Egy ember, aki megváltoztatta a világot, és egy film a változásról
Balázsi-Pál Előd 2009. január 27. 17:17, utolsó frissítés: 16:101978-ban Kaliforniában Harvey Milk megakadályozta a meleg tanárok és támogatóik elbocsátását. 2009-ben a romániai rating-bizottság 18+ kategóriába sorolta a Milket, de a Prop. 6 kezdeményezőihez hasonlóan ők is elbuktak.
Méltatlan az elmúlt év egyik legjobb (ha nem legjobb) filmjéről ilyen megvilágításban beszélni. Gus van Sant Milkje nem azért fontos film, mert a román filmtanács rating-bizottsága a 18 éven felülieknek való filmek kategóriájába sorolta. Ennek legfennebb szimbolikus jelentősége van. Azzal, hogy a bizottság tegnap 15+-ra módosította a ratinget, Milk szellemisége újabb győzelmet aratott, 21 évvel Harvey Milk meleg emberjogi aktivista halála után.
A bizottság döntése egyébként nem csak homofób szűklátókörűségről tanúskodik, hanem arról is, hogy a testület tagjai nem értenek a filmművészethez, nem képesek disztingválni, nem értik az üzenetet. És arról is, mekkora szükség volt erre a filmre.
A testület indoklása szerint a fő érv az eredeti besorolás mellett az volt, hogy a Milk egy adott szexuális irányultságot népszerűsít. A film ezzel szemben egy olyan politikusról szól, aki a melegek emberi jogaiért harcolt. Nem a melegeket népszerűsíti, hanem az emberi jogok érvényesítését. De valószínűleg ez pont annyira felfoghatatlan egyesek számára 2009 Romániájában, mint 1978 Amerikájának melegellenes aktivistái számára volt.
Harvey Milk Long Islanden (New York) született, és negyvenéves korában vállalta fel nyíltan azt, hogy meleg. Ez nagyvonalakban egybeesik azzal a periódussal, amikor felhagyott befektetési bankár karrierjével, és a hippi-őrület sodrásában San Franciscóba költözött új barátjával, Scott Smith-szel. Milk soha nem kapta helyét az életben, de mindez megváltozott, amikor utolsó megspórolt pénzükön megnyitották kis fényképzőgép-boltjukat a Castro negyedben.
A Castro ír katolikus munkásnegyed volt, amely a helyi gyárak hanyatlásával együtt elindult a lejtőn. Ezzel párhuzamosan a hatvanas évek végén San Francsicóban egyre több meleg talált otthonra. Ez egyrészt a tengerészetből kirúgott, a kikötőben kirakott és hazamenni nem akaró tengerészeknek, másrészt a másságot elfogadó hippi közösségnek volt köszönhető. A munkanélkülivé vált ír munkások egy része eladni kényszerült lakását, így a melegek olcsón jutottak hozzá viktoriánus házakhoz a Castro utcában, illetve a Haight-Ashbury hippinegyedben eluralkodó bűnözési hullámtól menekülők is ide költöztek.
Ebben a változó szociális közegben lelt otthonra a rendszerezetlen, de jó üzleti érzékkel rendelkező Harvey Milk, aki első átütő sikerét azzal érte el, hogy szövetkezett más gay üzlettulajdonosokkal, illetve a melegellenes boltok bojkottjára szólította fel a vásárlókat.
Ebben az időszakban még büntetendő cselekedetnek számított melegnek lenni, és Milkben egyre erősödött a tenni akarás. 1972-ben úgy döntött, politikai pályára lép, és helyi tanácsosi tisztségre pályázott. Bár nem sikerült bekerülnie a hattagú tanácsba, ismertsége, befolyása és ezzel párhuzamosan népszerűsége jelentősen megnőtt. A Castro utca polgármesterének becézett politikus negyedik próbálkozásra, 1977-ben jutott be a tanácsba, miután a városszintű szavazás helyett bevezették, hogy a negyedek maguk válasszák meg képviselőiket a testületbe. Így egy sokkal liberálisabb, fekete, ázsiai és meleg tagokat felvonultató testület jött létre.
Harvey Milk mindössze egy évig tölthette be tanácsosi teendőit, amikoris egyik kollégája meggyilkolta őt és kollégáját. Ez alatt a rövid idő alatt Milknek csupán két kezdeményezése volt, de ő volt a hírhedt Proposition 6.-et ellenző tábor vezéregyénisége, és nagyrészt neki köszönhető, hogy Kalifornia állam elvetette a meleg tanárok elbocsátásárt célzó kezdeményezést.
Bár Harvey Milk tevékenysége elsősorban a helyi közösség körében számít ismertnek, a Time magazin 1999-ben beválasztotta a 20. század száz legfontosabb személyisége közé.
Gus van Sant filmje Harvey Milk életének utolsó nyolc évéről, és rajta keresztül a melegmozgalom kibontakozásáról szól. Egy életrajzi film tehát, még ha nem is szokványos. Épp ezért írtam ilyen részletességgel a korról és a történetről, hisz ez már történelem, nem árulok el vele semmi újat.
A film legnagyobb előnye a korhű milliő mellett a kiegyensúlyozottság. Milk nem egy hős, hanem egy kisember, aki a körülmények véletlen egybeesése miatt válik közössége vezéregyéniségévé, akinek zűrös a magánélete, akiben az önhittség váltakozik populizmussal. Színes és sokoldalú egyéniség, nem mindig szimpatikus figura, és ez adja a karakter mélységét. És ahogy Sean Penn belebújik ebbe a szerepbe, az egészen elképesztő. Minden mozdulat, minden gesztus és szó a helyén van ebben az alakításban, és legtöbbször észre sem vesszük, ha egy Pennt mutató közeli átvált egy archív felvételbe. Játéka felszabadult, de nem ripacskodó, kifejező, de nem érzelgős, pontos, de nem merev.
Josh Brolin szintén kiemelkedő a meghasonult, bizonytalanságban vergődő Dan White szerepében, és, bár eléggé meglepő szerepekben találunk néhány színészt, mindannyiuknak sikerül a kor és a történet szerves részévé válniuk.
Van Sant egy olyan San Franciscót teremt, amely vagy pontos mása annak, amilyen a hetvenes években volt a város, vagy olyan, amilyennek elképzeltük. A történet teljesen magával ragad – én két napja bújom a neten a korszakról szóló dokumentumokat – és a dokumentarista-történelmi jelleg ellenére is teljesen időszerűnek érezzük.
A rendező egy meleg Martin Luther King történetén keresztül beszél az emberi jogokról, az egyenlőségről, az emberi jellegről és egy egész korról. Gus, kösz, hogy megismertük Harvey Milket.