Thomas L. Friedman: És mégis lapos a Föld
S. Z. 2008. december 12. 13:36, utolsó frissítés: 2008. december 11. 16:23Alaposan dokumentált, de igencsak vitatható könyv arról, hogy hogyan lesz mindenki egyenlő a globális gazdaságban.
Kevés rizikósabb vállalkozás létezik az utóbbi évek-évtizedek eseményeinek értelmezésénél: alapkutatások hiányoznak, adatok nem igazán vannak, a média hajlamos túldimenzionálni bizonyos eseményeket, a szerző és interjúalanyok személyes élményei óhatatlanul “bekavarnak” az események súlyának objektív mérlegelésébe.
Végképp öngyilkos vállalkozás, ha a szerző nem egy országot vagy egy többé-kevésbé jól körülhatárolt földrajzi területet, egy bizonyos technológiát és annak hatásait, egy üzletágat vagy egy társadalmi réteget kíván górcső alá venni, hanem mindezt és még sok mást egyszerre.
Thomas L. Friedman pontosan erre vállalkozik: leírja, hogy mi van most, és mi lesz a közeljövőben. Ráadásul nem elégszik meg a globalizációról szóló, leíró jellegű szövegekkel, hanem az eseményekről és tendenciákról – jobbanmondva ezekhez kapcsolódó saját értelmezéseiből – sarkalatos következtetéseket von le: nem csoda, hogy könyvét, az És mégis lapos a Föld-et veszik, mint a cukrot.
Mondjuk Friedman nem akárki: megkockáztathatom, hogy ő a nyugati félteke egyik legbefolyásosabb külpolitikai publicistája. A szabad piac guruja. Friedmannak a The New York Times kétszeres Pulitzer-díjas munkatársaként szabad keze van, akárhova mehet, bárkivel beszélhet és bármiről írhat – és ez nem egyszerű fordulat, tényleg
nincs olyan ajtó, mely zárva lenne a számára.
Jelen dolgozatához olyan nevekkel beszélgetett, mint Vint Cerf, az internet kitalálója, Steve Ballmer és Steve Jobs a Microsofttól, illetve Apple-től, megszólal a legnagyobb globális ellátási lánc, a Wal-Mart létrehozója vagy az UPS futárszolgálat egyik igazgatója.
Interjúkat készít neves nyugati egyetemek vezetőivel, kutatókkal, indiai és kínai vállakozókkal, középosztálybeli menedzserekkel, feltörekvő fiatalokkal vagy akár a kínai oktatási miniszterrel – mindenkivel, akinek köze van ahhoz a folyamathoz, amit Friedman a “világ kilapításához” hasonlít.
Kelet-európai újságírónak felfoghatatlan, de ezek az emberek tényleg szóba állnak Friedmannal. E-mailezgetnek, telefonálnak, időpontot egyeztetnek, ha az újságírónak még eszébe jut valami, pár nap múlva visszakérdez. Ilyen egyszerű ez, vagy legalábbis Friedman beszámolójából ez derül ki.
Az És mégis lapos a Föld állítása az, hogy elsősorban az internetnek köszönhetően megszűntek a földrajzi távolságok, a munkaerő a Föld bármely pontjáról bekapcsolódhat a globális munkaerőpiacra, egy kis indiai cég pedig – ha eléggé innovatív és versenyképes –
lekörözheti a legnagyobb nyugati vállalatokat.
A multinacionális vállalatok a szó legszorosabb értelmében nemzetek fölöttivé váltak: a repülőgép-hajtóműveket gyártó Rolls Royce például hiába a brit ipar egyik gyöngyszeme, már régóta Németországban fejleszt. A Microsoftnak csak a székhelye van Redmondban, a termékeit a világ legkülönbözőbb pontjain levő leányvállalatok állítják elő.
Egyre többen mondhatják el magukról, hogy legközelebbi munkatársuk nem az, aki az irodában mellettük ül, hanem egy indiai, argentin vagy japán, akivel naponta többször videokonferenciáznak. És ha egy texasi az éjszaka közepén mondjuk repülőjegyet akar foglalni, akkor egyre nagyobb a valószínűsége, hogy egy bangalor-i call-centerben fogadják a hívást, és hibátlan texasi akcentussal válaszolnak kérdéseire.
Friedman a szabad kereskedelem egyik fő szószólójaként védelmébe veszi a munkaerő kihelyezésének trendjét. Úgy érvel, hogy azáltal, hogy a kevés képzettséget igénylő állásokat kihelyezik a fejlődő országokba, a nyugati társadalmakban megnövekszik az igény a magasabb képzettségű és kreatív munkavállalókra.
Mindenki jól jár tehát: a korábban elvándorló kínai és indiai mérnököknek, menedzsereknek végre esélyük nyílik otthon dolgozni egy nagy nyugati vállalatnak, a vállalatok az alacsony fizetésekkel megtakarításokat eszközölhetnek, a nyugati munkavállalók pedig
kreatívabb, érdekesebb feladatokat kaphatnak.
Ugyan vannak elbocsátások is, de – Friedman szerint – a kihelyezésekkel elsősorban nem munkahelyek szűnnek meg, hanem új munkahelyek teremtődnek.
Persze ez nem mindig marad így, a trend megfordulhat. Eljöhet az idő, amikor a kínai mérnök kap kreatív feladatokat, nyugat-európai kollégája pedig elvégzi helyette a kulimunkát. Az oktatás a kulcsa mindennek, hosszú távon az az ország marad versenyképes a globális munkaerőpiacon, mely hajlandó pénzt fektetni a minőségi oktatásba.
A kínai és indiai egyetemek máris versenyre kelhetnek a nagy nyugati egyetemekkel, és bár a fejlődő országokban egyelőre még csak tanulják a nyugati technológiákat, az ottani fiatalok annyira motiváltak, hogy nincsen nagyon távol az az idő, amikor átveszik a vezetést – figyelmeztet Friedman.
Izgalmas, bár csöppet sem megnyugtató olvasmány ez: látszólag elszigetelt dolgok, folyamatok állnak össze és rajzolnak ki egy olyan jövőképet, mellyel
ugyan lehet vitatkozni,
mégsem lehet figyelmen kívül hagyni. A könyv egyik problémája abban rejlik, hogy a leírt újítások, trendek elképesztő ütemben változnak: a mai olvasó csak mosolyogni tud, amikor az egykori internet-szolgáltató óriás America Online-ról ír a szerző, mint a világot kilapító egyik erőről. Az AOL valamikor 2000 táján élte fénykorát, azóta egyre inkább visszaszorul. Bár még mindig létezik, 2008-ban már kevesen találkoznak mindennap a háromszögű logóval.
Ugyanakkor a mai őrületek, a web 2.0, YouTube, közösségi portálok viszonylag kevés teret kapnak a könyvben: talán egy újabb, javított kiadásban pótolja Friedman a hiányt, csak az a baj, hogy akkorra már mindez a múlté lesz. Ez tehát a kekeckedés.
A komolyabb kifogásom az, hogy Friedman interjúalanyai jellemzően a globalizáció nyertesei: azok, akiket alapvetően nem fenyeget a leszakadás veszélye. Nem szólal meg benne az az amerikai munkás, akit a Wal-Mart minimálbéren dolgoztat, vagy az az indiai call centeres, akitől a menedzsere egyre nagyobb teljesítményt követel anélkül, hogy a fizetését emelné, végül pedig teljességgel hiányzik az az ember, aki sem a Wal Martban, sem a call centerben nem fog dolgozni sosem, mert mondjuk
nem tud írni-olvasni.
Őket figyelmen kívül hagyva a könyv alapvetően optimista hangvételt üt meg, miszerint lehet, hogy ideig-óráig valakik szívni fognak, de alapvetően minden rendben lesz. A korlátok ledőlnek, a szabadpiac mindent megold, a gazdasági és technológiai fejlődés töretlen, az oktatás felvirágzik, az amerikai és nyugat-európai fiatal mérnökök és üzletemberek békésen és vidáman versengenek majd kínai kollégáikkal azokért a munkahelyekért, ahol csupa kreatív feladatokat kell majd megoldjanak, kiváló fizetésért.
No de mi lesz az emberiség fennmaradó 95 százalékával, kérdem én?