyagot, és amikor írni kezdtem, akkor derült ki, hogy ennek a könyvnek lesz olyan része, amit én mesélek el, lesz olyan része, amit ő mesél el, meg lesz egy tudományosan is teljesen egzakt képi szótár, a nyelvi képek, proverbiumok szótára.


A 20. századi csíki székely ember világáról van szó, aki a hagyományok között nőtt fel, de a posztmodern korban lett öregemberré. Ön azt írja, hogy ezzel a könyvvel az ő világképét szeretné megőrizni, illetve megmagyarázni, egy olyan világképet, ami nemsokára eltűnik. Mennyire lehet vajon ezt a világképet csupán szavakkal megragadni és hogyan tudja megélni ezt az olvasó?

– Az embernek van egy olyan indíttatása, hogy meg szeretne őrizni vagy meg szeretne írni egy világot. Sok írónak meg művésznek ez az ambíciója. Persze kérdés, hogy mennyire lehet ezt valóban elérni. Én el akartam kerülni a sztereotip megközelítési módokat, nem szerettem volna semmiféle módszert, iskolát követni, és valahogy úgy akartam írni, ahogyan az anyagnak a természete adta magát, hogy hiteles legyen az, amit írok. Hogy ez mennyire érthető, az nagyon nagy kérdés, mert ebben a műfajban már voltak írásaim, utána sokan hívtak fel telefonon, e-maileket kaptam, hogy tetszett nekik. De például van egy barátom Németországban, aki le szeretné fordítani, ami képtelenség, mert székelyül van írva.

Amikor az ember olvasóként olvassa, a megértésnek fokozatai vannak. Meg vagyok győződve, hogy ha ezt valaki a Székelyföldön olvassa, akkor nincs szüksége a lábjegyzetekre, ahol a székely tájszavakat vagy a nagyobb frazeológiai kapcsolatokat megmagyaráztam, és nincs szüksége a csatolt szótárra sem. Viszont elképzelhető, hogy a Székelyföldön kívül, Magyarországon például sokan nem értik. Ezt tapasztaltam itt Kolozsváron, a baráti körben is.

Ha az ember meg akar érteni egy világképet, meg akar érteni egy nyelvet, akkor azt meg lehet tanulni. Ámbár az az érzésem, hogy a fiatal generáció felejti ezt a kultúrát, felejti ezt a nyelvet, vagy - ne adj isten - szégyelli is ezt a nyelvet. Évtizedek telnek el, és akár az én szülőfalumban is lesznek, akik rácsodálkoznak, hogy hát ez a kultúra a miénk volt.


A székely nyelvjárást a metaforák, a képi beszéd jellemzi. Ezért van az, hogy egy-egy kifejezésnek, mondatnak története van. Ha pedig nem ismerjük a történetet, nem értjük a kifejezést sem.


– Ez természetes, a nyelv mögött mindig egy kultúra van, ez együtt van. Két oka van annak, hogy nem értjük. Egyrészt tényleg lehetnek helyi proverbiumok, helyi kifejezések. Vannak a kultúrának olyan megnyilvánulásai, amelyek gyakran egy faluhoz, egy utcához vagy egy családhoz kötődnek, és azonkívül nem érthetőek. Másfelől a nem érthetőségnek van egy másik magyarázata is, és azt hiszem, hogy ez a lényegesebb: az archaizmusok nem érthetőek. Tehát a kultúrának azok a részei, amik kivesznek az emlékezetből.

Például ott van az a szólás, hogy „fél ágat vet”, ami azt jelenti, hogy nem veszi komolyan az illetőt, csak félvállról beszél vele. Ez a kifejezés a kendermotollálásból következik: amikor valaki eltévesztette, a fonalat csak az egyik oldalára tekerte. Aki ezt nem ismeri, az nem tud kapcsolatot teremteni a nyelvi kifejezés és a mögötte álló kultúra között.

Kicsit szomorkásan tapasztalom, hogy szégyelljük ezeket az archaizmusokat. Szerintem nem kell azt szégyellni, hogy valaki ismer egy más nyelvet, egy partikuláris nyelvet, tájnyelvet, és ismeri azt a kultúrát, ami ehhez a nyelvhez tartozik.


A világszemlélet az idővel és térrel együtt folyamatosan változik. Ezért is eltérőek a különböző világképek. A mai beszédre nem jellemző a képek használata. Szegényebb ezáltal a mi világképünk?

– A kultúrának ez a természete, állandó a leépülés és a beépülés. Egy része a nyelvnek és az ismert világnak kihull az ismert tudásból, ugyanakkor épülnek újak, és ez, ha így vesszük, természetes.

Viszont egyértelműen szegényedés az, hogy nem beszélünk képekben és nem beszélünk metaforákban. Én merem állítani, hogy az archaikus nyelv, az sokkal metaforikusabb, sokkal képszerűbb és költőibb és azt is ki merem mondani, hogy szebb. Tulajdonképpen a magyar nyelvterületen csak a zárványokban él annyira a nyelv, hogy képszerűen tudjunk beszélni. Az is megfigyelhető, hogy a beszédnek a ritmusa gyorsul, mert az embereknek nincs idejük a másikat meghallgatni.

Alapvetően arról van szó, hogy a közlés, a nyelv tárgyszerűvé válik. Nincs időnk a költészetre, nincs időnk az élet metafizikus vagy vallásos, költői hátterét is megfigyelni, megélni. Erdélyben iszonyú a nyelvromlás, amikor már az a tét, hogy egyáltalán megértjük-e a másikat.

Tapasztaltam például Moldvában a csángóknál, hogy olyan emberek, akik alig tudnak már magyarul, ha valamiféle erős érzelmi hatás éri őket, akkor magyarul szitkozódnak vagy magyarul tör ki belőlük valamilyen nagyon mély dolog. Úgy látom, hogy pontosan az erős érzelmi hátterű dolgokat mondja el az ember a régi anyanyelvén.


Az „Elejtett szavak” című könyvben összegyűjtött történetekben az Ön édesapja a főszereplő, de ezek tulajdonképpen életigazságok is, a paraszti világ így magyarázza a körülötte levő világot.

– A hagyományos embernek olyan a gondolkodása, hogy nem elvont fogalmakban, hanem konkrétumokban gondolkodik. Tehát ez azt jelenti, hogy ha megkérdezik tőle, hogy milyen a szomszéd, akkor nem elvont fogalmakat fog mondani, hogy segítőkész, irigy, adakozó vagy kedves, hanem valamiféle történetet, amivel bizonyítja azt, hogy az illető tényleg irigy, vagy tényleg kedves, vagy tényleg segítőkész.

Ezért az a címe a könyv második részének, hogy A világkép narratívákban, mert a történetben próbáltam elmesélni a történelmet is, tehát a paraszti világnak a történeti tudatát is. Történetekben próbáltam elmesélni a hiedelmeket, a népi világnak ezeket a nem vallásos, hanem mitikus, mágikus képzeteit. Azt, hogy mit gondol az ember a nyelvről, mit gondol a házasságról, a nőről, a férfiról, a közösségről, mit gondol a falut környező térről, mit gondol az idő múlásáról, a születésről, a halálról, a betegségről, a másvilágról – ezekhez mind történetek társulnak. A történetnek mindig bizonyító ereje van.


Ön is szerepel a történetek egy részében. Van ezek közül kedvence?

– Azzal fejeztem be a könyvet, hogy az emlékezet nagyon furcsa dolog, mert gyakran megmarad benne olyasmi, ami jelentéktelennek tűnik. És máskor meg egészen „fontos” dolgokat elfelejtünk.

Ezek az úgymond jelentéktelen dolgok miért maradnak meg az emlékezetben? Ez áll a könyv végén, hogy egy ilyen hetvenvalahány éves emléket édesapám elmesélt. Ezek apróságok, és mégis valamiért megmaradnak. Nem tudnám megmondani, hogy ezek közül melyik a kedvencem, mert igazából mindegyikhez van valami közöm.

Az interjú az Erdély FM Szabadsággyakorlatok című műsorában hangzott el.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS